Történetek és gondolatok a halálról 2. rész

Lélektörés (1986 nyara)

 

A nyolcvanhatos év meghatározó volt életemben. Több okból is. Akkor rendezték a mexikói labdarúgó világbajnokságot. Amikor Orosházára mentem Mamihoz, akkor már túl voltunk a nullhaton. Időben mindenképp, lélekben még évek múltán sem. A vonaton minden irányból csak azt hallottam. Nem kellett volna a tészta, Nyilasit ki kellett volna vinni. Mezey a hibás. Nem tehetett róla. Egy biztos, az emberek gyászoltak. Én nem tudhatom milyen lehetett ötvennégy és hatvannyolc, és lehet, hogy ezekhez képest semmi sem volt nyolcvanhat, de akkor is, amit láttam, elkeserítő volt.

A következő napokban Mami, aki egy tucat gyereket felnevelt, köztük anyámat, a keresztanyámat, feledtetni tudta velem a fiaskót. Lejártunk Gyopárosra fürdeni szinte minden nap. Volt, hogy anyámék is megjelentek enyhén ittas állapotban. Olyankor mindig a busz végébe mentem, külön tőlük, mert szégyelltem őket. Mami ezt megértette és távolról ügyelt rám mindig féltő szemeivel. Mami nem volt a nagymamám, de mégis. Anyám keresztanyja volt, aki felnevelte őt. Engem meg az ő anyja nevelt, cserébe hogy a saját lányát nem. Bonyolult család volt a miénk. Senki se a sajátját nevelte fel. Kivéve Mamit. Ő, mint említettem, felnevelt egy tucat gyereket és ebbe beletartozott a fia, Karcsi bátya is. Mami csokoládé háznak hívta az otthonát. Kellemes ki parasztház volt, olyan csokisra festett, és ami fontos, a szeretet átjárta. A kert gyönyörű volt. Tele virágokkal és gyümölcsfákkal. Az estike illata még ma is bennem él. Az az emlék örökéletű.

Amikor eljött az a nap, amikor megváltozott minden idebent, anyám már be volt rúgva. Vagy mondhatnám úgy, hogy még be volt. Veszekedtek. Mami meg sírt. Anyámék el – meg sem álltak Vásárhelyig, mi meg csendben ültünk a konyhában órákon át. Délutánra már engedett a hangulat s én is meg mertem kockáztatni, hogy kimenjek a közeli játszótérre. Valójában sose szerettem oda menni, mert az ottani srácok nem fogadtak be. Gúnyoltak a beszédem miatt, ugyanis én Vásárhelyiként ö-vel beszéltem, ők meg mekegtek, mint a pestiek. A két város közötti harminc kilométer néha háromezernek tűnt.

Nem is maradtam sokáig, mert volt egy srác, akivel jól összebarátkoztam (ő is idegen volt) és elmentünk a nagymamájához játszani.

Már esteledett, mire hazaértem. A meleg vacsora már az asztalon gőzölgött. Nyár lévén lecsó. Tojásosan és sok kolbásszal, ahogy illik.

Szerencsém volt az esti fekvésekkel. Maminál nem kellett kilenckor lefeküdnöm. Anyám szobájában az asztalt átalakítottam focipályává és azon gombfociztam. Szerettem magamban játszani, mert az eredmények úgy alakultak, ahogy azt én jónak láttam. Az én világomban nem volt nullhat. Megvolt mind a huszonnégy válogatott, amely részt vett Mexikóban.

Amikor elfáradtam odafeküdtem Mami mellé. Szerettem mellette feküdni. Biztonságot adott. Már hajnal lehetett, amikor felébredtem. Nem magamtól, a szomszéd által. Széles nagy tenyerével önmagához képest finoman rázott fel. Nem értettem, most mi van. Szólt, hogy menjek vele. Az udvaron ismerős arcokat és egyenruhákat láttam. Az arcok mind a szomszédok, az egyenruhák meg a mentősök voltak. A szomszéd felesége, Emi néni magához húzott és azt mondta, ne nézz oda! Már késő volt. Az udvaron a fonott vesszőfotelban láttam az én halott Mamimat. Félrebicsaklott fejjel várta, hogy rátaláljon bárki csak ne én. Meggyőződésem, hogy miattam ment ki az udvarra, hogy ne úgy lássam utoljára.

Reggel feltettek a vonatra és hazautaztam Vásárhelyre. Anyám félig ájultan feküdt a földön mindenféle gyanús folyadékok között. Amikor megmondtam, mi történt, csak nevetett. Nem fogta fel.

Nem fogta fel, hogy aki felnevelte, nincs többé. Nagymamám kezét fogva órákon át zokogtunk együtt a konyhában.

A temetésre féltem elmenni. Nem a látvány miatt, hisz azon már túl voltam. Inkább attól féltem, hogy a Karcsi bátya leszid majd, ugyanis nem pakoltam akkor este el a gombfocicsapataimat. Szégyelltem magam előtte. Amikor meglátott, elénk jött és csak nézett egy darabig, majd átölelte a fejem és zokogott. Olyan sokan voltak a ravatalozó előtt, hogy csak úgy tudtunk odamenni, hogy meg kellett kerülni hátulról a hullaházat. Ott éreztem először az emberi test émelyítőn édes rothadó szagát. Aki már érezte, tudja, miről beszélek.

A síron nincs név, csak egy szó: ÉDESANYÁNK. Azt hiszem, ez mindent kifejez. A tizenkét felnevelt gyermekből csak három állt a sír mellett. Ebből egy részeg volt.

Mamit a mai napig úgy őrzöm magamban, hogy mellettem halt meg. Mert tudom, nem az a pár méter számít amennyivel kijjebb volt az udvaron, hanem az a gondoskodás, amivel még utolsó perceiben is próbált megóvni. Sajnos igyekezete nem sokat ért. Onnan minden megváltozott. Ősszel nagyapámat agyvérzés érte, nagymamámra szakadt szinte minden, anyám még jobban ivott, s vette a bátorságot és megpróbált megfojtani. Majdnem sikerült neki.

 

 

Az akasztott ember

 

Mami halála után anyám örökölte meg az orosházi házat. A csokoládé jellegét akkorra már elveszítette. Leginkább egy narkós tanyára emlékeztetett. A virágok elhaltak, a fákat kivágták és feltüzelték. A szomszédok is megcsappantak. Emi néni se volt már. De volt helyette a Tarjáni. Egy mogorva, kekec kis görcs. Állandóan anyáméknál lebzselt. Befogadott magához egy csonka családot, tehát egy anyát és két lányát. A lányok tizenhét és tizenhárom évesek voltak. Én tizenöt, tehát adva volt, hogy keresni fogjuk egymás társaságát. Ez nem igazán tetszett a Tarjáninak ugyanis kiderült, hogy az anyával és a két lányával is szexuális kapcsolatot tartott fent. Na, mármost a féltékenység nagy úr. Átjött hozzánk és elővett, hogy milyen jogon kezdek én ki az ő csajaival. Én meg néztem s valljuk be, meg voltam szeppenve, hisz a Tarjáni harmincon túl volt, én meg jócskán húsz alatt. Anyám akkori pasija, a Misi, aki mellesleg az öcsém apja volt lerendezte a dolgot egy-két fülessel. Hozzá kell tennem, nem én kaptam. Pár óra elteltével kopognak az ablakon és zokog az anya, hogy a két lány lelépett és a Tarjáni felakasztotta magát az udvaron. Magamban megkönnyebbülten hallgattam végig. Elvégre is egy halott embertől már nem kell tartani. Kiderült közben, hogy a nő még nem is értesítette a hatóságokat. Megkért, hogy menjünk át és vágjuk le. Átmentünk. A Norton kút tövében szépen terebélyesedő almafán lógott. Lába csak pár centire volt a földtől, de elég annyi is, hogy az ember lógva maradjon. Misi elszaladt telefonálni a mentőkért, én meg ott maradtam két betojt nővel. A nő, ahogy beszélt anyámhoz, kezével véletlen meglökte a testet, ami imbolyogni kezdett. De ez még semmi, mivel a halott felhörgött. Bassza meg! Ez él. Alaposan megnéztem a kötelet, ami nem is kötél volt, hanem egy vékony zsineg, és ami még rátett egy lapáttal, hogy eltűnt a nyaka körül. Nem, nem szakadt el, hanem belevágott a nyaki húsba olyan mélyen, hogy nem is látszódott már. De akkor is bassza meg! A tarjáni élt, himbálódzott és hörgött. Anyám a kezembe nyomta a kést, hogy vágjam le. Na, azt már nem! Mi van, ha levágom és nekem esik? Nem vágtam le. Pár perc múlva megtette helyettem a mentőorvos. Ezt a sztorit éveken át meséltem úgy, hogy a kutya sem hitte el nekem. Egyszer pár évvel ezelőtt, amikor Orosházán jártam bementem egy környékbeli kocsmába. Az emberek sztorizgattak. Az egyik épp az mesélte, hogy volt egy kissrác és baszta levágni a fószert a kötélről, és hogy neki kellett, mert ő valamikor mentősdoki volt. A sör megállt félúton a torkomban. Úgy vágtak hátba, hogy meg ne fulladjak. Amikor aztán meg tudtam szólalni, elmondtam én is egy nagyon hasonló sztorit, majd csodálkozva és nevetve konstatáltuk, milyen kicsi is a világ.

 

 

 

 

Nagyapám halála

 

Nagyapám a világ egyik legjobb embere volt. Mondom ezt úgy, hogy talán senki sem hiszi el. Nem is kell. Nekem akkor is az volt. Szegény családban nőtt fel a Horthy-rendszer idején. A nagymamája nevelte őt is fel, tehát hasonló volt a sorsunk. Fiatal korában a városi Kokron-gyár focicsapatában gyártotta a gólokat. Klasszikus balszélső volt. Jóképű, és ami fontos egy futballistánál, csibész. Később a Vívóban játszott, amíg be nem sorozták és ki nem rendelték a frontra. Erdélyben sebesült meg, ami megváltoztatta az utász őrmester egész életét.  A háború után még évekig mankóval járt, mert a lába sohasem lett olyan, mint rég. Egy kétszeresen is megtört emberként tengette életét lemondva szinte az összes hitéről. Oda lett az országa és a lába is. A sebesülés olyannyira tönkretette, hogy az egyik lábfejéről három ujját amputálni kellett s valahogy az egész lába rövidebb lett vagy öt centivel. Mindig rossz érzés fogott el gyermekkoromban, amikor a kis bicebócát olvastuk. Amíg a többiek nevettek, én sajnáltam, mert olyankor mindig a nagyapám jutott az eszembe.

Miután álmai szétestek már dolgozni se tudott. Nem kellett sehová sem. Helyette a nagymamám dolgozott éjt nappallá téve. A változás akkor állt be, amikor a kommunisták hatalomra jutottak. Munkát adtak neki, majd szakmát adtak a kezében. Nagyapám hálás volt. Idővel vezető pozícióba került, s kezébe nyomták néhány lakás kulcsát, hogy adja azoknak, akiket érdemesnek talál rá. Egyet sem tartott meg magának, pedig olyan lakásban élt, ami csak egy helyiség volt. Az iszapszén az egyik, ágyuk a másik sarokban. Ő volt, aki által megszerettem a labdarúgást és a könyveket. Mindig azt mondta nekem, hogy a tanulás fontos ahhoz, hogy az életben elérjek valamit. Nem mindig hallgattam rád. Ezúton is bocsánatot kérek tőled, Papa. A rendszerváltást épp hogy túlélve, megkeseredve betegségtől és ideológiától hagyott ott engem. Halála után én öltöztettem fel az ünneplő öltönyébe, amíg a halottaskocsi kiért. Még izzadt volt, csúszott mindene. Könnyek között leheltem csókot kisimult homlokára. Kisalbert Lajos 1917-1991