Ízek

Ízek

 

     Friss volt. Az márványasztalon már ott hevert a tányér. Az ablakon át beszűrődő fény porcelánfehér reggelt varázsolt a helyiségbe. Apró nesztelen mozdulatai, mint tejfehér arca, óvatos lelket sejtetett. Adni akart, mert viszonzást remélt. Törődést és simogató pillantásokat. Lassú mozdulatai groteszk látványt nyújtottak, ahogyan ellentéte volt a sistergő kávéfőző és az ébredő város, sietős zajának. Kezében a kés hidegséget árasztott. Ujjai hófehéren tapadtak a pengét burkoló fa nyélre, miközben rezignált mozdulatokkal szeletelte a tűzpiros almát. Szép és életre való alma volt. Egykor, fája legszebb éke lehetett. De levette, mert úgy érezte, valamit adnia kell. Ahogy leszakította, hallotta „azt˝a sikolyt, amit már álmaiban ezerszer átélt.

     A kés könnyedén szelte az alma húsát. Nedve alig láthatóan fröccsent szét az asztalon. A nő gyönyörű arcán kesernyés mosoly bontakozott ki. A felismerés, hogy halálból terített csak hogy élni tűnjön, elkeserítette. De még mindig jobb a keserű pirula, mint a semmi. Kecses ujjaival a nyakában lógó rózsamedállal játszott. Ösztönös mozdulat volt. Gyermeki.

Amikor felkelt mellőle, egy pillanatig azon tűnődött, hogy érdemes lesz-e ez a nap. Érdemes lesz-e arra hogy megélje. Az éjjeli élmény talán nem ér annyit. Talán...

Azután döntött. Pilláival letakart szemét, ujjaival megdörzsölve hagyta magára az alvót.

A sikoly, ami elhagyta ajkát, idegenül csapódott szerte a süket világ repedései közé.

 

     Álmosan ébredt, de elégedetten és tele reménnyel. A meleg takaró és ágya illata még őrzik az éjjeli ének boldog dallamát. Kezét a feje mögé téve, révedt a semmibe. Oda, ahol minden élt. A vágy és a lélek akarata egybeforrt. Elmosolyodott. Kezét lassan maga mellé engedve, keresni kezdte azt, akire mindig is vágyott. Helyén, csak a gyűrt lepedő selyemszálai fogadták.

     Hirtelen arra eszmélt, hogy fázik. Nem értette. Elméletileg nyár volt. Lábát visszahúzta a paplan alá, és felkönyökölt. Furcsán érezte magát. A környezet mintha megváltozott volna. A szoba sarkaiban pókhálók sorakoztak, benne kiszikkadt legyekkel. A lemez, amire még tegnap este táncolt, ma már porlepte bakelit korong volt csak. Baljós gondolatokkal lépett le az elkorhadt parkettára. A mennyezeti repedések közül mintha valami gyászindulót fújt volna a megdermedt pillanat. Félt. Nem először életében, de ennyire még sohasem.

     Pőrén állt egy darabig, majd elindult kifelé a szobából. Talpába belemart a jéghideg csempe megrepedt mintázata. A látványtól lemerevedett. Az asztal mellől egy gyermek mosolygott rá. Rozsdás vasfogai között ráncos alma falatok váltak szinte péppé. Kezében egy letört fülű csészében, savanyú kávé hideglett. A gyermek egykedvűen felállt és a hűtőszekrényhez lépett, majd kivett belőle egy letakart tálcát. Ártatlan tekintettel helyezte le az asztal közepére, az elcsorbult üvegpohár mellé. A férfi közelebb lépett és leemelte a dohos konyharuhát a tálcáról. Alatta egy ököl nagyságú hófehér cukormázzal bevont valamit látott. Porcelán szívre emlékeztette. Tetejét egy rózsa medál díszítette.

A fiúcska intett, mint aki hozzá van szokva ahhoz, hogy szavak nélkül is értik. Ez valóban így volt. Ő is megértette. Lassú mozdulatokkal nyúlt a villa után, s miután kézbe vette bedöfte a szívbe. Érezte amint a villa nehezen, de egyre mélyebbre hatol. Hallotta, ahogy a szakad, majd végül megadta magát. A villa által szúrt lyukakon eleinte sárgás, majd később piros lé kezdett szivárogni. A torkán keserű epe jött föl. Nem merte kiköpni, inkább visszanyelte. Félve a fiúra nézett, aki megint csak intett. Mintha arra késztette volna, hogy nosza, fogd a kést is barátom és szelj egy falatot nekünk.

     A kés nyomán már fröcskölt a vér, ahogy izomból elkezdte szeletelni a szívet. Az első falat a gyermeké lett. Lassan ízlelgetve vette a szájába. A nyers hús ropogott a vasfogak alatt, miközben rámosolygott a férfira. Az állán végigcsorgó szaftot kézfejével törölte le, majd a férfi felé biccentett. A férfi a szájához emelte a villát.

     Émelygős íze volt. Valaha talán édes is lehetett épp úgy, mint az a csók tegnap. Milyen messzinek tűnt már az éjszaka. Elég egy pillanat hogy minden megromoljon. Egy rossz mozdulat vagy gesztus, amit fel sem fog az ember. A perc örökkévalósággá éppúgy válhat, mint egyetlen röpke pillanattá.

 

A sikoly befelé tört. Ereket, izmokat repesztve egészen a lélek apró zegzugaiba. Némán és lélekölőn.

 

 

2010. február 28.

vasárnap  9:41