Postremus temporis

Petronius•  2021. november 27. 17:38

Vaxináció -- Nem én kiáltok

Nem én kiáltok, a föld dübörög:

Vigyázz, vigyázz, megőrült az ördög!


Lapulj meg forrás tiszta fenekén;

Simulj üveglapba, ó, te szegény!


Rejtőzz el gyémántok fénye mögé,

Bújj kövek alá, bogarak közé.


Ó, rejtsd magad frissen sült kenyérbe,

Fuss a záporral föld rejtekébe.


Hiába fürösztöd már önmagad,

Csak másban moshatod meg arcodat.


Legyél csak egy fűszálon pici él,

S nagyobb vagy a világ tengelyénél.


Gépek, madarak, lombok, csillagok!

Meddő anyánk most gyermekért zokog.


Barátom, szerelmes jóbarátom,

Érzem, utolér minket az álom.


Akár a rút vég, vagy a menny örök,

Nem én kiáltok, a föld dübörög.



(József Attila "Nem én kiáltok" című versének gondolatai és sorai eképp felidézve a jelen világállapotokat illetően.)

Petronius•  2020. május 22. 04:14

Kamerad

Volt egyszer egy hű bajtársam,

Mind közül a legjobb talán;

Dobszóra indultunk bátran

Csatába egymás oldalán,

Együtt dobbanó lábbal.


Egy golyó süvített felénk:

Vajon melyikünket talál?

És úgy söpörte el szegényt

Lábamhoz döntve a halál,

Mintha részem veszteném.


Még nyújtja karját a sárban,

De én újratöltök éppen.

Nem szorítom kezed lágyan;

Várj engem az öröklétben --

Egyetlen jó bajtársam!

---------------------------------------------


Innét: https://www.youtube.com/watch?v=3Y1Z1y2PSNw


Ich hatt' einen Kameraden,

Einen bessern findst du nit.

Die Trommel schlug zum Streite,

Er ging an meiner Seite

In gleichem Schritt und Tritt.


Eine Kugel kam geflogen:

Gilt sie mir oder gilt sie dir?

Ihn hat sie weggerissen,

Er liegt zu meinen Füßen

Als wär's ein Stück von mir.


Will mir die Hand noch reichen,

Derweil ich eben lad.

Kann dir die Hand nicht geben,

Bleib du im ew'gen Leben

Mein guter Kamerad!

Petronius•  2019. július 1. 02:56

Lajka

Rideg utcára lökte az élet,

Moszkva szemetén nevelkedett.

Vitte sorsa, vele a sintérek:

Otthonává vált az ebtelep.


Aztán -- hogy e lét nem elég durva --

Érte jöttek furcsa emberek:

Elvitték a messzi Bajkonurba,

S lett belőle kísérleti eb.


Kicsiny, gyenge testét megkínozták:

Centrifugálva szörnyű géppel.

Majd apró ketrecbe szorították;

Így etették csak vacak géllel.


A hű kutyaszív alázattal tűr,

Bízva, hogy majd nyugalmat talál;

De már várta fenn a végtelen űr,

S benne a borzalmas kínhalál.


Teste elhamvadt rég, de örökkön

Ragyog az égbolton csillaga.

Intő jelként, hogy lent él a Földön

Az ember nevű parazita.