Életem része

Vannak időszakok, amikor nem úgy működnek a dolgok, ahogyan szeretnénk. Törekszel, mert gyűlölöd a vitát a konfliktust, de nem kerül el. Rosszkor rosszat szólsz, vagy a hangnem sértő a másik számára. Megteszel mindent amit tudsz, hogy a dolgok újra jobbra forduljanak, de elszúrod. Már minden magyarázkodásnak tűnik, bármit is mondasz. Tenned kell és igazán akarnod is, hogy rendeződjön körülötted a világ. Változtam. Sokat. Van akinek ezt nehéz elfogadni és bár próbálja megérteni, nem könnyű neki.....és nem is könnyítem meg a dolgát, pedig megérdemelné. Három évvel ezelőtt, egy kellemes kora őszi napon az orvos közölte velem, hogy nincs jó híre, a vizsgálat során gyanús elváltozást látott a bőrömön. Kérte, hogy már másnap jelentkezzem a sebészeten, mert mielőbb el kell távolítani azt az anyajegyet, amiben ő a dermaszkóppal már a melanóma 5 jellemző tünete közül 3 lát. Nem tudom most sem, hogy mit fogtam fel az első percekben ebből, de másnap a sebészeten kezdtem. Egy hónapos várakozási idővel kaptam a műtétre időpontot. Nem beszéltem róla a közvetlen szeretteimnek, mert előbb magamban akartam helyretenni mind azt, ami várhat rám. Próbáltam mérlegre tenni az addigi életem és rá kellett jönnöm, hogy amiben addig nem hittem, hogy a lelki problémákra a test betegséggel válaszol, igenis létezik. Vagy esetemben megmagyarázó tényezőként léphetett fel. Kb. félóra kellett. A kocsiban ülve azalatt a 30 perc alatt döntöttem. Tudtam, hogy a fiamnak még szüksége lesz rám. Ő volt a fő motiváció. Ettől a perctől nem volt kérdés számomra hogyan tovább.  Azt hiszem leginkább realista vagyok ( egy ideje biztosan), de ez a felismerés megerősített abban, hogy sürgősen változtatni kell az életemen. Minden bizonnyal, ahogy közeledett a műtét időpontja, idegesebb lettem. Elérkezettnek láttam az időt, hogy közöljem a családdal a tényeket. Nem csak magát a műtétet és az esetleges kezelések lehetőségét, hanem az elkövetkező éveknek olyan formán való megélését, ami merőben más az eddigieknél. Nehéz volt. Nehéz volt látni, ahogy összeomlanak és nem értik, miért nem kell a segítség. Magam akartam megoldani és segítségüket elfogadni csak akkor, ha én kérem. Reméltem, hogy erre nem kerül majd sor. Tudom, hogy sokkal nehezebb a lelkünknek, ha egy szerettünk beteg, - volt benne részem - , mintha mi magunk. Megerősít a tudat, hogy élned kell és nem hagy összeomlani. Könnyebb elviselni, ha magad körül nem a folyton aggódó  és tehetetlen arcokat látod. A mosoly mindig fontos volt számomra, adni is és kapni is. Többet mosolyogtam akkor, mint valaha. Még most is úgy gondolom, hogy nem voltam optimista, mert reálisan láttam mind a két lehetőséget előttem. Nekem szerencsém volt, már egészséges vagyok. A betegség megtanított arra, hogy legyek egy kicsit önző, szeressem magam annyira, hogy csak a jó dolgokat akarjam és éljem meg a világból és utasítsak el minden olyat, ami nem tesz boldoggá. Nagyobb bennem a szeretet, mint bármikor és többet is kapok ezáltal. Csak az olyan emberek társaságát keresem, akik közelében azt kapom, amit én is adok. Szeretek élni és az élet minden pillanatát úgy megélni, hogy öröm legyen nekem és a környezetemnek.