KÁIN ÉS ÁBEL

 

 

 

Ádámnak és Évának,

Kettő fia született,

Elsőt hívták Káinnak,

Másodikat Ábelnak.

 

Káin földet művelte,

Ábel juhot őrizte,

Keményen megdolgoztak,

Minden nap imádkoztak.

 

Úrnak hálaadásként,

Ábel, újszülött bárányt,

Mint égő áldozatként,

Készítette el máglyán.

 

Imában köszönte meg,

Az áldását Istennek,

Tiszta szívvel ajánlotta,

Az Úr el is fogadta.

 

Káin is bemutatta,

Az égő áldozatra,

Első termés búzáját,

Istennek feláldozta.

 

Ám ezt kényszerből tette,

Sajnálta elégetni,

Saját munkának hitte,

Miért, ezt pazarolni.

 

Isten szívébe látott,

Tőle, el nem fogadta,

Az égő áldozatot,

Káin megharagudott.

 

Az irigységtől telve,

Ábelt egy nap megölte,

Földre hullt testvér vére,

Isten innen elűzte.

 

Győzött itt a kísértés,

Mert kinek szíve tüskés,

Nem marad bent szeretet,

Csak fájdalom és kétség.

 

Db. 2017.