Koldusok

princess67•  2010. április 12. 16:10

      Ülnek a járda szélén, koszos ruhájukat rongyosra tépte az idő,  lelküket a fájdalom, a nélkülözés. Maszatos kezüket nyújtják feléd egy kis alamizsnáért, aprópénzért. Tekintetük már rég üveges, nincs benne érzelem, sem értelem. Büszkeségüket rég eladták pár darab száraz kifliért,  csörgő fillérekért, egy kanna kocsis borért. Koldusok…..Koldusok, kik hajdan  mosolygó szemű apró csecsemők voltak, kiket örömmel vártak,  s csilingelő nevetésükkel telt meg a szoba. Rózsaszín arcocskájukat puha fodros kendő ölelte át, testüket habos selyem paplan  védte. Most kinn éjszakáznak a padon, takarójuk a csillagos ég , párnájuk a harmatos fű. Senki nem keresi őket, sehol nem hiányoznak. Fázós hajnalokon megkopott reklám újságot húznak magukra, s dideregve bújnak össze. Álmukban mosolyognak, újra  gyerekek, érzik az otthon biztonságos melegét, a lágy foszlós kalács és forró  édes kakaó illatát, hallják  a konyhából kiszűrődő dallamot, amit édesanya szokott dúdolni munka közben. Ilyenkor boldogok, szép, tiszta ruhában ülnek az asztalnál, a család hangos kacagással várja a vacsorát. Majd véget ér az álom, s a valóság újabb sebet ejt a szívükön.

    Óvatosan lépkedem előttük, tekintetem kutatja tekintetüket. Tétován nyúlok táskám után, aprót keresek benne,  s némi ennivalót, a tízóraira megkent sonkás szendvicset, pár darab banánt, kekszet. Türelmetlenül lököm félre a lakáskulcsot, az autókulcsot. Mit adhatnék, mivel nem sérteném meg őket? Megsértem egyáltalán? Kérdések sora  kavarog fejemben, karöltve szégyenérzetemmel. Mennyivel jobb nekem, mennyivel boldogabb lehetnék…De valami mégis hiányzik. Zavartan nyújtom feléjük adományom, kínosan ügyelve, hogy ne érjek hozzájuk, s a bíbor pír az arcomon egyre égetőbbé válik. Hisz koldus vagyok én is!  Koldus a koldusok között! A szeretet koldusa….A felismerés egyetlen pillanat alatt tör rám és hasít lelkem legmélyebb bugyraiba. Forrongó érzéseimmel küszködve gyorsan próbálok kitörni közülük, menekülni az elém tartott kegyetlen tükör elől. Pár sarokkal odébb nem férnek bennem az indulatok, sós könnyeim maró savként folynak arcomon. Koldus vagyok,  nyomorult koldus- mormolom magamban,   s a mellettem elhaladó emberek értetlenül néznek rám. Nem értik meg, pedig szeretet-koldusok vagyunk valamennyien. Szép ruhába öltözött, jól lakott koldusok, kik remegő szívüket nyújtják  társaik, barátaik, szerelmük felé, kiknek senki nem veszi észre szeretet után  sóvárgó pillantásunkat.  Kik magukból odaadnak mindent, de cserébe nem kapnak semmit, kik inkább lesznek koldusok…..

 

Emberek, kiket nem boldogít az arany fénye, a drágakő ragyogása, luxus autók kényelme, szeretet hiányától  kongó díszes otthonok képe,   finom falatokkal megterített roskadó asztalok ígérte, bankóktól dagadó pénztárca.

 

   Van otthonod, vannak szeretteid? Aggódik érted valaki, munka után van két kicsi kéz, ami átöleljen, és azt mondja hiányoztál? Van, aki vacsorát tesz asztalodra, ágyadat megveti s forró testtel simul hozzád éjjel és csókjaival  feledtet minden gondot, bánatot? Van barátod, ki rád nyitja az ajtót borús napokon, ki a kezedet fogja, ha szomorú vagy, ki veled örül a napsütésnek? Élnek még a szüleid, testvéreid, együtt még a család az ünnepi asztalnál?

 

 

 

  Töröld le a könnyedet,  hunyd le szemed, s nézz lelked tükrébe! Te hová tartozol? Koldus vagy te is? Ne szégyelld kimondani hangosan….

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

francoise2010. április 12. 18:58

Egyszerűen gyönyörű! Nagyon szépen leírod a való igazságot!Öröm írásod olvasni,köszönöm!F.:))