Prózák, versprózák

Egyetlen hosszú mondat

Ó, bárgyú dallama a létnek bennem muzsikálsz: fejet hajtanak végzet igéjének a hangfoszlányok... Merre jár a lélek, kire mosolyog az élet, miért hogy itt vagyok és összefüggéseket keresek?... Szépen szállnak a szörny igék, mintha éreznék, mily bizonytalanra futott a harc: mint kisiklott hajó a végtelen vizeken, - bár alaktalanul bolyong az életem, és ki akar rajzolódni valami véges ebből az összevisszaságból... Ó, tudom, hogy határozott céllal születik az ember, s mégis oly tétova, hogy választani merjen, - csak teng és leng s mindig hajlott, mint fatörzs a szélben, - szél viszi, szél hozza az élet-hullámzását; de csak ragadná meg a fonál végét, csak kapaszkodhatna meg az álmokban, - ez a vad ragaszkodás, hol ellök, hol visszaránt a józanságtól... Legyek lendületes bohémnek? Ki értse meg, mi mozgatja életemet, és ki tudhat itt egyáltalán bizonyosat? Még aki ismer se tudja ki vagyok… Mily ostobaság így szédelegni a szavak között, mikor pontosan ismerem az igazságot, mégis miért szeret az ember tévelyegni? Talán mert vonzza a csillagok titok-fénye, és szeret lebegni a mindenség kötélpályáján? Bolondság, merő esztelenség! Hiszen van bizonyosság, és meg lehet ismerni… Én tudom, - csak az ember olyan furcsa állat: nem akar felegyenesedni a darwini álomból, - szeret csüngeni a fán, és dobálni magát, mint  majmocska… Azt hiszi szabadabb így, hogy szemet huny az igazság előtt, és vad bolyongásba veti magát, – részeg, szereti a meredek álmokat, a semmi kötelén lebegni-lobogni-dobogni, külön tornyot építeni, - tele vagyunk magunk építette Bábelekkel, és elszakadásokkal… Túlburjánzunk, mint a magasan vágtázó lián a rengetegben; szeretünk úszkálni cizellált hülyeségeinkben, - de mindezekért számon kér minket az Isten...

Tudtuk, éreztük odabenn az igazságot: mindig is ott bugyogott bensőnkben az Út, a Fény, az igazi nagyság, de leragadtunk a sárnál, melyből kivont minket az isteni rendelet… Oly nehéz kiszállni a földi ringből, oly siralmas a testünk tombolása; ahogy felkerekedik a lélek ellen, ahogy megalázza bennünk a szellemi lényt… Állat riadalmával rohan a rendületlen gyász elől, mégsem talál önmegváltást léte szorongatásából; mégis oly kevély és vakon rohanó szamár - elszalad magával, mint a tengerár, - sodródik a végtelen patakok medrében, mint hal, – és már semmit nem hall az isteni szózatból, hogy felkerekedne önmaga ellen - összeszedni önmagát.

PRÓZAVERS  V.K.J. EMLÉKÉRE

Megpróbáltam meggyûlölni õt...Gondoltam, hátha könnyebbé válik így a szakítás, a feledés. Régen jól bevált módszer volt nálam a kellemetlen esetek lerázására. Mivel józan keresztényi lelkülettel nem voltam képes túltenni magam az elutasításán, így ez elvtelen módszerhez folyamodtam: Fél napig szidtam, átkoztam, démonként ûztem õt a tudatomból...-mindhiába! Fél napi ádáz gyûlölködés és hánytorgás után valami fölfakadt a bensõmben, s eláradt, mint tavaszi lágy esõ után a megáradt kis patak: sebes könnyek tüze borította el szemeimet. Egy pillanatra "megláttam" megtört szomorú arcát, fásult - agyongyötört - keserû lelkét, gyarló kis énjét, az összes alfa -béta - gamma verziós próbálkozásaival, sikeres és sikertelen megoldási kísérleteivel...- végig, egészen az omegáig. És láttam a kis Bábeleit a kis tornyocskákkal, a városkákat, annak kõfalaival - melyek szüntelenül elõttem vannak -, s a roppant köveket a szíve elõtt, amelyek egészen beborították, hogy ne tudjon kiszabadulni az álnok kõrakás alól egyetlen szabad szó; ne szökhessen meg belõle az a megbotlott, megtévedt - a ridegségtõl menekülõ, egyetlen meleg - emberi szó, mely most föltolul belõlem, mint az eleven gõz a fájó megroppant, süllyedõ Titanic testébõl - az az egy szó; az egy lüktetõ édes, elementáris, vulkanisztikus, visszavonhatatlan szó, hogy: mégis, ennek ellenére is, felfoghatatlanul, kimondhatatlanul és megbánhatatlanul, csak is, csak azért is, nem is tudom miért annyira, de annyira - SZERETEM.

(2005. július)

ROSSZ FELVÉTEL

A világ-villamos végleg kisiklott;
harmadik világháborús plakát a lelkeken.  Az emberek sírboltokba menekülnek előbbi sírboltjaikból: csöbörből vödörbe - ahogy mondani szokás - az előirt design szerint. Boldogok a szellem koldusai - helyett, akik úszni tudnak a trágyalében (Vizben sem tudtam rendesen, mi lesz most velem?). Épségben partot érni, azt mondani a barátomnak: "tarts ki!, Ne törődj semmivel!" Az otthonos pokoljaikből is kirángatják szegény ember-maradékokat. Mint roncstemető a világváros szélén - úgy fest - kupacban áll a kivégzett tömeg; a legmodernebb gettó, mit valaha láttam: lélekölő gázzal elárasztott hullahegyek, amerre a szem ellát. És szól az Úr:" Prófétálj emberfia, a négy szelek felől, mondd a Szellemnek: "Jöjj elő Szél, s lehelj e megölöttekbe, hogy megéledjenek, s állanak lábaikra felette igen nagy sereg; (a fekete sereg) És mondá az Úr" Embernek fia, ezek a tetemek a MAGYAROK egész háza. Ime azt mondják: "Elszáradtak a mi csontjaink és elveszett minden reménységünk, kivágattunk". És mondá az Úr: "Nos, valóban, ezeken - úgy látszik - már Isten sem tud segíteni...De mit is beszélek? Csapó állj! Újra vesszük az előbbi jelenetet; Az nem lehet, hogy meghiúsuljon az elhívásuk! Keressétek meg egyenként az eltévedt juhokat a farkasbőrbe bújt bárányokkal együtt; állítsátok őket rendezett sorokba! Tegyetek úgy, mintha semmi veszteség nem érte volna őket az ezer év alatt; faragjatok belőlük embert; azt akarom, hogy ők is ott legyenek majd velem az ezer éves királyságban! "

(2009. június)

HAJNALI GONDOLATOK

Van abban valami gyöngéd romantika, ahogy egy nyári hajnalon sűrű madár-trilla közepett
az íróasztal fölé hajol az ember, s minden erőlködés nélkül megindul lelke a papíron. Csak ír, ír és ír: költi mint kotlós, szüli mint kisemlős, s szövi, mint pók egymás után a strófákat. Csiripelő madarak háttér szimfóniája szolgáltatja a meghitt perceket. Látszólag kihalt a terep, de már elindult az ébredés; nyújtózkodnak a fák s az emberek a kávé illatú légben.Majd útjára indul a mindennapok harca és öröme - a " minden napnak megvan a maga baja Ige Isteni betöltése ( úgy, mint a "hass alkoss gyarapíts.." világi ige keresztény meggyőződésű megvalósítása. Az emberek, IGEN AZ EMBEREK, mint a fák - ilyenkor jobban szeretem őket - megérintenek teljes valójukkal; A bácsik s épp úgy a kisgyerekek ahogy totyognak, olyan elesettek, s olyan szeretetre méltóak. Ha arra gondolok, hogy az ember Isten teremtménye ( s nem a fáról leugrott csiszolt állat), megindul rajtuk a lelkem, az együttérzés bő meleg köpenye borul rám; érzem őket s forró könnyzápor zúdul arcomba. Csupa megértés vagyok: a földre szállt empátia. S már borulnék is a nyakukba, s együtt sírnék velük - miért? - , mert olyan jó és felszabadító a sírás - ez jelzi, hogy még van valakiben szív; nem az önzés vezeti, a minden áron való érvényesülés, hanem maga az ember lesz a cél, a maga esendőségével, gyarlóságával, bizonytalanságával együtt látom, de a szeretet szemüvege eltakarja a "műhibákat", s gyarlóságuk ellenére is azt látom, ami fontos, hogy ők is - velem együtt - Isten csodálatos, egyszeri és megismételhetetlen alkotásai; az Ő képmásának és hasonlatosságának két lábon járó bizonyítékai.

(2009. május 26.)

Prózavers a Gonoszságról

Írni vad, ki bátor most, kik hallgatnak, megmaratnak, vagy elbuknak holtan. Elfullad hangjuk, és a költő némaságba borul. Sorsot ront az éj belül, megöl az idő megül. Aranyat kéne bányászni vadon Amerikában a múlt században. Vérszomjas bandita coltja néz rám, érzem – ez a sötét alak: a civilizált világ. Ellene fordul a bensőm, vív vele kihívó csatát, rám mered a szörny anyagvilág... Apátlan árvák halmaza, halmozottan hátrányos helyzetű ifjak bandája ez, a koravén karaván: romlott, delíriumban fetrengő masszaemberek. Lidérces ég alatt vonul a halálcsorda, szürke apátia fellegvárba, kísért vissza.. Kiégett karikás tekintetéből a koponya vicsorog. Vacsora vérbeforgó szemmel, undorító, a halál beköp, mint a légy a húst, és kihunysz. Lecsavar a sötétség ura, nem nézi úr vagy-e vagy szolga, nem tekint személyedre, nem vagy kivétele, pusztít ahol ér. A legvonzóbb arcával öl, a szépségével csap agyon, s vonz e haláldelejes csillogás a szemében. Nagy kurva ez, a csábító szörnyszülött, álruhás fekete herceg... Hedonista, ronda bugyorba húz le mocska. Szégyentelen álpofával, álorcával, maszkabállal jön eléd, kívánatos formában, rohadtalma fejével, s te a vágóhídra való barom, mész utána nyálcsorogva. A halál trónol szívében, de te nem nézed, elvérzel, arcán szétomlik szíved, hazug száján vér csordul nyakadból... az idióta vámpír marta szüzességed elporlad, és kiég szemed…E démoni horda taposta meg a Megváltót, és azt hitte, eltiporta, de vége lett, a kereszttől megijedt, és elkotródott a pokolba. De hazudik, és megizmosodott: táptalaja az elbutult emberi nemzetek, a becsapott, szerencsétlen tömegek, és a különbözni akaró egyedi példányok. Az életművész azt hiszi, mindig él, és elhiteti magával – ő különb a többinél: az öncsaló, hazug! Kemény szíve saját tőre, és okoskodásaiba önvesztő módon pusztul el: páncélos lovag ő, ki felbérelte magát önmaga ellen, s a sötétség elvette maradék eszét. Kemény kényúr, önvesztő barom, halálból táplálkozik, cinikus állat, megront mindent, mihez hozzáér, s vér, vér, vér útjain, csorog patakokban a vér. Szennyes szíve bebörtönöz mindenkit.  Ostoba, ki szóba elegyül vele! Hagyd, hadd keresse vesztét, örökre ott ég a mély katlan tüzébe’… Kifordult szeméből sárga lárvák folynak, undorító bűzzel, hányadéka szája szegletén csüng alá, testén nyirkos kígyó csuszamlik, fojtva ropogtatja porcikáját. Nyög a férgek marásától, kék láng csap fel torkából, hörög pestispofával, ég lecsavarhatatlan, izzik és el nem hamvad pokla… Emészt az örökkévalóságig... Nem kímél, és nincs menekvés.