A KÖZKATONA /Novella/

A második világháború zajlott. Minden felnőtt férfit besoroztak katonának a haza védelmére. Családok férfi nélkül maradtak. Csak nők és a gyermekek őrizték otthonaikat. Asszonyok mindennap remegő kézzel várták a postát, hogy kapnak – e levelet a frontról szeretteiktől.

Mária, egy vörös viasszal lepecsételt borítékot szorongatott kezében, mely a parancsnokságról érkezett. Behívó, a középső fia két hét múlva tölti be a tizennyolcadik életévét. Könnyekkel áztatva nyújtotta át Sándornak, aki még ifjú suhanc volt. Nincs mit tenni, a behívó parancs máris csatába szólítja, hogy férfiként hazáját szolgálja. Másnap reggel hét órakor már jelentkeznie kell a parancsnokságon létszám ellenőrzésre. Innen teherautóval szállítják őket tovább a vasútállomásra.

Édesanyja szorgosan összepakolta fia holmiait, sajnos volt benne tapasztalata, mert férje és nagyobbik fia már a fronton voltak. Róluk még semmilyen hírt nem kapott. Fájdalomtól nehezült szíve, hogy most Sándort is el kell engednie. Húga és öccse próbálta vigasztalni anyjukat, de bizony az ő szemükből is könnyek peregtek. Másnap korán reggel a család kiment a vasútállomásra, hogy ott még elbúcsúzhassanak majd Sándortól. Nehéz, időtlen várakozás volt ez. Egyszer csak begördült a peronra az ifjoncokkal tele katonai teherautó. Csendőr sorfal között terelték őket a vonat felé, már nem érintkezhettek hozzátartozóikkal. Sándornak szerencséje volt, a vonatablakból még látta családját és búcsúcsókot küldött feléjük. Néhány perc volt csupán és az elhangzó füttyszóra máris elindult a frontra. Hitte, még egyszer visszaérkezik majd családjához és boldogan ölelheti szívére őket. Remélte a háború után majd mindannyian úja együtt lesznek.

A vonat megérkezését követően szétosztották őket századokba. Sándor a gyalogosokhoz került, majd ismét teherautóval vitték a határ közelébe, ahol szolgálnia kellett hazáját.

Bajtársaival sáncot építettek, majd az árokban lapulva várták a gyalogos támadás megindítását. Fejük felett golyózáporok zúdultak, harcmezőn folyamatosan süvöltöttek a légitámadások bombái. Majd hirtelen hangrobbanás, egy pillanatra vészes csend, melyet felvált a segélykiáltás éles hangja. Feleszmélve látták, sáncukba történt a becsapódás.  Mindenhol repeszektől sérült, vérző katonák, kik görcsös fájdalmukban vívják a haláltusát. Sándor az ütéstől, mely mellkason találta, megremegett és összeesett. Az égő zsibbadás eluralta testét, fájdalmat már nem érzett, csak várta a halált. Utolsó képként csatamezőt, mint egy távoli fényképet vitte magával. Megrándult teste és elhagyta lelke.

Eközben, édesanyja szívszorongva várt híreket a frontról, férjétől és fiaitól. Pár nappal később, azonban csak egy távirat érkezett a parancsnokságtól. – fia, Sándor a harcmezőn, szolgálat teljesítése közben hősi halált halt. – Mária zokogva, összetört lélekkel görcsösen szorította magához a táviratot.  Sándort már hiába várja többé haza.

A fia holttestét közös sírba temették, az akkor ott elesett gyalogos század katonáival. Egy márványból készült hősi emlékmű áll sírjuk felett és rajta aranyozott betűkkel, hősi halált halt nevek. Ma is emlékeznek rájuk.  A háború túl sok áldozatott követelt szerte Európában. Nemzeti koszorút mindenkor tiszteletadással helyezik a márványkőtáblára, hazáért hősi halált halt katonák sírjára. 

Debrecen, 2020. 10.