Post vitam
Hiábavalóság
Oly bánatos volt az életem,
Orcámra napfény ritkán tévedt;
S elzengett már hattyúénekem,
Mert nemsoká meghalni térek.
Előtűnnek a megélt évek,
Felsejlik velök sok árnyalak.
Bús múltam képeire nézek:
A rámák üresen állanak!
Tetteim bennök nincsen nékem;
Álmaim, vágyaim becsaptak.
Keserűn tör reám a szégyen:
Küzdelmeim mind elhamvadtak.
Szívem mért feszíté kebelem?
Honfi láng benne mért lobogott?
Mit ért sok virrasztó éjjelem,
Ha ily sorsra valék hivatott?
Mért roskadok még kereszt alatt,
Ha hitemért hiába égtem?
S mit leltem véle? Csak síromat
Idegen, fagyos messzeségben.
[Nehéz Mihály fordításából, az orosz szöveg és Petőfi költészetének figyelembevételével.]
Emlékezet
Láttam hajdan boldog embereket,
Míg e bús világban reméltem;
S láttam oly erényes életeket,
Mint napfényt a forrás vizében.
De mind csak álom volt...
Láttam hullni a gonosz csillagát,
A pusztítás őrült szellemét;
S láttam a menny aranyló sugarát,
Mit az igazság szórt szerteszét.
De mind csak álom volt...Láttam a lángra kapott szent dühöt,
Melyet eltaposott az erély.
Láttam még az embert, ki küszködött,
Amint vezérlé a szenvedély.
De mégse álom volt...
Ah, ez nem álom volt!
[Nehéz Mihály fordításából, az orosz szöveg és Petőfi költészetének figyelembevételével.]
Elfeledve
Ki is volt az a Besze és Buda?
Nevük őrzik ősi énekek.
Hajdan Udét és Besztét belakva
Uraltak sok törzset s népeket.
A mongol domboktól útra keltek
Nagy karéjban lovas tümének.
A Szelenga partján sereglettek
Napnyugat felé a vitézek.
A kék Duna mellett megpihenvén
Verték föl tengernyi sátrukat;
S a költő a múltra reá lelvén,
Megtette vissza az útjukat.
[Nehéz Mihály fordításából, az orosz szöveg és Petőfi költészetének figyelembevételével.]
Álomtemető
Hajdanán, szép ifjúkoromban
Szálldostak, rajzottak felettem
Az álmok! és értök rajongtam,
Amért hősnek álmodtak engem.
Elszántan hadra kerekedtem
Gaz, fondor zsarnokok vesztére.
Nemzetemet híven vezettem:
Valék prófétája s vezére.
Büszkén emeltem fel a lángot,
Ősök dacos lelke késztetett,
Hogy fölgyújtsam az ó világot
S megszabadítsam a népeket.
Felöltöttem a harci vértet,
Lovamra merészen ültem fel.
Gyí! vágtass velem, vár a végzet!
A szabadságért hadd essem el!
Ám gyatrán ülém meg ménemet,
S a csatatér porába estem.
Oltalmazó pajzsom szétrepedt;
Fölkelnék, de ólom a testem.
Csak néztem a távoli síkra:
Amott a hősök küzdöttek még.
Velök nem szállhattam a sírba;
Ah! álmaim eloszlottak rég...
[Nehéz Mihály fordításából, az orosz szöveg és Petőfi költészetének figyelembevételével.]
Lélekerő
Tombolhat felettem zord förgeteg,
Izzó lelkem baj meg nem ölheti.
Zúghat, csattoghat száz égi sereg:
Vad viharuk mit sem árthat neki.
A balsors bár szárnyaim letépte,
Csonkjait büszkén égig emelem.
Hetykén nézek a végzet szemébe:
Nem ejthet sebet erős lelkemen.
Hatalmas egek nyíltak előttem;
S szárnyaló lét nem törhet sors alatt.
Nagyok kínjaim s kezem bilincsben,
De győzelmet ígér a pirkadat.
Lelkem! Ujjongva zengjed énekem!
Kínoktól ne félj! ugyan mik azok?
Legyen neked e rút test idegen,
Csak szeress, higgy és remélj, mert vagyok!
[Nehéz Mihály fordításából, az orosz szöveg és Petőfi költészetének figyelembevételével.]