Poór Edit -Eci blogja-

 

            Sebastian, gyönyörű ifjúvá érett. Magas, sportos testalkatú, fekete göndör haj, kreolos bőr és fekete szem, mely csillog, mint a gyémánt. Gyermekkorától imádja a zenét. Szülei jómódúak, így már kiskorától elkezdett zongorázni és hegedülni. Hatalmas tehetségnek ígérkezett.

            Könnyen tanult, mindenből kitűnő volt. Természetesen a Zeneakadémián folytatta tovább tanulmányait. Már az egyetemi évei alatt felkérték kisebb koncertekre. Neki a zene töltötte ki minden percét.

Az Akadémia elvégzése után megkérték, hogy maradjon ott és tanítson, hiszen ilyen kiváló képességű fiatal embert nem akartak elengedni. Sebastian elfogadta ezt a lehetőséget. A diáklányok, minden ürügyet felhasználtak, hogy a közelébe lehessenek. Persze tanítvány és tanár között semmilyen viszony nem megengedett. Ezzel ő is tisztában volt, hiszen a remek állását kockáztatta volna. Néha már egy kicsit terhére is volt a lányok rajongása. Azonban, mindig diplomatikusan kezelte.

A téli szünet időszakára felkérést kapott Salzburgban egy koncertsorozat fellépésére. A terv szerint, ő zongorajátékot ad és a szervezők egy hegedűművészt szerződtetnek mellé, aki kíséri. Egy hetes program, utazással együtt, nagyon megörült neki. Addig még van egy hónapja felkészülni rá. A szervezőtől egy hét múlva kapott e - mailben az állt, hogy a hegedűművész lemondta a koncertet, mert megbetegedett. Azonban mindenképpen szeretnék, ha a koncert stílusa maradna. Megkérték, ha tud, hozzon magával egy hegedűművészt és őt is szerződtetni fogják, várják mielőbbi válaszát.

Sebastian először nagy gondban volt. Aztán hirtelen kipattant a fejéből az ötlet. Az Akadémián meghirdet egy hegedűversenyt, és aki azt megnyeri, ő lesz a koncert hegedűse. Így még lesz idejük, gyakorolni és összehangolódni is. Hozzá is fogott a szervezéshez és a tanári karból lesznek a zsűritagok, akik vállalják a kis plusz munkát. Minden flottul ment, még örültek is neki az egyetemen, hogy milyen jó ötlet.  A tanítványok borzasztó nagy lázban égtek, hiszen ez mindenkinek egy hatalmas lehetőség a karrier szempontjából, na és arról nem beszélve, hogy Sebastiannal tölthetnek egy hetet kötetlenül.

A fiatal tanár, maga is kíváncsi volt az eredményre, mert több tehetséges tanítvány is volt. Arianara tippelt, hogy ő fogja megnyerni a versenyt. Már korábban is felfigyelt kiváló egyéniségére és művészi képességére, ami kimagaslott a többiek közül. Soha nem rajongta körül, mindig meghúzódott a háttérben. Alázatos volt a zene iránt és tisztelte tanítóját. Bár a szeme csillogása elárulta, hogy nem közömbös számára. Ha tekintetük találkozott és ott felejtődött néhány pillanatig, rögtön szégyenlősen lesütötte tiszta, átható kék szemeit.

A verseny zökkenőmentesen lezajlott. Mindenki nagy izgalommal várta az eredményhirdetést. Sebastian meg sem lepődött, hogy Ariana lett az első, nagy örömmel gratulált neki. A lány azt sem tudta, hová legyen a boldogságtól. Persze a többiek picit irigykedtek rá, de annyira kedves és szerethető növendék volt, hogy együtt osztoztak örömében, tudták megérdemelten nyert.

A tanár és tanítvány együtt készültek nagy hévvel a koncertre. Gyorsan összeszoktak, minden rezdülésükkel egymásra hangolódtak. Már elég volt egy szempillantás is, és mindig tudták mit akar a másik. Hihetetlen összhangot éltek meg egymással. Ez a lelkükben is visszhangot keltett, bár maguknak sem merték bevallani. Csak az előadásra koncentráltak mindketten.

Eljött a nagy nap, az utazás pillanata. Repülővel, hamar odaértek. A szervezők már várták őket és a hotelben elszállásolták a művészeket. Közölték, hogy másnap már két órával a koncert előtt értük jönnek, addig szabadprogramjuk van.

– Ariana! Ha elhelyezkedtünk, mit szolnál hozzá, hogy felderítsük a környéket? Úgy látom, gyönyörű helyen vagyunk.

– Persze, az nagyon jó ötlet tanár úr! Egy óra múlva a halban vagyok.

– Rendben, akkor egy óra múlva ott.

Sokat sétálgattak a jó levegőn és mindenféléről beszélgettek kötetlenül. Roppant jól érezték magukat, fél szavakból is megértették egymást. Ha az egyik elkezdett egy mondatot a másik befejezte. Teljesen egy hullámhosszon voltak. Már estefelé járt az idő.

– Vacsi? – kérdezte Sebastian.

– Jólesne, válaszolta Ariana mosolyogva.

– Pizza?

–  Szuper, imádom a pizzát tanár úr!

Beültek egy pizzázóba, mindketten narancslevet és ugyanazt a pizzát kérték. Még ebben is egyezett az ízlésük.

– Ariana! Kérnék tőled valamit, igyuk meg a pertut, bár csak narancslé van – mosolygott hozzá.

– Örömmel – válaszolta szerényen mosolyogva.

– Kérlek, szólíts nyugodtan Sebastiannak, legalábbis erre az egy hétre mindenképpen. Most tekintsünk el a tanár – diák viszonytól, hiszen itt kollégák vagyunk.

– Nagyon köszönöm – mondta alázattal, de a szíve a torkában dobogott a boldogságtól.

Vacsora után visszatértek a hotelbe. Sokáig nem jött álom a szemükre. Sebastian, arról gondolkodott milyen kár, hogy ez a lány a tanítványa. Még soha nem találkozott hozzáfoghatóval. Érezte, hogy legszívesebben az egész életét vele töltené. Ariana tudta, hogy nem táplálhat semmilyen érzelmet Sebastian iránt, de ezt nem tudta megállni. Olyan magasztos érzelmek dúltak a lelkében, hogy majd szétvetették.

A nappalokat együtt töltötték, vidámak és felhőtlenül boldogok voltak. Este a koncertekkel fenomenális sikereket arattak. Az utolsó este elmentek megünnepelni a parádés fellépés sorozatukat. Vacsora után, már hűvösebbre járt az idő. Sebastian, óvón ölelte át Arianát, aki lágyan bújt hozzá közelebb. Egy kirakat előtt megálltak és az üveg visszatükröződésében meglátták önmagukat. Mindketten arra gondoltak, milyen csodálatos párt alkotnak. Lassan, egymás felé fordultak és vágyaik csókjuk tüzében olvadt el. Majd hirtelen tudatukra ébredtek.

– Sajnálom Ariana, nem lett volna szabad.

– Ne mond ezt Sebastian, én boldog vagyok veled.

– Én is drága, és megvallom halálosan beléd szerettem. Soha senki iránt még nem éreztem ilyen érzelmeket. De, mi lesz velünk? Most, hogyan tovább?

– Maradjunk itt hétvégére.

– Szívem szerint maradnék, de ha még jobban egymásba gabalyodunk, még nehezebb lesz a távolság tartás. Te nem hagyhatod el az egyetemet, be kell fejezned! Kiemelkedő tehetség vagy nem pocsékolhatod el egy szerelem miatt. Én, kilépek az év végével, évfolyam közben nem hagyhatom ott. Ez még pár hónap addig lesz időm másik állást keresni.

– És addig...mi lesz, vagy… utána? – kérdezte könnyeivel küszködve a lány.

– Nagyon nehéz lesz szerelmem, de addig úgy kell tennünk, mintha mi sem történt volna. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy kicsapják valamelyikünket is.

– Értem.., persze teljesen igazad van. De, ha elmész…?

– Ariana, legyünk őszinték, a jövőt nem tudhatjuk. Ne álltassuk egymást. Ki tudja hol, hány ezer kilométerre kapok állást. Neked még három éved van hátra. Nem akarom, hogy rám várj, mert én sem ígérhetek neked semmit, bízzuk a sorsra –ám eközben Sebastian könnyei is eleredtek. Még szorosabban ölelték át egymást, mintha soha többé nem akarnának elválni. – Soha sem felejtek el, és talán egyszer még összefutnak útjaink – súgta halkan a lány fülébe.

– Örökké élni fogsz szívemben, bármit hozzon is az élet – mondta Ariana, és búcsúcsókot lehelt Sebastian ajkára.

Már nem voltak messze a hoteltól, még szorosan fogták egymás kezét. Mindketten tudták ez az utolsó estélyük együtt. Másnap reggeli után összecsomagoltak és hazautaztak.

Az egyetemen szinte kerülték egymást, ha lehetett, nehogy szó- beszéd tárgyai legyenek. Sebastian, több ezer kilométerre lévő városban talált zenetanári állást.  Majd megszakadt a szíve, de tudta, nem tehet mást. Mielőtt elhagyta az Akadémiát, búcsúkoncertet adott. Az utolsó számot úgy konferálta fel, hogy „Ő komponálta búcsúzóul szíve minden érzésével.” Ariana tudta, neki szól és oly gyönyörű volt, nem is tudta megállni könnyek nélkül.

Sebastiant, egyre sűrűbben hívták fellépésekre. Már nem tudta az új helyen ellátni a tanári állását, így egy év múlva otthagyta. Bejárta a világot koncertjeivel, nagy hírnévre tett szert, mindenhol rajongtak érte.

Egy koncert utáni fogadáson, megkörnyékezte egy csinos szőke, kék szemű lány. Mindent elkövetett, hogy a közelében lehessen. Rendezvény szervezőként felajánlotta, hogy szervezi az ő fellépéseit is. Sebastian vonakodott először, de végülis belement. Olívia, eleinte követte minden koncertre és sikerült neki egészen elcsábítania. Egy év múlva, már össze is házasodtak.

Ariana kedves, széplány lévén, sokan udvaroltak volna neki, de senkinek sem adott esélyt. Egyetlen szerelme maradt örökre, Sebastian. Egy napon az újságot olvasva értesült róla, hatalmas betűkkel felírva, „A nagy tehetségű Sebastian, megadta magát a szerelemnek és házasságot kötöttek Olíviával!” Alatta a közös fotójuk. A lány hatalmas zokogásban tört ki, visszament lakásába és egy hétig ki sem jött csak sírt, teljesen összeomlott. Nem hibáztatta a fiút, de tudta ezzel minden esélyt elvesztett. Közben az egyetemet elvégezte, de hiába kérték maradjon tanárnak, nem volt képes az Akadémia falai között emlékeivel tovább ott élni. Hiszen, minden Sebastianra emlékeztette. Nem messze egy kis városban vállalt állást egy középiskolában zenetanárként.

Sebastian és Olívia eleinte boldogok voltak. Azonban a feleség már többre vágyott. Ő is építette a saját karrierjét és sokat volt távol üzleti tárgyalások miatt. Már nem kísérte el férjét a koncertekre. Szinte alig találkoztak, végül teljesen elhidegültek egymástól. Két év házasság után úgy döntöttek, hogy elválnak.

Ariana, az iskolából hazamenet, arra lett figyelmes, hogy Sebastian fotója lóg egy nagy plakáton. Egy hét múlva az ottani művelődési házban fog koncertet adni. Nagy izgalommal várta, talán egy pár szót fognak tudni váltani. Természetesen az első sorban foglalt helyet magának.

Elérkezett a fellépés estélye. Sebastian eleinte nem vette észre, és már folyt a koncert, amikor hirtelen megakadt a szeme rajta. A szám befejeztével, a programtól eltérően elkezdte játszani az egyetemi búcsú dalát. Persze könnyek folytak a színpad mindkét oldalán. Majd felállt és a kezébe vette a hegedűjét.

– Kedves hölgyeim és uraim, van itt egy magányos hegedű, mely arra vár, hogy meleg szívvel szólaltassa meg valaki. Van önök között, aki vállalkozna erre? – kérdezte.

Ariana, lassan felállt, majd a színpadra ment és kezébe vette a hegedűt. Még könnyes szemmel nézték egymást, de szívükben a régi láng lobogott, mely igazán soha ki nem aludt.

Ez volt az egyik legsikeresebb koncertjük együtt, mely életük végéig emlékezetes maradt.

A fellépést követően Sebastian meghívta vacsorázni Arianát. Sok megbeszélni valójuk volt az eltelt idő történéseiről.

– Kedvesem! Még van három fellépésem, amit már nem mondhatok le. Addigra neked is befejeződik az iskolai tanév. Aztán visszajövök hozzád és soha többé nem hagylak el. Most- már nincs, ami közénk állhatna, ha te is úgy akarod.

–  Igen, drága Sebastian! Mindig erre vágytam és én vagyok a legboldogabb ezen a világon. Azt a pár hónapot már csak kibírom! – és örömteli arccal mosolygott hozzá.

Hamar eltel ez a rövid idő. Ariana, elgondolkodva lépett ki az iskola ajtaján, vajon mikor jön Sebastian. Ahogy felnézett látta ott áll egy csokor vörös rózsával a kezében és már várta. A viszont látás boldog pillanatai leírhatatlanok. Még aznap este megünnepelték egy vacsora alkalmával. Sebastian intett a pincérnek, hogy hozhatja a pezsgőt. A kitöltött pohárba, egy óvatlan pillanatban bele csempészte az eljegyzési gyűrűt.

– Drága szerelmem! Igyunk arra, hogy a mi szerelmünk örök, többé soha nem válunk el egymástól! A feleségemként majd mindig mellettem leszel! – majd mosolyogva odanyújtotta a pezsgős poharat.

– Ariana, akkor látta, hogy a pohár alján megcsillan valami. Könnyekig meghatódott, ahogy Sebastian feleségül kérte.

– Ígérem, hogy mindig melletted leszek, amíg a halál el nem választ.

            Egy fél év múlva összeházasodtak. Ariana feladta az iskolában tanári állását és már csak együtt vállaltak fellépéseket. Életük végéig nagyon boldogan éltek. A kis Sebastian is óriási zenei tehetséggé fejlődött, aki igazi támaszt nyújtott szüleinek időskorára.

 

Debrecen, 2021. február 7.

 

 

 

 

              János, István, György és Pál a pesti jogi egyetem hallgatói voltak. Abban az időben, mint ahogy általában a diákok, különböző kávéházakban gyűltek össze megvitatni az éppen aktuális helyzetet. György és barátai törzshelyüknek a Pilvax kávéházat választották. Szerettek itt lenni, hiszen az akkori Ellenzéki Kör tagjai is sok időt töltöttek ott és nagyon tisztelték őket.

            Irinyi József, aki szintén ennek a körnek volt tagja, megfogalmazott egy 12 pontos kérvényt és elhatározták, hogy benyújtják az országgyűlésnek. Eközben megérkezett a hír, hogy 1848. 03.13-án Bécsben kitört a forradalom és a bécsi tanuló ifjúság petícióját az országgyűlés elfogadtatta.

Ennek hallatán felbuzdulva Petőfi, Jókai és Vasvári 03.14 –én délután a kávéházban eldöntötték, hogy másnap az egész városban kihirdetik a 12 pontot. Megbeszélték, hogy kora reggel találkoznak a Pilvax kávéházban és addigra Petőfi megírja az alkalomhoz illő költeményét is.

Györgyék mindennek fül és szemtanúi voltak. Részt szerettek volna venni tevőlegesen is ebben a nagy horderejű dologban, szívükben hordozták a nép és az ország sorsát, így felajánlották a segítségüket. Másnap reggel ők négyen csatlakoztak legelőször Petőfiékhez. Mérhetetlen lelkesedés vett rajtuk erőt, amikor ott a kávéház előtt először szavalta el Petőfi a Nemzeti dal című versét,

„ NEMZETI DAL

Talpra magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok! –

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

 

Rabok voltunk mostanáig,

Kárhozottak ősapáink,

Kik szabadon éltek-haltak,

Szolgaföldben nem nyughatnak.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

 

Sehonnai bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer,

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

 

Fényesebb a láncnál a kard,

Jobban ékesíti a kart,

És mi mégis láncot hordtunk!

Ide veled, régi kardunk!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

 

A magyar név megint szép lesz,

Méltó régi nagy híréhez;

Mit rákentek a századok,

Lemossuk a gyalázatot!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

 

Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak,

És áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!”

 és Jókai is felolvasta a 12 pontot.

„Mit kíván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés.'

1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését.

2. Felelős ministeriumot Buda-Pesten.

3. Évenkinti országgyülést Pesten.

4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.

5. Nemzeti őrsereg.

6. Közös teherviselés.

7. Urbéri viszonyok megszüntetése.

8. Esküdtszék. képviselet egyenlőség alapján.

9. Nemzeti Bank.

10. A' katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a' külföldieket vigyék el tőlünk.

11. A' politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.

12. Unio.

Egyenlőség, szabadság, testvériség!”

 

– Gyerünk, menjünk a jogi egyetemhez, már várnak bennünket a diákok! – kiáltotta György.

– Igen, ott is fel kell olvasni az iratokat! – folytatta István.

Így indultak innen együtt a jogi egyetemhez, ahol már a diákok nagyrésze valóban várta őket, hiszen Gyuri és barátai még előző este megvitték a nagy hírt hozzájuk. Amikor odaértek Pál rögtön kerített egy – egy széket is, Petőfi és Jókai számára, hogy ezen fenn állva szavalhassa el a versét, és hirdethessék ki a 12 pontot.

– Menjünk tovább, az összes egyetemhez és mindenhol olvasd fel a 12 pontot és te Sándor szavald el kérlek a Nemzeti dalt – vette fel Pál.

– Igen ezt kell tennünk! – válaszolták szinte egyszerre.

Sorra mentek tovább több egyetemre és folyamatosan gyűltek köréjük nem csak a márciusi ifjak, hanem az utca népe is. Már közel ötezren is összegyűltek, amikor elhatározták, hogy az első pontot, mindjárt meg is valósítják. A nagy tömeg ereje, hatalmas lendületet adott az eseményeknek.

– Az első pontot, mindjárt be is teljesíthetjük! – kiáltotta János.

– Menjünk a nyomdába és nyomtassuk ki az iratokat! – folytatta György.

– Jó lesz, és utána szétosztjuk a nép között, hogy olvashassák ők is – vetette fel István.

Ezzel mindannyian egyetértettek.

Így, egyből a Landerer nyomdatulajdonoshoz vették az irányt, hogy cenzúrázás nélkül kinyomtassák a Nemzeti dalt és a 12 pontot.

A tulajdonos előbb vonakodott, mert félt a következményektől, azonban János ismerte őt.

– Lajos kérlek! Segíts a nyomtatásban! – szólította fel János.

– Hogy gondoljátok ezt? Cenzúrázás nélkül? – kérdezte.

– Lajos, látod itt vagyunk, mi mindenféle képpen kifogjuk ezt nyomtatni, mert szét szeretnék szórni a nép között, hogy ők is ismerjék meg a követeléseinket és álljanak mellénk – folytatta János.

– De hát, mit csináltok? Ez forradalom! – mondta a nyomdatulajdonosa.

– Igen, az! – kiáltották egyszerre többen is.

– Ezennel, birtokunkba vesszük a nyomdát! – szólította fel János.

– Rendben, segítek – válaszolta beletörődve Lajos.

Landerer Lajos, látva az elszántságot és a tömeget, engedve a ránehezülő nyomásnak, a kívánt iratokat rögtön németre is lefordította. Majd kis idő elteltével, ezrével kerültek elő a gyorssajtó alól, cenzúrázatlanul, melynek példányait délig a szakadó eső dacára szétosztották az egyre növekvő nép körében.

 Mindeközben Petőfi újra elszavalta a Nemzeti dalt és Jókai felolvasta a 12 pontot. Megállapodás született arra, hogy délután három órakor találkoznak a Múzeum téren, ahol népgyűlést tartanak. Ezzel a nép fokozatosan fel is oszlott.

György és barátai már félórával korábban ott voltak, majd fokozatosan csatlakoztak a többi egyetemisták és az utca népe is. Három órára megérkeztek Petőfiék is, és újra elhangzott a Nemzeti dal, valamint a 12 pont. A nyomtatott példányokat az ifjak folyamatosan osztották szét az emberek körében.

Majd, elhatározták, hogy innen a városházára mennek, ahol átadják a 12 pontot és megsürgetik, hogy azonnal fogadják el. A tanácsterem megnyílt számukra és benyújtották a program pontjait, melyeket a tanácsjegyző tájékoztatása szerint el is fogadtak.

Táncsics Mihályt, akit állítólag cenzúra törvények be nem tartásával vádoltak és emiatt Budán fogva tartottak, követelték azonnali szabadon bocsátását. Ennek nyomatékául a tömeg el is indult Budára, Táncsics kiszabadítására, miután kimondták, hogy cenzúrai törvények náluk nincsenek.

A hatóság épületének udvarán gyülekezve, várták Táncsics szabadon bocsátását, mely rövid időn belül megtörtént. A nép ezután fokozatosan oszlott szét.

            Még aznap este a Nemzeti Színházban, a Bánk bán című darabot adták elő, a színészek mind feltűztek egy – egy nemzeti színű kokárdát. Egressy Gábor elszavalta a Nemzeti dalt, majd elénekelték a Himnuszt és a Szózatot. Így szerzett érvényt a pesti radikális forradalmi ifjúság vér nélkül, a 12  pontnak.

 

Debrecen, 2021. március 15.

A második világháború zajlott. Minden felnőtt férfit besoroztak katonának a haza védelmére. Családok férfi nélkül maradtak. Csak nők és a gyermekek őrizték otthonaikat. Asszonyok mindennap remegő kézzel várták a postát, hogy kapnak – e levelet a frontról szeretteiktől.

Mária, egy vörös viasszal lepecsételt borítékot szorongatott kezében, mely a parancsnokságról érkezett. Behívó, a középső fia két hét múlva tölti be a tizennyolcadik életévét. Könnyekkel áztatva nyújtotta át Sándornak, aki még ifjú suhanc volt. Nincs mit tenni, a behívó parancs máris csatába szólítja, hogy férfiként hazáját szolgálja. Másnap reggel hét órakor már jelentkeznie kell a parancsnokságon létszám ellenőrzésre. Innen teherautóval szállítják őket tovább a vasútállomásra.

Édesanyja szorgosan összepakolta fia holmiait, sajnos volt benne tapasztalata, mert férje és nagyobbik fia már a fronton voltak. Róluk még semmilyen hírt nem kapott. Fájdalomtól nehezült szíve, hogy most Sándort is el kell engednie. Húga és öccse próbálta vigasztalni anyjukat, de bizony az ő szemükből is könnyek peregtek. Másnap korán reggel a család kiment a vasútállomásra, hogy ott még elbúcsúzhassanak majd Sándortól. Nehéz, időtlen várakozás volt ez. Egyszer csak begördült a peronra az ifjoncokkal tele katonai teherautó. Csendőr sorfal között terelték őket a vonat felé, már nem érintkezhettek hozzátartozóikkal. Sándornak szerencséje volt, a vonatablakból még látta családját és búcsúcsókot küldött feléjük. Néhány perc volt csupán és az elhangzó füttyszóra máris elindult a frontra. Hitte, még egyszer visszaérkezik majd családjához és boldogan ölelheti szívére őket. Remélte a háború után majd mindannyian úja együtt lesznek.

A vonat megérkezését követően szétosztották őket századokba. Sándor a gyalogosokhoz került, majd ismét teherautóval vitték a határ közelébe, ahol szolgálnia kellett hazáját.

Bajtársaival sáncot építettek, majd az árokban lapulva várták a gyalogos támadás megindítását. Fejük felett golyózáporok zúdultak, harcmezőn folyamatosan süvöltöttek a légitámadások bombái. Majd hirtelen hangrobbanás, egy pillanatra vészes csend, melyet felvált a segélykiáltás éles hangja. Feleszmélve látták, sáncukba történt a becsapódás.  Mindenhol repeszektől sérült, vérző katonák, kik görcsös fájdalmukban vívják a haláltusát. Sándor az ütéstől, mely mellkason találta, megremegett és összeesett. Az égő zsibbadás eluralta testét, fájdalmat már nem érzett, csak várta a halált. Utolsó képként csatamezőt, mint egy távoli fényképet vitte magával. Megrándult teste és elhagyta lelke.

Eközben, édesanyja szívszorongva várt híreket a frontról, férjétől és fiaitól. Pár nappal később, azonban csak egy távirat érkezett a parancsnokságtól. – fia, Sándor a harcmezőn, szolgálat teljesítése közben hősi halált halt. – Mária zokogva, összetört lélekkel görcsösen szorította magához a táviratot.  Sándort már hiába várja többé haza.

A fia holttestét közös sírba temették, az akkor ott elesett gyalogos század katonáival. Egy márványból készült hősi emlékmű áll sírjuk felett és rajta aranyozott betűkkel, hősi halált halt nevek. Ma is emlékeznek rájuk.  A háború túl sok áldozatott követelt szerte Európában. Nemzeti koszorút mindenkor tiszteletadással helyezik a márványkőtáblára, hazáért hősi halált halt katonák sírjára. 

Debrecen, 2020. 10.

 

 

 

Balázs építészmérnök és saját tervezésű gyönyörű házban él feleségével és három gyermekével. A házkörüli szabadterületet is mérnöki pontossággal alakították ki Annával. Filagória, lugas, szökőkút, hatalmas lombozatú fák, melyek hűs árnyékot nyújtanak a melegben. Az előkertet rózsák díszítik, különböző fajtájúak és színűek. Egyszóval pompás látvány az épület és a hozzá tartozó óriási parkosított terület. Itt igazán kellemesen érezheti magát az ember.

Rendszeresen náluk szoktak összejönni a barátaikkal, ilyenkor órákon át filozofálgatnak, a téma eléggé változatos. Már gimnazista korukban elválaszthatatlanok voltak. Balázs, Viktor, Péter és István. Mindannyian más – más egyetemi karon tanultak tovább, de barátságuk végig kitartott. Később megnősültek, családot alapítottak, és mintha testvérek lennének együtt maradtak. Feleségeik is jól kijönnek egymással. A végtelenül csendes kertet, ilyenkor tíz gyermek zsivalya tölti be.

A világra egy olyan vírusnak nevezett valami szabadult, ami miatt sokáig nem tudtak találkozni. Ám, most végre eltűnt a járvány és végre ismét átölelhették szeretetben egymást.

A gyermekek boldogan kergetőztek, labdáztak a kertben. A felnőttek hosszas beszélgetésbe kezdtek, mivel az elmúlt időszakban sok minden történt a világban és velük.

– Szerintetek, miért kapta ezt a hatalmas betegséget a világ, az összes szigorával együtt? – kérdezte Péter.

– Az emberek már nem foglalkoztak az egészségükkel, nem figyeltek rá, nem óvták, mindent természetesnek vettek. Nem értékelték azt sem, hogy mi orvosok és nővérek mi mindent megteszünk a betegekért, szinte alig van szabadidőnk. Most ezzel előtérbe került az emberek előtt mindkettő. Talán visszatér a tisztelet és a megbecsülés a szakma iránt és az egészségükre vonatkozóan is, sokkal jobban törődnek majd vele. Ugyanakkor nem tisztelték az időseket, betegeket. Ez figyelmeztetett arra, hogy milyen esendők is vagyunk kortól függetlenül – mondta Viktor.

– Nézzétek meg, mindenki rohan, szalad. Hajszolja a pénzt, a családjával alig tud időt tölteni emiatt. Én úgy gondolom, hogy ez a karantén, pont arra volt jó, hogy végre otthon a szerettei körében legyenek és foglalkozzanak egymással. Vegyék észre, hogy a gazdagság nem pótolja azt az örömet, amit egymásnak tudnak adni és egymástól kaphatnak. A családok egymásra találása volt ez az időszak. Arról nem is beszélve, hogy azt hiszik, pénzen mindent megvehetnek. Hát nem! Most rádöbbenhettek, hogy az egészségnél fontosabb nincs, nem lehet megvenni. Utazgattak pénzért, mindenhová a világba, ahová csak akartak. A saját hazájukat elfelejtették megismerni, sőt megkockáztatom, hogy semmibe vették, ugyanígy a természetet is. Csak kihasználni, kapzsi és önző módon mindent és mindenkit. Rájöhettek, arra, hogy semmi sem természetes és mindennek örülni kellene. Mindent megbecsülni, ami van hálásnak lenni érte, a lehetőségekért és mindenért – válaszolta Balázs.

– Emlékezzetek, mennyire nem tisztelték a tanárokat sem. Most otthon tanítja a szülő gyermekét és vállára veszi ezt a terhet is. Így jobban megérti, majd a tanárokat. A gyerekek, ugyanígy, mennyi bántalmazás történt a tanárok felé mindkét részről. A bezárt iskolák figyelmeztetnek erre. Azt hiszem, a tanárok is örülnek majd, ha újra iskolában taníthatják a diákokat. Sokat foglalkoznak az emberek a külsejükkel is. A maszk viselete megtanít, hogy nem a külső a fontos, az igazi érték belül van. A világi hatalmak azt hiszik, hogy a Föld urai, azonban ez a láthatatlan apró kis kórokozó megszelidít. Talán mindenki felismeri majd a jó irányt az életében. Nagyon letértünk a mértékletes, igaz útról. A korlátozások megtanítják a mértéket az emberiségnek. Ezt pontosan ezért kaptuk, hogy visszataláljunk a helyes irányba – szól hozzá István is.

– Igen, ez a betegség sok mindent elvett tőlünk, de megmutatta, hogy mi az, ami igazán fontos az életünkben. Sokszor a legdrasztikusabb dolgokkal lehet, csak kihozni az emberekből a legjobbat. Én úgy gondolom, hogy ha tanulunk belőle, levonva a következtetéseket és megtaláljuk a helyes irányt és mértéket, valamint tényleg hálásak tudunk lenni mindazért, amivel rendelkezünk. Akkor megerősödünk és jobbá leszünk, a szebb jövő érdekében. Így tanít minket a természet törvénye – fűzte hozzá Péter.

– Az emberek többsége, állandóan csak sopánkodik, semmi sem jó nekik. Mindenki hibás mindig, csak ők nem. Az nem jut eszükbe, hogy elgondolkodjanak saját életvitelükön és jellemükön, hogy talán, ha változtatnának, akár jobbá is lehetnének – vetette fel Viktor.

– Még a vallásosak között is van, akik megtagadják Istent azzal, hogy miért engedi, ha lenne, nem hagyná – szólt hozzá Balázs.

– Higgyétek el nekem, hogy sokan nem is értik az egész vallást, Bibliát, úgy vannak vele, hogy jó akkor így történt, biztos igaz. Teljesen úgy tekintenek rá sokan, mint egy történelmi leckére – folytatta Anna.

– Pedig Isten, biztosan létezik – jelentette ki István.

– Igen, az Atya mindenkit egyformán szeret. Ugyanúgy, ahogyan mi is szeretjük gyermekeinket. Mindegy, hogy milyenek, de a mienk és mindent megteszünk érte, hogy megóvjuk, tanítsuk, neveljük. Ha kell szigorral is, mert azt szeretnénk, hogy minél jobb ember legyen majd, ha felnő. Az isteni szeretet ugyanezen az elven működik – magyarázta Anna.

– Arról nem is beszélve, hogy Isten, nem csak a világot teremtette meg, hanem az embert szabad akarattal. Azonban, adott hozzá törvényeket, melyek segítenek a helyes úton haladva maradni a fejlődés érdekében. Ez nem csak a tízparancsolat, hanem a természettörvénye is. Aki nem tartja be ezeket, érzi annak érdes oldalát a saját bőrén – folytatta Péter.

– Az biztos nem Istent kellene hibáztatni és kérdőre vonni, hogy miért, hanem elgondolkodni mindenkinek azon, hogy mit csináltam rosszul, mit kell megtanulnom belőle. Akár ebből a világra szóló járványból is, mely igen komoly figyelmeztetés az emberek felé.  A jó dolgokat természetesnek vesszük és elfelejtünk hálát adni érte. Bezzeg, ha valami rosszul érint bennünket, akkor mindenki hibás, így aztán sosem tanulunk belőle. Olyan, mint az iskolában a bukott tanuló, amíg nem tanulja meg a leckét, addig mindig csak ismétel – mondta István.

– Bűn, szeretetlenség, büntetlenül nem marad. A természettörvény sem elnézést, sem kegyelmet nem ismer, hanem kérlelhetetlen szigorral tükrözi vissza a valóságot. Azért, hogy a bűnök rabságában sínylődőt figyelmeztesse kötelességére, a megtérésre. Mindenkinek meg kellene már érteni, hogy nem Isten a hibás a sorsáért, csak önmaga. Isten csak segítségül adott egy jó edzőt, hogy mindenkiből a legjobbat hozza ki – fűzte hozzá Péter.

– Tudjátok, ha az emberek, csak a hét fő bűnre odafigyelmének és betartanák, már sokkal előrébb lennénk – szólt Anna.

– Szerintem, ha az utca emberét megkérdezed, kapásból biztos nem tudná felsorolni a hét fő bűnt állítom. Mivel még felsorolni sem tudja, akkor, hogyan tartaná be? – kérdezi Viktor.

– Gőg, érzékiség, gyűlölet, irigység, önzés, anyagimádás, bálványimádás. Ezek magukba foglalják az összes többi szorosan ehhez kapcsolódó érzéseket – válaszolta Anna.

– Jézus, azért jött a Földre, hogy elmagyarázza ezeket a tanításokat, mind a hegyi beszédében és a többiben egyaránt. Példát adott sok mindenből, de ahogy akkor sem értették sokan, sajnos ma sem értik igazán – szólt hozzá Balázs.

– Igen, ezeket már gyermekkorban meg kellene tanítani, de gyakorlati módszerekkel. Nem csak bebiflázni a dolgokat és nem érteni, mert úgy semmi értelme – mondta Anna.

– Viszont az, hogy most itt tartunk, pont annak az eredménye, hogy évszázadok során, szándékosan vagy nem, de elmaradt a gyakorlati tanítások, példaadások sora. Ott vannak a papok, közülük hányan meghurcoltatnak. Igaztalanul, vagy igazságosan.  Ők is emberek és azért, mert papok nem jelenti azt, hogy tökéletesek, csak annak tanultak. Amennyiben nem csiszolta jellemét a tanulmányaihoz, akkor csak egy foglalkozás számára, ugyanúgy, mint bármi más – magyarázta István.

– Na, igen! Hú, de eltelt az idő srácok! Nagyon jót beszélgettünk megint. Köszönjük szépen nektek a vendéglátást! Megyek, összeszedem a fiúkat, lassan indulnunk kell haza – szólt Viktor.

– Szeretettel, örülünk nektek, hogy végre már összejöhettünk! Egy hónap múlva, újra itt várunk benneteket. A részleteket, majd megbeszéljük – válaszolta Péter.

            A kimerítő, de igen hasznos filozofálgatás után, elbúcsúztak egymástól, a viszontlátás örömét remélve.

 

Debrecen, 2021. március 13.

 

 

Judit, húszas éveiben járt és függetlenként élte az életét. Hatalmas épület komplexumban dolgozott, azonban egy irodában csak ketten voltak kolléganőjével, Andival. Nagyon jól kijöttek egymással. Munkájukban is helyettesítették, segítették egymást. Olykor ügyfelekkel is foglalkoztak. Szeretett itt dolgozni.

Egyik alkalommal, magához vette mappáját, hogy az anyagot átvigye másik irodába. Már az ajtóban állva éppen megfogta a kilincset, amikor az lenyomódott. Tömör ajtó volt nem láthatott át rajta, de nyilván valaki épp akkor akart bemenni hozzájuk. Így óvatosan, résnyire nyílt az ajtó, és úgy is maradt.

Mind ketten lecövekeltek. Egy kb. 180 cm magas, vékony testalkatú, fekete hajú férfi volt, aki úgy nézett ki, mint akit a divatlapból húztak elő. Öltöny, nyakkendő és barna, igéző szemek. Csak álltak, mindketten mozdulatlanul és elmerültek egymás tekintetében. Juditnak szó szerint még a szívtájéka is belesajdult. Talán ez a fizikai fájdalom zökkentette ki őt ebből a révületből. Szinte alig tudott megszólalni, de félreállt és beengedte az ügyfelet, aki kolléganőjéhez jött. Igyekezett dolgát gyorsan elvégezni, hogy még ott találja a férfit az irodában, amikor visszamegy. Sohasem érzett még ilyet. Tudta, hogy még látnia kell, beszélnie kell vele, máris hiányzott neki. Ezt hívják első látásra szerelemnek. Még ott találta és le sem tudta venni a szemét róla, bár ez kölcsönös volt. Nagyon zavarban volt Judit, ezért úgy tett, mintha dolgozna. Persze fülei a férfi hangjára tapadtak, mert annyira ellenállhatatlan volt. Igazi mély, kellemesen csengő férfihang. Hát teljesen kész volt, nem is tudott a munkájára figyelni. Távozásakor hosszan tartották a szemkontaktust. Andi, persze mindent észrevett, hiszen jól ismerte Juditot és csak mosolygott, – fog még jönni többször – mondta. Ez megkönnyebbülést hozott Judit számára. Ott volt a lehetőség, hogy még látja…..és kitudja.

Mivel meg volt beszélve időpont az ügyféllel, Judit úgy intézte munkáját, hogy akkor ő is ott legyen. Már annyira várta a pillanatot, hogy láthassa szinte minden porcikájában remegett. Újra belépett az ajtón, még a levegő is megállt. Szemkontaktust tartva, leült kolléganője elé. Andi a hivatalos megbeszélést lazára fogta, hogy legyen alkalom közvetlenebb beszélgetésre hármójuk között. Ez meghozta az eredményt. Az ügyfelet Imrének hívták és Judittal megbeszéltek egy találkozót.

A randi remekül sikerült, sokat beszélgettek. Imre figyelmes, udvarias volt vele. Első látásra nagy szerelem mindkettőjüknek, boldogok voltak együtt. Munkájuk, nagyon lefoglalta őket, alig volt szabadidejük. Akkoriban még nem volt mobil telefon, vonalas is csak többnyire munkahelyeken. Így a kommunikáció nehézkesen működött. Azonban, kerítettek arra lehetőséget, hogy reggelente a munkahelyen egy keveset beszéljenek. Elfoglaltságuk miatt, hetente egy – két alkalommal, szinte csak hétvégeken tudtak találkozni. Amikor csak lehetett elmentek kirándulni, mindig nagyon jól érezték egymással magukat.

Nagy szenvedélyes szerelem lángolt mindkettőjük részéről. Olyannyira, hogy Imre kissé féltékeny is volt, hiszen Judit nagyon csinos, széplány és a férfiak rendszerint megbámulták. Emiatt néha keletkezett egy kis affér, de Judit még örült is neki titkon, hogy ennyire félti. Soha senki sem figyelt rá még ennyire és nem is szerette ennyire, mint Imre. Boldog, jól eső érzés volt egy ilyen férfi karjaiban lenni. Biztonságban érezte magát vele és végre női lénye is megvalósulhatott egy ilyen karizmatikus férfi mellett.

Több alkalommal voltak Imrénél a városon kívül egy gyönyörű kiskertben. A csodálatos sok szép virág közül a lilaakác mindig lenyűgözte Juditot. Csak ültek a kispadon és bódító illata átjárta őket, míg a fák egymásba borulva velük együtt ölelkeztek. Napsugara vidáman sütött le rájuk, ruhájukat lágy szellő simította. Hosszasan elmerengve üldögéltek e gyönyörű létben. Az idő elszaladt közben és Juditnak már mennie kellett. Imrének a következő héten külföldre kellett utaznia munkájából kifolyólag két hétre. Nehéz elválás volt a szerelmeseknek. Búcsúzóul egy kis virágot levágott Juditnak.

Judit ekkor nem sejtette, hogy ez lesz az utolsó emléke tőle. Néhány nappal később épp a napi lapot olvasta. Hirtelen lesápadt, az újság kiesett kezéből. Zokogva tört fel belőle, hogy nem! Imre nem hallhatott meg!

Debrecen, 10. 04.