pici-blog

Emlékszem a régre
apám és a nagyapám
ettünk apró asztalnál.
Én a kenyér belét vájtam
Apám a héját ette
belét vagy nekem
vagy nagyapámnak tette.
Fura egy tett
én mint gyermek ő mint idős
mindkettőnknek a puha volt az ízletes
jóízűen faltunk, mint ki sosem evett.
Emlékszem mikor lányom ette a kenyér belét
én pedig a héját rágtam, mert változott minden
az asztalnál csak én és apám, kezünk most puha közepet
száraz szélre cserél.
Hiányzott rég a nagyapám, cserélődnek a szereplők
ahogy az idő is lassan, mindenkinek lejár.
Minap éppen úgy esett, lányom is felnőve,

Színes körökkel körbe jár
alakzatok, mesehősként
a valóság.
Pici lány, orcáján szeplőből
táncoló csillagkép
Hamupipőke cipője, esetleg
vagy vad lovak lábnyoma
olyan élettel teli, önarckép.
Olvasd ezt-kérlek
-ezt kérem
csak pár mondat mi körülvesz
verejtékem most mézzé változik
olyan édes a kép, néha
gondolatonként, újra feléled..

"részlet"


Ahogy kiállt a régi tornác elé
olyan komótosan, mint az urak.
Kutya ugat, bőg a tehén
zsivaj a hátsó kertből
-megzavarta
abban a nagy tudást kérő
hol vagy Te kiáltásban.
Egy pillanatra csend
majd mintha mi sem történt volna
a zsivaj ment tovább.
Bár egy hang vissza szólt
nem rögtön, úgy tíz perc után.
-Mit kajbálsz Teee!
Így ment ez minden reggel
délben és délután,
falun ez már csak így volt
ha esett vagy fújt, a napszakok
sosem zavarták az egyszerű ember
szavát vagy éppen panaszát...

Elvitted gondolatom
zsebedben,
így nekem nem maradt
csak pár sor,
ami lecsordult a napközbeni
ereszen.

Nagykabátod ha leteszed
vedd ki ami az enyém
markodban őrizd
el ne vesszen.

Hiába vigyáztam gondolataimra
egy valahogy kimaradt
-nem számoztam meg
így azt hitted a tiéd,
késő már bánkódnom
tudod mit, legyen a tiéd!

Későn hajnal tájt, kapkodó kezektől ébredtem, egy pici emberke állt előttem
furcsa ősz szakállát nyaka köré tekerve hordta, szivarja sárgán izzott
nagyot szívott bele. Szó nélkül húzott magával, a padlózat szétnyílt
egy lajtorja nőtt hirtelen fel az égig. Kabátom úgy adta rám, észre sem vettem
felszaladt a létrán, kezem pedig el sem engedte. Ahogy elhagytam a kémény magasságát, visszanéztem, a létra fokai ahogy feljebb léptem kicsorogtak a lábam alól.
Tudatom ezt tisztán felfogta, bár a tény hogy a kis emberke visz az égbe fel,
egy paszuly szerű földből kinőtt létrán, nem igazán nyugtalanított.
Inkább az hogy hogy jövök majd le, hisz nem lesznek létrafokok, alig haladtunk
a felhők feletti világ valahogy hűvöskés volt, kihajtottam a gallérom, valahogy melegebb lett
és persze, tudtam, elértük a nap tátott száját a kis ember már be is ugrott rajta.
Ismerhették egymást, mert a kis embernek a napocska dobott egy mosolyt, nem így nekem.
Ahogy én is beléptem volna, a száját becsukta, szemét morcosan meresztette rám, olvastam benne
egy idegen, téged nem engedlek be, kénytelen voltam megkapaszkodni orrában, majd drótkefe szemöldökében, nem kíméltek a lépcsőfokok, lehullottak. Ahogy próbáltam fent maradni, a nap füléből kinyúlt a kisembereke,megragadta kezem, és már bent is voltam, de nem a nap fülében, egy tisztáson.
A kisember előkapott egy pakli kártyát ledobta magát a földre, újra szippantott a szivarjából, lapokat dobált a lábam elé, kénytelen voltam megnézni de fura volt a leosztás, mert nekem csupa üres lapokat osztott a szerencse. Vesztettem, megnyílt alattam a föld, tekervényes lépcsőfokon csúsztam lefelé, a korláton. Fülemben sikított a szél, zuhantam és zuhantam megfordult a fejemben egy gondolat, ha az elébb fent voltam, most lent leszek, talán a pokolra jutok most.
Sebaj, ott is szétnézek majd, nevettem, de nem így lett, egy zárt ajtót láttam gyorsan közeledni
a becsapodásom előtt ébredtem fel, nem volt rajtam a kabátom, a létra is hiányzott, akkor ez csak álom volt?

Az...igen-igen az lehetett, megnyugodtam valamelyest, de valamit nem értettem,
miért van olyan erős szivarfüst szag a szobámban..........:)