Prózavers a gonoszságról

Prózavers a Gonoszságról

Írni vad, ki bátor most, kik hallgatnak, megmaratnak, vagy elbuknak holtan. Elfullad hangjuk, és a költő némaságba borul. Sorsot ront az éj belül, megöl az idő megül. Aranyat kéne bányászni vadon Amerikában a múlt században. Vérszomjas bandita coltja néz rám, érzem – ez a sötét alak: a civilizált világ. Ellene fordul a bensőm, vív vele kihívó csatát, rám mered a szörny anyagvilág... Apátlan árvák halmaza, halmozottan hátrányos helyzetű ifjak bandája ez, a koravén karaván: romlott, delíriumban fetrengő masszaemberek. Lidérces ég alatt vonul a halálcsorda, szürke apátia fellegvárba, kísért vissza.. Kiégett karikás tekintetéből a koponya vicsorog. Vacsora vérbeforgó szemmel, undorító, a halál beköp, mint a légy a húst, és kihunysz. Lecsavar a sötétség ura, nem nézi úr vagy-e vagy szolga, nem tekint személyedre, nem vagy kivétele, pusztít ahol ér. A legvonzóbb arcával öl, a szépségével csap agyon, s vonz e haláldelejes csillogás a szemében. Nagy kurva ez, a csábító szörnyszülött, álruhás fekete herceg... Hedonista, ronda bugyorba húz le mocska. Szégyentelen álpofával, álorcával, maszkabállal jön eléd, kívánatos formában, rohadtalma fejével, s te a vágóhídra való barom, mész utána nyálcsorogva. A halál trónol szívében, de te nem nézed, elvérzel, arcán szétomlik szíved, hazug száján vér csordul nyakadból... az idióta vámpír marta szüzességed elporlad, és kiég szemed…E démoni horda taposta meg a Megváltót, és azt hitte, eltiporta, de vége lett, a kereszttől megijedt, és elkotródott a pokolba. De hazudik, és megizmosodott: táptalaja az elbutult emberi nemzetek, a becsapott, szerencsétlen tömegek, és a különbözni akaró egyedi példányok. Az életművész azt hiszi, mindig él, és elhiteti magával – ő különb a többinél: az öncsaló, hazug! Kemény szíve saját tőre, és okoskodásaiba önvesztő módon pusztul el: páncélos lovag ő, ki felbérelte magát önmaga ellen, s a sötétség elvette maradék eszét. Kemény kényúr, önvesztő barom, halálból táplálkozik, cinikus állat, megront mindent, mihez hozzáér, s vér, vér, vér útjain, csorog patakokban a vér. Szennyes szíve bebörtönöz mindenkit.  Ostoba, ki szóba elegyül vele! Hagyd, hadd keresse vesztét, örökre ott ég a mély katlan tüzébe’… Kifordult szeméből sárga lárvák folynak, undorító bűzzel, hányadéka szája szegletén csüng alá, testén nyirkos kígyó csuszamlik, fojtva ropogtatja porcikáját. Nyög a férgek marásától, kék láng csap fel torkából, hörög pestispofával, ég lecsavarhatatlan, izzik és el nem hamvad pokla… Emészt az örökkévalóságig... Nem kímél, és nincs menekvés.