Prózák és kalandok

Egyéb
jagosistvan•  2010. március 9. 14:37

Napszak

Napszak

 

   Csak egy véget nem érő napszak ez. Verejtékkel és apró félelemgyermekekkel, akik nesztelen léptükkel férkőznek közelembe és úgy suttogják fülembe: Szeretünk Jagi!

   Képtelen vagyok nem meghallani szavaikat. Szeretnek. Milyen jó nekem. A magamból kiszült félelemlúrkók igaz megnyilvánulásai. Mi mást is várhatnék? Hiszen az enyémek. Gyermekkorom óta dédelgetem némelyiküket. Velem nőttek fel. Ott voltak minden olyan pillanatban, amikor döntenem kellett az életemről. Akkor is szerettek, amikor én már téged. Amikor megfogtam kezed az asztal alatt és enyhén megszorítottam.

   Mostanában egyre jobban ragaszkodnak hozzám. Átölelnek, szinte levegőt sem kapok tőlük. Játszanak velem. Azt játsszák, hogy ők a mindenhatók. Megölnek, majd feltámasztanak. Szinte már napi szinten. Néha már úgy érzem ez cseppet sem játék már, de olyankor mindig odabújnak hozzám és csókot lehelnek szívemre.

   Rám hasonlítanak ez nem is vitás. Bohémságuk és könyörületes kegyetlenségük lehengerlő. Sírva szeretnek és nevetve gyűlölnek. Akire megharagszanak, annak esélye sincs. Éles és pontos döfésekkel nyírják ki az illetőt.

   Halkan megjegyzem, úgy érzem rám is megorroltak valamiért. Tükrökkel manipulálnak. Repesztik, majd törik őket. Velük együtt engem is. Fájdalmas látnom, ahogy a saját szemem előtt esem szilánkokra. Sok kis, apró fájdalomjagivá. Felsöpröm őket. Mi mást tehetnék? Ami összetört az már ép sohasem lesz, bárhogy is próbálnám összeragasztani.

   Napszak…

Egy a sok közül. Lényegtelen hogy épp melyik, mert nincs különbség köztük. Tehát napszak…Érzem ahogy körbevesznek. Keskeny kis kezeikben üvegszilánkok. Játszanak. Egyikük arcomnak nyomja éles fogát és kiharap belőlem egy darabot. Fáj, de tudom, hogy ez csak játék. Majd elmúlik. A gyerekek már csak ilyenek. Hirtelen bevillan egy tegnapi mondat.

- Jagiapu, holnaptól felnőttek leszünk. Itt és most a játék véget ér…

 

 

2010. március 9.

kedd  14:30