Poór Edit -Eci blogja-

              László és Márta, két gyermekükkel elhatározták, hogy nyári szünetben elutaznak a tengerpartra Bulgáriába. Lányuk, Réka tizenkét éves, már nagyon várta a vakációt, még nem látta a tengert. Öccse, Nándor még csak hat éves és ősszel kezdi meg az iskolát.

            A szállásukat Albenában foglalták le, egy kis faházat béreltek a tengerpart közelében. Kocsival tették meg a hosszú utat. Amint közeledtek, már megcsapta őket a tenger jellegzetes sós frissítő illata. A nyári melegben jólesett a part felől érkező hűsítő szellő. Egyre közelebb érve, hallani lehetett, ahogyan a hullámok szelíden érkezve a víz felszínére, egy folyamatos morajlást hallatnak. A faháztól mintegy hetvenméternyi távolságra volt a csodaszép homokos part, az erdőn keresztül vezetett egy ösvény oda.

Megérkezésüket követően, rögtön kimentek gyönyörködni a lenyűgöző tájban. A vörösen izzó nap éppen lemenőben volt és visszatükröződött a vízfelületén. Bokáig süppedtek a puha homokban. Itt nagyon sekély volt a tenger és kristálytiszta. Mindannyiukat eltöltötte a boldogság nyugalma. A tengerpart mindkét irányában sziklás hegyvonulat tárult szemük elé. A végtelen csendet, csak a több méteres hullámok zúgása törte meg. Félelmetes volt, ahogyan egymást követve felemelkedtek sötétzöldesen, majd megnyugodtak fehér habjaikban, a homokos partra sodorva ki, más – más formájú kagylókat. Lélegzetelállító élményt nyújtott mindnyájuknak. Ezzel nem lehet betelni eléggé.

A napjaik nagy részét itt töltötték, ebben az idilli környezetben labdáztak, homokvárat építettek a gyerekekkel. Vízimentők is sétálgattak a parton figyelve, kell – e valakinek segítséget nyújtani, így biztonságban érezték magukat.

– Várna, úgy harminc kilométerre lehet, holnap menjünk át oda, nagyon szép város és egy napot ott is eltölthetnénk – vetette fel Laci.

– Remek gondolat, szívunk egy kis városi levegőt is – válaszolta mosolyogva Márti.

– Apa! Ott mit nézünk meg? – kérdezte Nándi.

– Elsétálgatunk az egész városban, Régészeti Múzeum nagyon érdekes lehet, aztán a Dzsarnavara parkban áll még egy ókori bazilika romjai is, valamint a leglátványosabb műemléke az ortodox katedrális. Ezen kívül a várnai csata emlékparkját is megtekinthetjük majd. Nem utolsó sorban a meglepi nektek, amit a legjobban fogtok élvezni az aquarium.

– Nagyon szuper program, már alig várom! – kiáltott fel Réka.

A következő napon, mindezt végig is nézték és nagyon sok élménnyel gazdagodtak. Aztán másnap ismét a végtelen tenger kerítette hatalmába őket. A sirályok látványa egyszerűen lenyűgözte őket. Elsétáltak a kikötő felé, ahol egy függőhíd vezetett át a rezervátumba. Nagyon szerettek volna átmenni, de éppen felújítás alatt állt a híd és le volt zárva. Azonban meglátták, hogy bizonyos időközönként szárnyashajó visz át Neszebárba.

– Ma már későre jár, de holnap elmehetnénk, hogy ott is szétnézzünk – mondta Márti.

– Persze, ha már itt vagyunk, nézzünk meg mindent, amit csak lehet. Különben egy ilyen hajókirándulás, már önmagában élmény lehet – válaszolta Laci.

Másnap reggel, irány a kikötő és szárnyashajóval Neszebár! Remek idő volt, a hajóút pedig igen csak fantasztikus élményt nyújtott, főleg a gyerekeknek. Amikor megérkeztek Pazar látvány tárult a szemük elé. Ez egy kis félsziget, ami a tengerbe nyúlik és végig a parton különböző árusok a portékáikat kínálták. A tömeg hömpölygött ugyan, de a táj lenyűgözte őket. A műemlékekben gazdag ókori építményeket látván még szavuk is elakadt. A félsziget bejáratánál mindjárt, egy török korban épített szélmalom fogadta őket. A 4. –5. századi bizánci kapubástyák, különböző műemlék házak és több templom romjai, olyan hatást keltettek bennük, mintha egy másik korba érkeztek volna egy dimenzióváltással. Néhány említésre méltó közülük, az Eleuszi Szűz Mária templomának romjai 5. – 6. századból, Keresztelő Szent János templom 10. – 11. századból, Mihály és Gábriel arkangyal templom 12. – 14. századból, Szent János templom a 14. századból, Megváltó templom 17. századból.

Az árusoknál nézelődtek éppen, hogy valami emléket vegyenek. A gyerekek nagyon élvezték a különböző kagylóformákat, melyet a fülükhöz emelve hallhatták benne a tenger zúgását. Sokféle csecse – becse volt, karkötők, nyakláncok, mind különböző anyagból és megmunkálással. Annyira elmerültek a nézelődésbe, mire felnéztek, hogy induljanak tovább, Nándi sehol nem volt. Hiába keresték mindenhol, egyszerűen eltűnt a tömegben. Kétségbeesetten kiáltozták a nevét, de nem vezetett eredményre. Bementek a közelben lévő rendőrségre, ahol tolmács segítségével megértették magukat, hogy a kisfiú eltűnt mellőlük. Adtak fényképet is róla. A rendőrök nyugtatták őket, hogy meglesz, ne féljenek. Azonban Márti, már az ijedtségtől és sírástól, szinte alig tudott megszólalni.

Elindultak mindannyian a szélrózsa minden irányába, hogy Nándit mielőbb megleljék, hiszen két óra múlva indult vissza az utolsó szárnyashajó Albenába. Abban egyeztek meg épp ezért, hogy a hajónál találkoznak.

Hiábavaló keresés után Márti, Laci és Réka a megbeszélés szerint reménykedve ment a kikötőbe, hátha a rendőrség már ott várja Nándival őket. A hajó megérkezett és indulásra készen állt, megkezdődtek a beszállások. Kétségbeesetten néztek egymásra, hogy mitévők legyenek.

Ez idő alatt Nándi a félsziget belsejében valahol egy árnyas fa alatt ülve sírdogált, amiért eltévedt. A nyelvet nem értette, így senkivel sem tudott kommunikálni. Egy idős asszony ment arra, de nem tudott vele szót érteni. Kézen fogta és a rendőrségre bevitte, látta nem odavaló, és gondolta, hogy biztosan eltévedt.

A hajó kürtje megszólalt, hogy fejezzék be a beszállást, mert indul tovább. Mártiék tétován, reményvesztetten, elkeseredetten álltak továbbra is a beszállóhely mellett. Eközben a rendőrök telefonáltak a hajó kapitányának, hogy várjanak, még ne induljanak el.

Kis idő elteltével egy rendőr, kézen fogva szaladt Nándival a kikötő felé. Könnyes szemmel ölelték át egymást, majd köszönetet mondtak a rendőrnek. Ahogy felszálltak a hajóra, azonnal el is indult Albena felé.

Még két napjuk volt a hazaindulásig, melyet már az elbűvölő tengerparton töltöttek. Ezt a kis izgalmas kalandot leszámítva, sok csodálatos élménnyel gazdagodtak a vakáció alatt.

 

Debrecen, 2021. március 14.

 

 

 

 

             Elvira, Iza és Mónika jó barátnők voltak. Együtt mentek el kirándulni két hétre a hegyekbe. Sokat túráztak, gyönyörű helyeket bejártak. Beszélgettek, imádkoztak és meditáltak. Mindhárman spirituális úton haladtak a lelki fejlődésükben.

            A szálláshelyüktől nem messze, falu szélén állt egy gyönyörű kápolna. Barokk stílusú és a bejáratával szemben, fehér kőből faragott hatalmas kereszt Jézussal. Az ilyen kápolnákban, olyan tiszta energiák vannak jelen, csodálatos élmény bennük imádkozni. Mindig zárva találták, pedig nagyon szerették volna már megnézni belülről is.

Vasárnap délelőtt a kápolna körüli hatalmas parkban sétálgattak és beszélgettek. Szerettek itt lenni, mert az egész környezet légköre áldásos és tiszta volt.

Arra lettek figyelmesek, hogy elkezdtek gyülekezni a kápolna előtt. Pont jókor, jó időben voltak jó helyen! Megszólalt a kápolna harangja. Mind hárman elcsodálkoztak a lelket emelő, csodálatos, azaz igazi ősi harangszón, amit hallottak. A hívők alázatos szívvel vonultak be a kis kápolnába. Elviráék is leültek a hátsó sorban. Lenyűgözte őket a szebbnél – szebb freskók látványa. Meghitt, áhítat csendje járta át az ott lévőket. Érezni lehetett azt a tiszta hatalmas energiát, mely körbe lengte a kápolnát.

Megjelent egy középkorú pap, zöld palástban és megkezdődött a mise. A pap feje fölött kb. 20 cm – re szinte szabad szemmel is lehetett látni az aranyszínű glóriát. Elviráék nagyon meglepődtek, mert ez azért nem mindennapos látvány. A prédikáció annyira megható volt és maga az egész légkör, hogy szemeikből a hála és alázat könnyei hullottak. Ahogy tovább figyeltek látták, hogy hatalmas aranyfényben ragyogó Főangyalok jelennek meg és sorfalat állnak a kápolnán belül. Az oltár felett szent fények örvényében Jézus, Mária és Isten Atya körben jelenik meg.

Piciny leányka várt keresztelésre, e bájos tündérnek Julia a neve. Papi szertartások elkezdődnek vele. Amíg földi világban folyik a rituálé, a lélek szent keresztsége szellemvilágé. Ezt itt értették meg Elviráék. Hatalmas áldás volt számukra, hogy ezen a keresztelőn részt vehettek. Láthatták, hogy a szellemvilágban, hogy történik a lélek keresztelése. Egyszerre tudták követni, mi történik fizikai síkon a kápolnában és harmadik szemmel láthatták, mi történik ugyanakkor a szellemvilágban.

A babakocsiban Júlia teste csendesen ott volt, míg szelleme egyszer csak kiemelkedett. Kis angyali lélek alázattal lebegett az Úr elé. Az életfonala összekötötte szellemét és testét, mely gyönyörű ezüstösen – fehéren csillogó fénnyel ragyogott. Majd a lélek vette mind hármuk áldását. Az Atya szentkeresztségét felvéve kezében,– mint egy fáklyával – a szenttűzzel visszatér testébe. Ez a szentkeresztség, fogja emlékeztetni lélekben Júliát arra, hogy kiválasztottként, küldetéssel született a világba. A fáklya folyamatosan világítja földi útján, hogy le ne térjen pályájáról és felvállalt feladatát beteljesíthesse.

Elvirának eközben szólt az egyik angyal, hogy most fotózzon. Meglepődött és illetlenségnek is tartotta, de az angyal erősködött, ne tétovázzon. Elővette gyorsan telefonját és csinált egy pár felvételt az angyal tanácsára. Akkor még nem értette, miért kell ez. Közben folytatódott a szertartás tovább. Hatalmas erőtér, energia átjárta a résztvevők minden porcikáját. A jelenlévők megtisztultak és feltöltődtek lélekben. Amikor végéhez érkezett a mise, Atya, Mária és Jézus elvonultak, utána pedig szép sorban Főangyalok is kivonultak a kápolnából.

Végtelen hálával telt szívük Elviráéknak, hogy ennek a csodálatos jelenségnek, szem és fül tanúi lehettek.  Annyira hatása alatt voltak, hogy szinte mozdulni sem akartak. Már mindenki elhagyta a kápolnát, csak ők ültek még ott, mintha sosem akarnának elmenni. Azonban a kápolnát már zárni akarták, így fájó szívvel lépte ki ajtaján.

A szálláshelyükre sétálás közben átbeszélték a történteket. Mind hárman ugyanannak a jelenségnek voltak szemtanúi. Tudták azért, nem minden keresztelés zajlik ekképpen. Így különösen hálásak voltak az Úrnak, hogy ide vezette őket és ezt az élményt bizonyságul adta nekik.

Visszaérve szobájukba, eszükbe jutott, hogy a képet nézzék már meg, miért kellett készíteni pont abban a pillanatban. Majd elájultak a látványtól. A fotón Júlia, fáklyával a kezében tér vissza testébe. A kép annyira éles, hogy még az életszalagja is látszott, ahogy hullámzik a levegőben összekötve a testet és lelket.

            Ez Isten ajándéka, hogy fizikai síkon is megmaradjon bizonyságként e csodálatos élmény. Mind hárman hálatelt szívvel imádkozva köszönték meg az Úrnak, hogy ilyen áldásos ajándékban lehetett részük.

 

Debrecen, 2020.10. 31.

 

Európában javában folyt a háború. Az Amerikaiak szándékosan távol maradtak, bár Japánnal politikai nehézségeik akadtak. Japán ugyanis elkerülhetetlennek tartotta a háborút Amerikával. Területek elfoglalásával akarta biztosítani háborújához, a további nyersanyagot, ezért Kínával is hadakozott. Amerika a Japánok hódító politikáját nem nézte jó szemmel. Ezért megszüntette a kereskedelmet Japánnal.

Pearl Harbor egy kis békés sziget, Csendes – óceán egyik ékköve. Az öbölben neves csatahajók sorban, ez Amerika büszke nagy flottája. Csodálatos e táj látványa.  Szikrázó napsütés hatja át a völgyet az ég sziluettje egybeolvad, óceán vizének kékjével. A hadihajók békésen ringatóznak hullámzó vízen.

A kadétok ébredeztek és őrségváltáshoz készültek. Hétvége volt éppen, ekkor még nem sejtették milyen ármányt hoz a következő óra. George, az őrségváltást követően készült elhagyni a hadihajót, mert hétvégére kimenőt kapott.

Családjához készült, rég nem volt már otthon. Ők egy közeli kis faluban laktak. Sok volt a munka mezőgazdaságukban, így elfért a segítsége. Éppen el akart indulni a motorjával, amikor egyetlen pillanat alatt pokollá vált a térség. Rémülten eszméltek fel a kadétok, hogy váratlan támadás érte őket. George, azon nyomban visszarohant a hadihajóra, hogy segítsen bajtársainak. Fegyverük után rohantak, de már a hajójukat torpedó érte. Japán vadászgépek sora bombázta a térséget.

Japánok három hullámban tervezték a háborút Pearl Harbor ellen Jamamoto tengernagy vezetésével. Első hullámban az amerikai flotta került óceán mélyére. Legsúlyosabb veszteség, Arizona nevű csatahajón következtek be az első támadás során. Ezen szolgált George  is, megsebesült, de még el tudta hagyni a hajót. Elérte a kórházat, egyik sebesült társával támogatták egymást. Eközben a második hullámban, tovább támadták a hajókat, amelyek csak kisebb sérüléseket szenvedtek el és a repteret. Bombázás alá vették az egész területet.

Égi háború zajlott, Pearl Harbor felett! Fejvesztve menekültek az emberek, romokban menedéket kerestek. Kórházban egyre több lett a sebesült. De a légi támadás, ide is lecsapott kíméletlenül. Halottak és sebesültek száma folyamatosan nőtt, így a sebesültek ellátása, már nem volt orvosolható. A támadásban több mint kétezren haltak meg. Megsemmisült a sziget reptere, vele együtt Pearl Harbor légtere.

A második hullám után elcsendesedett a táj. Hatékony támadásuk miatt, szükségtelenné vált a harmadik hullám. Amerika súlyos veszteséget szenvedett, így a flottát fél évre megbénította. A hadüzenet már későn érkezett, ezért az Egyesült Államok megvádolta Japánt, a hadüzenet nélküli támadással.

Sok amerikai család élete megváltozott ebben a háborúban és veszteségeikben. George szülei, hiába várták haza fiukat. Csak egy távirat adta hírül, hogy a váratlan támadás során bajtársaival együtt hősi halált halt. 

A nemzet döbbenten hallgatta Roosevelt elnököt, aki a támadást, 1941. dec. hetedikét „a gyalázat napjának” nevezte. Másnapra már a háború, világháború méretűvé kiszélesedett. USA belépett a háborúba és válaszul megtámadta Japánt.

            A Csendes – óceáni háborúban, ami Amerika és szövetségesei, valamint Japán között zajlott közel negyvenezer katona vesztette életét. Amerika utolsó hadművelete, Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombomba támadása volt. 1945. augusztus hatodikán és kilencedikén, melyben több tízezer civil is meghalt.

 

Debrecen, 2020. 10.

         Kitti édesanyjával a városban lakott, azonban egy autóbaleset során őt elvesztette. Mindössze tizenkét éves volt. Így édesapjához került további nevelés céljából. Ő a város szélétől nem messze egy lovas tanyán élt.

Lánya nyári szüneteit mindig vele töltötte, imádta a lovakat. Tanyájuk a hegylábánál feküdt. Közelben volt egy gyönyörű fenyves erdő, csodálatos levegőjét szinte harapni lehetett. Kitti vidám, cserfes kislány lévén, hamar beilleszkedett, összebarátkozott a környékbeli gyerekekkel. Egyébként sem volt teljesen idegen neki a környezet, csak most iskolába is velük járt. Különösen szimpatizált Ferivel, aki édesapja jobb keze volt. Többször mentek el kettesben a közeli erőbe lovagolni, hogy hosszabb távon is megjárassák a lovakat.

Fecske gyönyörű ébenfekete ló, ragyogó hosszú sörényével, izmos, erős alkatával, kitűnt a többi közül. Kitti őt kedvelte a legjobban, sokszor fonta be a sörényét, sok időt töltött vele. Ám édesapja még nem engedte, hogy felnyergelje, mivel szoktatni kellett hozzá. A biztonság kedvéért ezt mindig ő maga végezte és csak rövid ideig járatta.

Egyik nap, koradélutáni órákban Feri megkérdezte Kittit, hogy van e kedve vele kilovagolni. Naná, felelte és ezzel a lendülettel elkezdte felnyergelni Fecskét. A fiú rászólt, hogy Fecskét még nem lehet! Ám a lány ezzel nem sokat törődött, égett a vágytól, hogy végre kedvence hátán lovagolhasson. Ferinek megtiltotta, hogy az édesapjának szóljon erről.

Már legalább egy órányit haladtak az erdei úton befelé, amikor sziklás részhez érkeztek. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, észre sem vették, hogy már odáig jutottak. Egyszer csak Fecske hirtelen megtorpant, valamitől megijedt. Az erőteljes mozdulattól Kitti elvesztette egyensúlyát és leesett a lóról. Ahogy földet ért, továbbgurult, majd lezuhant a szikla alá. Szerencsére volt egy lapos kő, ami megállította. Mozdulatlanul feküdt itt, Feri hiába szólongatta. Kötél nélkül nem tudott hozzá lemenni, mert mélyen volt. Azonnal visszalovagolt segítséget kérni.

Kitti édesapja már aggódott hollétük felől, mivel kezdett szürkülni és hirtelen sötétedett arrafelé. Fecske eltűnését is felfedezte. Gondolta, hogy lánya nem hallgatott intésére és őt nyergelte fel.             

Feri közben megérkezett és elmesélte a történteket. Azonnal hívták a hegyi mentőket. Ők is visszamentek a helyszínre. Kitti még mindig ugyan abban az állapotában feküdt eszméletlenül és mozdulatlanul.

A meredek sziklafalon nem volt könnyű dolguk a hegyi mentősöknek sem. Ahogy felhozták, azonnal infúziót kötöttek be és oxigént adtak neki, stabilizálták állapotát, majd a legközelebbi kórházba szállították. Természetesen édesapja és Feri utánuk mentek. A folyosón nehéz pillanatokat éltek át várakozásuk ideje alatt. Mindketten nagyon meg voltak ijedve és féltették Kittit, hogy mi lesz vele, mennyire súlyos az állapota.

Majd pár óra elteltével odament hozzájuk a kezelőorvos és közölte, hogy lábszárcsont törése volt, megműtötték. Kisebb agyrázkódása is van, mivel a fejét beütötte, ezért is volt eszméletvesztése. Egy – két hónap pihenéssel teljesen rendbe fog jönni. Már jobban van, bemehetnek hozzá egy rövid időre.

Kitti mosolygós arccal fogadta őket. – Apa, bocsáss meg kérlek! – mondta, és átölelték egymást. A megkönnyebbülés és meghatottság könnyei hullottak arcukról. Feri is könnybe lábadt szemekkel nézte a lányt. Az elvesztés szele érintette meg őket. Boldogok voltak, hogy ennyivel megúszta Kitti ezt a kis lovas kalandot.

 

Debrecen, 2020. november 11.

 

 

            Sebastian, gyönyörű ifjúvá érett. Magas, sportos testalkatú, fekete göndör haj, kreolos bőr és fekete szem, mely csillog, mint a gyémánt. Gyermekkorától imádja a zenét. Szülei jómódúak, így már kiskorától elkezdett zongorázni és hegedülni. Hatalmas tehetségnek ígérkezett.

            Könnyen tanult, mindenből kitűnő volt. Természetesen a Zeneakadémián folytatta tovább tanulmányait. Már az egyetemi évei alatt felkérték kisebb koncertekre. Neki a zene töltötte ki minden percét.

Az Akadémia elvégzése után megkérték, hogy maradjon ott és tanítson, hiszen ilyen kiváló képességű fiatal embert nem akartak elengedni. Sebastian elfogadta ezt a lehetőséget. A diáklányok, minden ürügyet felhasználtak, hogy a közelébe lehessenek. Persze tanítvány és tanár között semmilyen viszony nem megengedett. Ezzel ő is tisztában volt, hiszen a remek állását kockáztatta volna. Néha már egy kicsit terhére is volt a lányok rajongása. Azonban, mindig diplomatikusan kezelte.

A téli szünet időszakára felkérést kapott Salzburgban egy koncertsorozat fellépésére. A terv szerint, ő zongorajátékot ad és a szervezők egy hegedűművészt szerződtetnek mellé, aki kíséri. Egy hetes program, utazással együtt, nagyon megörült neki. Addig még van egy hónapja felkészülni rá. A szervezőtől egy hét múlva kapott e - mailben az állt, hogy a hegedűművész lemondta a koncertet, mert megbetegedett. Azonban mindenképpen szeretnék, ha a koncert stílusa maradna. Megkérték, ha tud, hozzon magával egy hegedűművészt és őt is szerződtetni fogják, várják mielőbbi válaszát.

Sebastian először nagy gondban volt. Aztán hirtelen kipattant a fejéből az ötlet. Az Akadémián meghirdet egy hegedűversenyt, és aki azt megnyeri, ő lesz a koncert hegedűse. Így még lesz idejük, gyakorolni és összehangolódni is. Hozzá is fogott a szervezéshez és a tanári karból lesznek a zsűritagok, akik vállalják a kis plusz munkát. Minden flottul ment, még örültek is neki az egyetemen, hogy milyen jó ötlet.  A tanítványok borzasztó nagy lázban égtek, hiszen ez mindenkinek egy hatalmas lehetőség a karrier szempontjából, na és arról nem beszélve, hogy Sebastiannal tölthetnek egy hetet kötetlenül.

A fiatal tanár, maga is kíváncsi volt az eredményre, mert több tehetséges tanítvány is volt. Arianara tippelt, hogy ő fogja megnyerni a versenyt. Már korábban is felfigyelt kiváló egyéniségére és művészi képességére, ami kimagaslott a többiek közül. Soha nem rajongta körül, mindig meghúzódott a háttérben. Alázatos volt a zene iránt és tisztelte tanítóját. Bár a szeme csillogása elárulta, hogy nem közömbös számára. Ha tekintetük találkozott és ott felejtődött néhány pillanatig, rögtön szégyenlősen lesütötte tiszta, átható kék szemeit.

A verseny zökkenőmentesen lezajlott. Mindenki nagy izgalommal várta az eredményhirdetést. Sebastian meg sem lepődött, hogy Ariana lett az első, nagy örömmel gratulált neki. A lány azt sem tudta, hová legyen a boldogságtól. Persze a többiek picit irigykedtek rá, de annyira kedves és szerethető növendék volt, hogy együtt osztoztak örömében, tudták megérdemelten nyert.

A tanár és tanítvány együtt készültek nagy hévvel a koncertre. Gyorsan összeszoktak, minden rezdülésükkel egymásra hangolódtak. Már elég volt egy szempillantás is, és mindig tudták mit akar a másik. Hihetetlen összhangot éltek meg egymással. Ez a lelkükben is visszhangot keltett, bár maguknak sem merték bevallani. Csak az előadásra koncentráltak mindketten.

Eljött a nagy nap, az utazás pillanata. Repülővel, hamar odaértek. A szervezők már várták őket és a hotelben elszállásolták a művészeket. Közölték, hogy másnap már két órával a koncert előtt értük jönnek, addig szabadprogramjuk van.

– Ariana! Ha elhelyezkedtünk, mit szolnál hozzá, hogy felderítsük a környéket? Úgy látom, gyönyörű helyen vagyunk.

– Persze, az nagyon jó ötlet tanár úr! Egy óra múlva a halban vagyok.

– Rendben, akkor egy óra múlva ott.

Sokat sétálgattak a jó levegőn és mindenféléről beszélgettek kötetlenül. Roppant jól érezték magukat, fél szavakból is megértették egymást. Ha az egyik elkezdett egy mondatot a másik befejezte. Teljesen egy hullámhosszon voltak. Már estefelé járt az idő.

– Vacsi? – kérdezte Sebastian.

– Jólesne, válaszolta Ariana mosolyogva.

– Pizza?

–  Szuper, imádom a pizzát tanár úr!

Beültek egy pizzázóba, mindketten narancslevet és ugyanazt a pizzát kérték. Még ebben is egyezett az ízlésük.

– Ariana! Kérnék tőled valamit, igyuk meg a pertut, bár csak narancslé van – mosolygott hozzá.

– Örömmel – válaszolta szerényen mosolyogva.

– Kérlek, szólíts nyugodtan Sebastiannak, legalábbis erre az egy hétre mindenképpen. Most tekintsünk el a tanár – diák viszonytól, hiszen itt kollégák vagyunk.

– Nagyon köszönöm – mondta alázattal, de a szíve a torkában dobogott a boldogságtól.

Vacsora után visszatértek a hotelbe. Sokáig nem jött álom a szemükre. Sebastian, arról gondolkodott milyen kár, hogy ez a lány a tanítványa. Még soha nem találkozott hozzáfoghatóval. Érezte, hogy legszívesebben az egész életét vele töltené. Ariana tudta, hogy nem táplálhat semmilyen érzelmet Sebastian iránt, de ezt nem tudta megállni. Olyan magasztos érzelmek dúltak a lelkében, hogy majd szétvetették.

A nappalokat együtt töltötték, vidámak és felhőtlenül boldogok voltak. Este a koncertekkel fenomenális sikereket arattak. Az utolsó este elmentek megünnepelni a parádés fellépés sorozatukat. Vacsora után, már hűvösebbre járt az idő. Sebastian, óvón ölelte át Arianát, aki lágyan bújt hozzá közelebb. Egy kirakat előtt megálltak és az üveg visszatükröződésében meglátták önmagukat. Mindketten arra gondoltak, milyen csodálatos párt alkotnak. Lassan, egymás felé fordultak és vágyaik csókjuk tüzében olvadt el. Majd hirtelen tudatukra ébredtek.

– Sajnálom Ariana, nem lett volna szabad.

– Ne mond ezt Sebastian, én boldog vagyok veled.

– Én is drága, és megvallom halálosan beléd szerettem. Soha senki iránt még nem éreztem ilyen érzelmeket. De, mi lesz velünk? Most, hogyan tovább?

– Maradjunk itt hétvégére.

– Szívem szerint maradnék, de ha még jobban egymásba gabalyodunk, még nehezebb lesz a távolság tartás. Te nem hagyhatod el az egyetemet, be kell fejezned! Kiemelkedő tehetség vagy nem pocsékolhatod el egy szerelem miatt. Én, kilépek az év végével, évfolyam közben nem hagyhatom ott. Ez még pár hónap addig lesz időm másik állást keresni.

– És addig...mi lesz, vagy… utána? – kérdezte könnyeivel küszködve a lány.

– Nagyon nehéz lesz szerelmem, de addig úgy kell tennünk, mintha mi sem történt volna. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy kicsapják valamelyikünket is.

– Értem.., persze teljesen igazad van. De, ha elmész…?

– Ariana, legyünk őszinték, a jövőt nem tudhatjuk. Ne álltassuk egymást. Ki tudja hol, hány ezer kilométerre kapok állást. Neked még három éved van hátra. Nem akarom, hogy rám várj, mert én sem ígérhetek neked semmit, bízzuk a sorsra –ám eközben Sebastian könnyei is eleredtek. Még szorosabban ölelték át egymást, mintha soha többé nem akarnának elválni. – Soha sem felejtek el, és talán egyszer még összefutnak útjaink – súgta halkan a lány fülébe.

– Örökké élni fogsz szívemben, bármit hozzon is az élet – mondta Ariana, és búcsúcsókot lehelt Sebastian ajkára.

Már nem voltak messze a hoteltól, még szorosan fogták egymás kezét. Mindketten tudták ez az utolsó estélyük együtt. Másnap reggeli után összecsomagoltak és hazautaztak.

Az egyetemen szinte kerülték egymást, ha lehetett, nehogy szó- beszéd tárgyai legyenek. Sebastian, több ezer kilométerre lévő városban talált zenetanári állást.  Majd megszakadt a szíve, de tudta, nem tehet mást. Mielőtt elhagyta az Akadémiát, búcsúkoncertet adott. Az utolsó számot úgy konferálta fel, hogy „Ő komponálta búcsúzóul szíve minden érzésével.” Ariana tudta, neki szól és oly gyönyörű volt, nem is tudta megállni könnyek nélkül.

Sebastiant, egyre sűrűbben hívták fellépésekre. Már nem tudta az új helyen ellátni a tanári állását, így egy év múlva otthagyta. Bejárta a világot koncertjeivel, nagy hírnévre tett szert, mindenhol rajongtak érte.

Egy koncert utáni fogadáson, megkörnyékezte egy csinos szőke, kék szemű lány. Mindent elkövetett, hogy a közelében lehessen. Rendezvény szervezőként felajánlotta, hogy szervezi az ő fellépéseit is. Sebastian vonakodott először, de végülis belement. Olívia, eleinte követte minden koncertre és sikerült neki egészen elcsábítania. Egy év múlva, már össze is házasodtak.

Ariana kedves, széplány lévén, sokan udvaroltak volna neki, de senkinek sem adott esélyt. Egyetlen szerelme maradt örökre, Sebastian. Egy napon az újságot olvasva értesült róla, hatalmas betűkkel felírva, „A nagy tehetségű Sebastian, megadta magát a szerelemnek és házasságot kötöttek Olíviával!” Alatta a közös fotójuk. A lány hatalmas zokogásban tört ki, visszament lakásába és egy hétig ki sem jött csak sírt, teljesen összeomlott. Nem hibáztatta a fiút, de tudta ezzel minden esélyt elvesztett. Közben az egyetemet elvégezte, de hiába kérték maradjon tanárnak, nem volt képes az Akadémia falai között emlékeivel tovább ott élni. Hiszen, minden Sebastianra emlékeztette. Nem messze egy kis városban vállalt állást egy középiskolában zenetanárként.

Sebastian és Olívia eleinte boldogok voltak. Azonban a feleség már többre vágyott. Ő is építette a saját karrierjét és sokat volt távol üzleti tárgyalások miatt. Már nem kísérte el férjét a koncertekre. Szinte alig találkoztak, végül teljesen elhidegültek egymástól. Két év házasság után úgy döntöttek, hogy elválnak.

Ariana, az iskolából hazamenet, arra lett figyelmes, hogy Sebastian fotója lóg egy nagy plakáton. Egy hét múlva az ottani művelődési házban fog koncertet adni. Nagy izgalommal várta, talán egy pár szót fognak tudni váltani. Természetesen az első sorban foglalt helyet magának.

Elérkezett a fellépés estélye. Sebastian eleinte nem vette észre, és már folyt a koncert, amikor hirtelen megakadt a szeme rajta. A szám befejeztével, a programtól eltérően elkezdte játszani az egyetemi búcsú dalát. Persze könnyek folytak a színpad mindkét oldalán. Majd felállt és a kezébe vette a hegedűjét.

– Kedves hölgyeim és uraim, van itt egy magányos hegedű, mely arra vár, hogy meleg szívvel szólaltassa meg valaki. Van önök között, aki vállalkozna erre? – kérdezte.

Ariana, lassan felállt, majd a színpadra ment és kezébe vette a hegedűt. Még könnyes szemmel nézték egymást, de szívükben a régi láng lobogott, mely igazán soha ki nem aludt.

Ez volt az egyik legsikeresebb koncertjük együtt, mely életük végéig emlékezetes maradt.

A fellépést követően Sebastian meghívta vacsorázni Arianát. Sok megbeszélni valójuk volt az eltelt idő történéseiről.

– Kedvesem! Még van három fellépésem, amit már nem mondhatok le. Addigra neked is befejeződik az iskolai tanév. Aztán visszajövök hozzád és soha többé nem hagylak el. Most- már nincs, ami közénk állhatna, ha te is úgy akarod.

–  Igen, drága Sebastian! Mindig erre vágytam és én vagyok a legboldogabb ezen a világon. Azt a pár hónapot már csak kibírom! – és örömteli arccal mosolygott hozzá.

Hamar eltel ez a rövid idő. Ariana, elgondolkodva lépett ki az iskola ajtaján, vajon mikor jön Sebastian. Ahogy felnézett látta ott áll egy csokor vörös rózsával a kezében és már várta. A viszont látás boldog pillanatai leírhatatlanok. Még aznap este megünnepelték egy vacsora alkalmával. Sebastian intett a pincérnek, hogy hozhatja a pezsgőt. A kitöltött pohárba, egy óvatlan pillanatban bele csempészte az eljegyzési gyűrűt.

– Drága szerelmem! Igyunk arra, hogy a mi szerelmünk örök, többé soha nem válunk el egymástól! A feleségemként majd mindig mellettem leszel! – majd mosolyogva odanyújtotta a pezsgős poharat.

– Ariana, akkor látta, hogy a pohár alján megcsillan valami. Könnyekig meghatódott, ahogy Sebastian feleségül kérte.

– Ígérem, hogy mindig melletted leszek, amíg a halál el nem választ.

            Egy fél év múlva összeházasodtak. Ariana feladta az iskolában tanári állását és már csak együtt vállaltak fellépéseket. Életük végéig nagyon boldogan éltek. A kis Sebastian is óriási zenei tehetséggé fejlődött, aki igazi támaszt nyújtott szüleinek időskorára.

 

Debrecen, 2021. február 7.