Első emlékem Adyról

Első emlékem Adyról

 

Nyolcévesen felelős beosztást kaptam. Rám bíztak egy Adyt. Akkor találkoztam először a költőóriással. Erősen szorítottam kezemben nehogy elveszítsem. Még akkor se tettem zsebre, amikor becsuktam magam mögött a kaput. Inkább vállaltam az egykezes becsukást, amibe, megvallom nem brillíroztam. De hát Ady mégiscsak egy Ady. Nem foszthattam meg a fénytől.

Lassan, izgalommal töltve bandukoltam a téglajárdán, kerülgetve a közte megbúvó füveket. Öt perc alatt a boltnál voltam és büszkén, emelt fővel léptem be az ajtaján, mint aki tudja: Nálam kérem egy Ady van. Megcéloztam az édességpultot, a kosárba tettem egy dunakavicsot, majd az italrészleghez vonultam. Láttam, hogy a vadkanmosolyú pénztárosnéni, akiről csak azért tudtam hogy néni, mert anyu egyszer mondta, szúró pillantásokat vet rám. Biztosan irigykedett, mert neki nem volt olyanja, mint nekem. Egy igazi Ady.

Nem törődve a pillantásaival, fogtam egy Éva vermuthot és már mentem is a pénztárhoz.

- Anyád megint iszik? Legalább ne téged küldene át. Na add csak ide ami a kezedben van!

Kényszeredett mozdulattal adtam oda a lila bankjegyet, de még utoljára vetettem Adyra egy pillantást. Igaz hogy kaptam vissza néhány Kossuthot és Rákóczit, de azért egy Ady mégis csak egy Ady.

Így történt hát az első találkozásom a költőóriással.