Prózák és kalandok

Novella
jagosistvan•  2010. április 27. 02:52

Halott vagyok

Halott vagyok

 

Halott vagyok. Pontosítok: nem létezem. Ez lett a jussom. Sosem éltem, nyomtalan lettem.

 

Az egész úgy kezdődött, mint minden embernél, aki nem akar már élni. A különbség az eszközökben van. Van, aki vonat alá fekszik, másik meg a kilincsre húzza fel magát. Az én választásom tizenegy levél méregerős altató, plusz egy üveg vodka. A keserűség fájdalmas vendég. Sosem jön jó időben.

Ahogy ültem ott a padon, miközben a halálomra ittam, egyre nehezebbé vált a levegő. Lassú, darabos levegővé. Halmazállapot változás minden téren. Ugyanis a testem meg egyre könnyebbé vált.  A lebegés érzete hatalmasodott el bennem. Végtelen álmodás...

Arra riadtam fel, hogy hányok. Megkeseredett epe folyam hozta visszafelé a még fel nem szívódott gyógyszereket. A pad szélén egy furcsa ember ült. Kalapot és ballonkabátot viselt. Ha hirtelen mondanom kellett volna egy nevet, akkor Gregory Peck ugrott volna be. Nem szólt, csak nézett enyhén félrefordított fejjel. Szemében mintha gúnyt véltem volna felfedezni. – Még egy barom.

A szája nem mozgott, de mégis hallottam szavait. Felháborodtam. Az még rendben is lenne hogy véleményt formál rólam, na de hogy mindezt csukott szájjal tegye az már túl megy minden határon. Már épp nyitottam volna szám, (mert én szoktam)amikor újra megszólalt. – Ki nem szarja le hogy te mit gondolsz.

A fenébe! Ez a Peck olvas a gondolatomban – gondoltam. Ez pech.

Amint magamhoz tértem, letöröltem a hányásmaradványokat a szám sarkáról és felültem Gergory mellé. Nem tudom mennyit ülhettünk így amikor újra megszólalt. – Mivel úgy gondolod jobb lett volna ha meg sem születsz, elviszlek egy érdekes moziba.

Moziba?! Nagyszerű. Biztos valamelyik szar filmjét akarja velem nézetni. Csak ne a Moby Dick legyen – rimánkodtam magamban.

Ekkor rám tört a sötétség.

 

Amikor feleszméltem egy temető mellett álltam. A sarkában egy pici kis ház állt. Ismerős volt. Ekkor felgyorsultak az események, mintha elkezdték volna előre tekerni a filmet a leggyorsabb sebességgel.

 

Egy tizenéves lány épp vetél. Ismét ő már idősebben, kezében vermuthos üveg. Mellette egy férfi csomagolta a gönceit néhány bőröndbe. A temető felöl sírás hallatszik. A kisírt szemek, mintha engem néznének. Vádlón és üvegesen. Nem bírom nézni őket. Visszapillantok a házra.  Egy magányos öreg nő egyedül reggelizik a gangon. Tudom, hogy nem gang de mégis.  Ismerem őt is, pont úgy, ahogy az elvetélt majd meghalt lányt. A film gyorsan pereg. Látom meghalni a magányos öregasszonyt és a lebontott ház helyén egy újat húznak fel vadidegen emberek.

Snitt.

 

Egy másik ház. Talán másik város is. Megint öregek. Mások de szintén ismerősök. Egyedül ülnek a tv előtt. Az öregember már ágyban fekszik. Vadidegen emberek öltöztetik ernyedt testét. A idős asszony zokog. Majd csendben utána megy.

Snitt.

 

Kocsma. Két fiatal férfi beszélget

- A srácot nem lehetett megmenteni. Valami szerelmi ügy miatt. Senki nem vette észre.

- Kár érte.

- Kár.

Snitt.

 

Az anya őrjöng a korház folyosóján. Szeme vörös. A sírástól és a gáztól. A kislányt most élesztik újra. A gáz megtöltötte a tüdejét.

Snitt.

 

Táncol. Fekete haja arcába zúdulva. Egyedül, magának. Kiégve mindentől. A szemében beletörődés.

Snitt.

 

Az anya kezéből kiszakítva, felém fut.  

- Apa!

Két kezem kitárva szaladok én is. A kissrác a szemem előtt szakad cafatokká, majd eltűnik hirtelen, nyom nélkül. Az anya kezét egy copfos kislány fogja immár.

 

Elég volt, hagyd abba!

 

A semmiben lebegtem. Test nélküli gondolatok halmaza lettem.

Halott vagyok. Pontosítok:  nem létezem. Ez lett a jussom. Sosem éltem, nyomtalan lettem. Cserébe értem a csillagok nyelvét, az űr magányos mibenlétének egyszerű megfogalmazását. A minden: semmi. A semmi: minden.

 

***

 

 

Az idő végtelen. Apró pillanatok nyúlnak örökkévalóságig…

 

 

Amikor felébredtem, a padon feküdtem. Keserű szájízem habot kent a szám sarkára. Nagy nehezen felültem, majd imbolyogva elindultam hazafelé. A hajnali járat motorzúgása elnyomta egy ballonkabátos alak távolodó lépteit.

 

 

 

2010. április 27.

kedd  2:39

jagosistvan•  2010. április 22. 11:24

Életképek (Kovács Ági, Életkép c. írása alapján)

Életképek

(Kovács Ági, Életkép c. írása alapján.)

 

Mindennapok. Órák és percek ugyanúgy zajlanak le ebben a helyiségben is mint bármelyik hasonló helyen. A monotonitás dominál. A pultos nő egykedvűen tölti ki szinte percre pontosan a beérkező törzsvendégek italát s méri tele az üveget vagy bármi mást. A megszokott vendégek megszokott mozdulataikkal töltik ki a maradék perceiket hátralevő életük ezen szakaszában. A két nyerőautomata már magára hagyottan de boldogan adja a világ tudtára hogy a jackpot kereken százezer forint. A délutáni műszak már kifosztva. Az egyik vesztes magányosan, szakállát fésülgetve ujjaival, épp a fröccsös pohárért nyúl. Nem történt semmi tragédia. A szokásos napi veszteség letudva. Enyhén reszkető kezével még belenyúl koszos, kopott zsebébe és egy fél marék aprót helyez el a kerek asztalon. Olyan presszós kisasztal volt, mint amilyen régen az igazi presszókban volt szokás. Régen… mint amikor még minden hétvégén Lánchíd-konyakot ivott sörrel és mindig maradt annyi a zsebben, hogy egy kettest bedobjon a zenegépbe.

A mellette lévő asztalnál egy harmincas pár üldögél. A nő érdeklődéssel figyeli környezetét. Látszik rajta idegenül mozog ebben a közegben, míg a férfi, mielőtt leült, néhányan biccentettek felé. Rajta inkább kényelmetlenség tükröződik. Valaha jól érezte magát ebbe a helyiségben is, de ma már inkább szánalom és undor fogja el. Lopva az órájára pillantva próbálja elkerülni egy másik asztaltársaság pillantásait. Nem fél tőlük, csak nincs kedve magyarázkodni. Egyszer már itt hagyott mindent. Ma már csak a kíváncsiság hajtotta ide. A párt vizslató szempárok huncutul összevillannak, mint ha beszélgetnének. – Látod alig akart megismerni. Ránk se néz, pedig a mi kutyánk kölyke. A nője sem ugyanaz már, de ez is fekete. Biztos van háza. A nő feláll és kimegy a mellékhelyiségbe. Szemek villannak a nőre majd a férfire. Megszólítják – kimérten válaszol. Csak annyit mondd – Igen. Van háza. Ti meg semmit se változtatok.

A tekintetek nem lettek enyhébbek. A férfi fehér ujjakkal szorítja a poharat. A nő közben visszaül és jelzi lassan indulni kéne. Felállnak és távoznak.

Mindennapok. Órák és percek ugyanúgy zajlanak le ebben a helyiségben is mint bármelyik hasonló helyen. A monotonitás dominál. A pultos nő egykedvűen tölti ki szinte percre pontosan a beérkező törzsvendégek italát s méri tele az üveget vagy bármi mást.

 

 

Itt található Kovács Ági, Életkép c írása: 

http://blog.poet.hu/kovacsagi_prozak/eletkep

jagosistvan•  2010. április 13. 16:53

Az idegen

Az idegen   

 

Amikor már a vonaton ültem – Vásárhely és Orosháza közt – előjött a már korábban várt, személyre szabott kisördögöm. Próbált volna bűntudatot ébreszteni bennem, hogy csak jobb lett volna, ha kocsival indulok el. Lassan már kezdtem hinni neki, és ebben közrejátszott az a ragacsos kosz-szerűség is, ami a tenyeremhez tapadt. Első mozdulatom, a gyermekkorból megmaradt „azonnalanadrágba” volt, de ezt egy pillantás alatt korrigáltam és komoly arccal, mint amit elvárnak egy harmincnégy éves családapától, elővettem egy papír zsebkendőt és azzal próbáltam megtörülni a tenyerem. Ez eltartott egészen Kútvölgyig. Ezek után enyhén keserű szájízzel néztem ki először az ablakon, majd egyre csak a visszatükröződő arc-sziluettemet vizsgálgattam. Mennyit változik egy arc az évek során! Hol van már az a kissrác, aki ezen a vonalon ingázott oly sokat. Az arcom meghízott, hajam is hullófélben. Talán csak a szemem, talán csak az hasonlít egykori önmagamra. Igaz, mintha már nem lenne annyira fényes, és néhány ráncot is maga köré gyűjtött már a hosszú évek alatt.

Ahogy a múltamra gondoltam, egy kicsit összeszorult a gyomrom. Nem véletlen, hiszen   gyermekkorom egyik legfontosabb színterére visz az utam, oda, ahol nagyon sok jót kaptam ettől a furmányos, életnek nevezett valamitől. A vasútállomást elhagyva lassan, komótosan lépkedve - ízlelgetve a változás-falatkákat, amelyeket az Idő nekem készített- indultam el a Csokoládé ház felé.

Az Időnek itt is jó étvágya volt. A farönkből épült vár ugyan állt még, de valahogy már nem tűnt olyan hatalmasnak, mint egykor. A meg- és elkopott rönkök bizony megroggyanva, düledezve álltak. A tejbár helyén is bérházak sorakoztak már, pedig milyen finom kiflit lehetett ott kapni! Ott ettem először és utoljára, „S” alakú kiflit. Mellé betömtem egy Mese sajtot, és teljes volt a világ arra a napra. 

Ahogy közeledtem, egyre nőtt bennem a feszültség. Félelem attól, hogy halottnak fogom látni emlékeim. Félelem attól, hogy legfontosabb páncélzatom darabokra hullik, s nem fog megvédeni, amikor szükségem lenne rá. Ahogy befordultam a sarkon, félelmem beigazolódni látszott. A tetőszerkezet megroggyanva, ablakok betörve álltak. Az egyetlen vendég a szél volt, ami már kifújta az összes régi illatot Csokiházam környékéről. Csak álltam az épület előtti kis réten, és nem akartam hinni a szememnek. Perceken át még levegőt is alig tudtam venni. Valami gombócszerűség feszítette torkom belülről, és a látásommal is történhetett valami, mert hirtelen minden elhomályosult. Nagyon lassan leguggoltam és kitéptem egy marék füvet és az orromhoz emeltem. Már nem éreztem… eltűnt. Csalódva nyitottam szét ujjaim, és engedve a szél makacs akaratának a fűszálak tovarepültek a mindenségben. A páncél egy darabja lehullt. Szinte hallani véltem a reális valóság örömujjongását. Lassú megfontolt léptekkel mentem a kapuhoz, s kezem a jéghidegnek tűnő kilincsre helyeztem. Végtelennek tűnt az a mozdulat, amivel a kaput kinyitottam. Az öreg fatákolmány rettentő nyikorgással nyílt ki, mintha arra figyelmeztetett volna, hogy amit bent látni fogok, az nem lesz rám túl jó hatással. Igaza volt. Az udvar, mint egy csatatér, ahol talán az elemek hadakoztak egymással. A korhadt gyümölcsfák is ezt engedték sejtetni. Úgy álltak ott, mint megkövesedett mitikus lények, akiket elrettentésül hagytak itt az emberiségnek, illetve nekem.  Nyoma sem volt már annak a gondosan ápolt kertnek, amelyet még én is öntöztem a kedvenc játéklocsolómmal. Fejemben egy újabb reccsenést hallottam, olyat, mint amikor egy páncél törik darabokra. A küszöböt átlépve a halál szagát éreztem. A berendezési tárgyak már csak a képzeletemben éltek. Az asztalok, székek, képek a falon, a gőzölgő ebéd illata…

Oly sok szép emlék, érzés, amit csak itt kaptam meg, és ami védelmezett eddigi életem során. Nem akartam, hogy így történjen. Nem. Nekem szükségem volt akkor arra, hogy a múltam megvédjen a mocskos jelenemtől. Dühödt tehetetlenségemben elkezdtem ökleimmel verni a falat, s mikor már megnyugodtam, akkor vettem észre egy apró kis rajzot rajta, amit most tettem tönkre a bütykeimről lefolyó véremmel. Egy pálcika embert ábrázolt, talán épp engem. Ekkor már csak egy gondolat ösztökélt. El innen, minél távolabb ettől a kárhozott helytől, amikor is egy női hang ütötte meg a fülem.

- Mit keres maga itt? Kicsoda ön? Ha nem takarodik el, hívom a rendőrséget.

-Nem szükséges, ez az én házam. Engedje meg, hogy bemutatkozzam…

-Ne hazudozzon fiatalember, ha jót akar magának. Ennek a háznak nincs gazdája. Egy alkoholista nőé volt, aki már régen meghalt és a fia örökölte volna, de az az anyja után ment. Elnéztem a nő arcát és láttam, hogy nem hazudik. Fájt, ahogy az anyámról és az öcsémről beszélt. Viszont az is feltűnt, hogy egyáltalán nem ismerős az arca. Úristen! Mikor is jártam én itt utoljára? Már én sem tudom. Talán huszonéve. Ez a nő azóta költözhetett ide.

-Elnézést, de ez akkor is az én házam. Kérdezze meg a szomszédokat és…

-Itt a téren én lakom a legrégebben, úgyhogy ne jöjjön nekem ilyen átlátszó trükkökkel. Ha nem megy el, azonnal hívom a rendőrséget.

A fejemben hirtelen felgyorsultak a gondolatok, majd lassan visszaálltak az eredeti tempóra. Hol vagyok? Mit keresek itt? Már nem emlékszik rám senki. Én itt nem vagyok más csak egy IDEGEN. Köszönés nélkül hagytam ott mindent. A nőt, az emlékeimet…Már a vonaton ülve terveztem meg új hitvallásom. Minél több pozitív emléket gyűjtve, és azokat ápolva fogom leélni az életem. Nem kapaszkodva letűnt korok puzzle-kép világához. De megbecsülve a múlt bölcsességeit.

jagosistvan•  2010. február 28. 09:57

Ízek

Ízek

 

     Friss volt. Az márványasztalon már ott hevert a tányér. Az ablakon át beszűrődő fény porcelánfehér reggelt varázsolt a helyiségbe. Apró nesztelen mozdulatai, mint tejfehér arca, óvatos lelket sejtetett. Adni akart, mert viszonzást remélt. Törődést és simogató pillantásokat. Lassú mozdulatai groteszk látványt nyújtottak, ahogyan ellentéte volt a sistergő kávéfőző és az ébredő város, sietős zajának. Kezében a kés hidegséget árasztott. Ujjai hófehéren tapadtak a pengét burkoló fa nyélre, miközben rezignált mozdulatokkal szeletelte a tűzpiros almát. Szép és életre való alma volt. Egykor, fája legszebb éke lehetett. De levette, mert úgy érezte, valamit adnia kell. Ahogy leszakította, hallotta „azt˝a sikolyt, amit már álmaiban ezerszer átélt.

     A kés könnyedén szelte az alma húsát. Nedve alig láthatóan fröccsent szét az asztalon. A nő gyönyörű arcán kesernyés mosoly bontakozott ki. A felismerés, hogy halálból terített csak hogy élni tűnjön, elkeserítette. De még mindig jobb a keserű pirula, mint a semmi. Kecses ujjaival a nyakában lógó rózsamedállal játszott. Ösztönös mozdulat volt. Gyermeki.

Amikor felkelt mellőle, egy pillanatig azon tűnődött, hogy érdemes lesz-e ez a nap. Érdemes lesz-e arra hogy megélje. Az éjjeli élmény talán nem ér annyit. Talán...

Azután döntött. Pilláival letakart szemét, ujjaival megdörzsölve hagyta magára az alvót.

A sikoly, ami elhagyta ajkát, idegenül csapódott szerte a süket világ repedései közé.

 

     Álmosan ébredt, de elégedetten és tele reménnyel. A meleg takaró és ágya illata még őrzik az éjjeli ének boldog dallamát. Kezét a feje mögé téve, révedt a semmibe. Oda, ahol minden élt. A vágy és a lélek akarata egybeforrt. Elmosolyodott. Kezét lassan maga mellé engedve, keresni kezdte azt, akire mindig is vágyott. Helyén, csak a gyűrt lepedő selyemszálai fogadták.

     Hirtelen arra eszmélt, hogy fázik. Nem értette. Elméletileg nyár volt. Lábát visszahúzta a paplan alá, és felkönyökölt. Furcsán érezte magát. A környezet mintha megváltozott volna. A szoba sarkaiban pókhálók sorakoztak, benne kiszikkadt legyekkel. A lemez, amire még tegnap este táncolt, ma már porlepte bakelit korong volt csak. Baljós gondolatokkal lépett le az elkorhadt parkettára. A mennyezeti repedések közül mintha valami gyászindulót fújt volna a megdermedt pillanat. Félt. Nem először életében, de ennyire még sohasem.

     Pőrén állt egy darabig, majd elindult kifelé a szobából. Talpába belemart a jéghideg csempe megrepedt mintázata. A látványtól lemerevedett. Az asztal mellől egy gyermek mosolygott rá. Rozsdás vasfogai között ráncos alma falatok váltak szinte péppé. Kezében egy letört fülű csészében, savanyú kávé hideglett. A gyermek egykedvűen felállt és a hűtőszekrényhez lépett, majd kivett belőle egy letakart tálcát. Ártatlan tekintettel helyezte le az asztal közepére, az elcsorbult üvegpohár mellé. A férfi közelebb lépett és leemelte a dohos konyharuhát a tálcáról. Alatta egy ököl nagyságú hófehér cukormázzal bevont valamit látott. Porcelán szívre emlékeztette. Tetejét egy rózsa medál díszítette.

A fiúcska intett, mint aki hozzá van szokva ahhoz, hogy szavak nélkül is értik. Ez valóban így volt. Ő is megértette. Lassú mozdulatokkal nyúlt a villa után, s miután kézbe vette bedöfte a szívbe. Érezte amint a villa nehezen, de egyre mélyebbre hatol. Hallotta, ahogy a szakad, majd végül megadta magát. A villa által szúrt lyukakon eleinte sárgás, majd később piros lé kezdett szivárogni. A torkán keserű epe jött föl. Nem merte kiköpni, inkább visszanyelte. Félve a fiúra nézett, aki megint csak intett. Mintha arra késztette volna, hogy nosza, fogd a kést is barátom és szelj egy falatot nekünk.

     A kés nyomán már fröcskölt a vér, ahogy izomból elkezdte szeletelni a szívet. Az első falat a gyermeké lett. Lassan ízlelgetve vette a szájába. A nyers hús ropogott a vasfogak alatt, miközben rámosolygott a férfira. Az állán végigcsorgó szaftot kézfejével törölte le, majd a férfi felé biccentett. A férfi a szájához emelte a villát.

     Émelygős íze volt. Valaha talán édes is lehetett épp úgy, mint az a csók tegnap. Milyen messzinek tűnt már az éjszaka. Elég egy pillanat hogy minden megromoljon. Egy rossz mozdulat vagy gesztus, amit fel sem fog az ember. A perc örökkévalósággá éppúgy válhat, mint egyetlen röpke pillanattá.

 

A sikoly befelé tört. Ereket, izmokat repesztve egészen a lélek apró zegzugaiba. Némán és lélekölőn.

 

 

2010. február 28.

vasárnap  9:41

jagosistvan•  2010. január 11. 21:06

Metamorfózis

Metamorfózis

A bedeszkázott ablakon, csak gyér fénycsíkok jutottak át. Kavargó port vetít nekem a pillanat. Magatehetetlenül fekszem, ülök, az ajtóval szemközti falnál. A nyakamból vér szivárog. Egy koszos atléta trikóval próbálom csökkenteni a vérveszteségem. Már túl vagyok az ijedségen. A minden mindegy fázis még nem tört rám teljesen, ezért, ha nem is meggyőzően, de próbálok tenni valamit az ügy érdekében. A másik kezemmel a többször is elhasznált fecskendőket seprem épp arrébb. Itt is vidám esték lehettek egykor. Várom a halált. Tudom, nemsokára ideér és majd bekopog az ajtón. Tokkal és vonóval.

Ma már kétszer túléltem önmagam. Egyszer még dél körül a főtéren, ahol már tömegesen hulltak az emberek, amikorra lett annyi jelenlétem, hogy én is iszkoljak bármerre, csak onnan el. Másodszor a templomnál úsztam meg úgy, egy jó félórája. Az a szemét belém harapott. Nem gondoltam, hogy ilyen gyors lesz. A téren a hasonló társai csak vonszolták magukat. Ez a rohadék meg egy szempillantás alatt elém került és már mart is. Éreztem, amint rothadó fogaival feltépi a bőrt a nyakamon és a húsomba váj. Az volt a szerencsém hogy egy osztag épp arra járt és lelőtték rólam. A dögnek sárgás-vöröses vére volt. Mintha gennyet kevertek volna a vérébe.

A rongyot levéve, a sebemet vizsgálom. Az ujjaimmal végig szántom a nyakam. Egy mély krátert érzek, bőrcafatokat, nyers húst. Már nem vérzett. Az alvadt vér teljesen eltömte a mély sebet. Az ujjam halk cuppanással húzom ki. Kívülről még halálsikolyok törnek át és egyenest felém tartanak. Hogy az istenbe lehet ez? Ilyenek csak filmekben vannak. Rothadó halottak...Nem igaz!

Már megint hányok. Bassza meg! A seb egyre nagyobb! Kerítenem kéne valami gyógyszert és sebtapaszt. Bár az itt már nem segít, legfeljebb akkor, ha akkora, mint egy kisebb textil pelenka. Viszket a tarkóm... Basszus, ez nem lehet igaz! Leszakadt. Az ember már nyugodtan sem vakarózhat egy jót anélkül, hogy meg ne csonkulna valahogy. Furcsa. Nem fáj semmim se. Viszont éhes vagyok. Nagyon éhes. Ha minden jól megy, Ági is idetart. Amíg volt térerő, beszéltünk. Talán hoz valami finomat.

Tök jó érzem magam. Csak ez az éhség ne lenne. Valami frissre vágyom. Mikor jön már Ági? Úgy érzem, szűk a bőröm. Mintha nőnék. Hm...rám is fér. Az állam mit keres a kezemben? Fel se tűnt, hogy leesett. Hoppá! A nyelvem a torkomban van. Szó szerint. Onnan fityeg kifelé. Édes lehet így a csók. Csókolni vágyom és harapni. Harapni!

Mikor jön már Ági? A szívem érte dobogott eddig. Az utolsó egy percet már kívül. Milyen gusztusos! De nem szabad, amíg meg nem hasad, addig semmi esetre sem. Na, nézd már! Épp hogy csak megkarmoltam és már meg is hasadt. Kenyér nincs? Hogyan is lenne, Ági még sehol. Lehet, hogy elkapták azok a bestiák? Hogy van szívük az embert bántani...

Pszt! Motorzúgást hallok. Egy Gastroyal kocsi ezen a környéken? Ugyan már! De akár hogy is nézem csak az. Valami szakadt alak száll ki épp. Úgy látom, hiányzik az egyik karja. A mindenit, de hiszen ez Ági! Mindjárt belép...

- Szia Ági! Hoztál kaját.

- Nem.

- Dehogynem!

 

 

2010. január 11.

             hétfő, 20:56