FEL AZ ÉGBE

 

 

Egy angyal szárnycsattogásai,

Hasítják végig a levegőt,

Lengedező, lágy suttogással,

Szférák zenéje kíséri őt.

 

Gyöngéden öleli magához,

Szeretve, féltve egy alakot.

Neki nincsenek még szárnyai,

Ám, mosollyal simul karjain.

 

Méltósággal emelkednek fel,

Csak lebegnek folyton fölfelé,

Az egyre ritkuló levegőn,

Fénylő, napsugaras felhőkön.

 

Légkörben homályos alakok,

Köröttük angyalok s Szeráfok,

És a zarándok földi szellem,

Tör magasba egyre könnyebben.

 

Vigasztalás szelleme, fénytől

Övezve siklik el mellettük,

Máshol, lelkek ezer világból,

Emelkednek ki sírjaikból.

 

A jók és a rosszak elválnak,

Mint fénylő napsugár s ködárnyak.

A jók, angyaloktól kísérve,

Emelkednek fel az Istenhez.

 

Míg a rosszak, alsó rétegekben,

A puszta, rideg világokban,

Szenvedőkként lent maradnak,

Elkövetett bűnükért vezekelnek.

 

Fényes angyal, kedves terhével,

Áthaladt, mind e rétegeken,

Földi léleknek kiteljesedett

Szárnya, mire világukba elértek,

 

Abba a szférába, ahová

Az Isten kegyelme osztotta.

Dicsőítő éneket zengő,

Fénytiszta’ Szeráf vált belőlük.

 

 

Db. 2019.05.