Boldog realizmus

pont.igy•  2019. augusztus 17. 16:24

Vannak időszakok, amikor nem úgy működnek a dolgok, ahogyan szeretnénk. Törekszel, mert gyűlölöd a vitát a konfliktust, de nem kerül el. Rosszkor rosszat szólsz, vagy a hangnem sértő a másik számára. Megteszel mindent amit tudsz, hogy a dolgok újra jobbra forduljanak, de elszúrod. Már minden magyarázkodásnak tűnik, bármit is mondasz. Tenned kell és igazán akarnod is, hogy rendeződjön körülötted a világ. Változtam. Sokat. Van akinek ezt nehéz elfogadni és bár próbálja megérteni, nem könnyű neki.....és nem is könnyítem meg a dolgát, pedig megérdemelné. Három évvel ezelőtt, egy kellemes kora őszi napon az orvos közölte velem, hogy nincs jó híre, a vizsgálat során gyanús elváltozást látott a bőrömön. Kérte, hogy már másnap jelentkezzem a sebészeten, mert mielőbb el kell távolítani azt az anyajegyet, amiben ő a dermaszkóppal már a melanóma 5 jellemző tünete közül 3 lát. Nem tudom most sem, hogy mit fogtam fel az első percekben ebből, de másnap a sebészeten kezdtem. Egy hónapos várakozási idővel kaptam a műtétre időpontot. Nem beszéltem róla a közvetlen szeretteimnek, mert előbb magamban akartam helyretenni mind azt, ami várhat rám. Próbáltam mérlegre tenni az addigi életem és rá kellett jönnöm, hogy amiben addig nem hittem, hogy a lelki problémákra a test betegséggel válaszol, igenis létezik. Vagy esetemben megmagyarázó tényezőként léphetett fel. Kb. félóra kellett. A kocsiban ülve azalatt a 30 perc alatt döntöttem. Tudtam, hogy a fiamnak még szüksége lesz rám. Ő volt a fő motiváció. Ettől a perctől nem volt kérdés számomra hogyan tovább.  Azt hiszem leginkább realista vagyok ( egy ideje biztosan), de ez a felismerés megerősített abban, hogy sürgősen változtatni kell az életemen. Minden bizonnyal, ahogy közeledett a műtét időpontja, idegesebb lettem. Elérkezettnek láttam az időt, hogy közöljem a családdal a tényeket. Nem csak magát a műtétet és az esetleges kezelések lehetőségét, hanem az elkövetkező éveknek olyan formán való megélését, ami merőben más az eddigieknél. Nehéz volt. Nehéz volt látni, ahogy összeomlanak és nem értik, miért nem kell a segítség. Magam akartam megoldani és segítségüket elfogadni csak akkor, ha én kérem. Reméltem, hogy erre nem kerül majd sor. Tudom, hogy sokkal nehezebb a lelkünknek, ha egy szerettünk beteg, - volt benne részem - , mintha mi magunk. Megerősít a tudat, hogy élned kell és nem hagy összeomlani. Könnyebb elviselni, ha magad körül nem a folyton aggódó  és tehetetlen arcokat látod. A mosoly mindig fontos volt számomra, adni is és kapni is. Többet mosolyogtam akkor, mint valaha. Még most is úgy gondolom, hogy nem voltam optimista, mert reálisan láttam mind a két lehetőséget előttem. Nekem szerencsém volt, már egészséges vagyok. A betegség megtanított arra, hogy legyek egy kicsit önző, szeressem magam annyira, hogy csak a jó dolgokat akarjam és éljem meg a világból és utasítsak el minden olyat, ami nem tesz boldoggá. Nagyobb bennem a szeretet, mint bármikor és többet is kapok ezáltal. Csak az olyan emberek társaságát keresem, akik közelében azt kapom, amit én is adok. Szeretek élni és az élet minden pillanatát úgy megélni, hogy öröm legyen nekem és a környezetemnek.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

pont.igy2019. augusztus 24. 12:26

@Molnar-Jolan: Szia!
Először is köszönöm :)
Jó viszonyban voltam a főnökömmel, segített sokat a hozzáállása. Azóta már más a munkahelyem, de talán szerencsém van, mert életem során, csak egy olyan munkahelyem volt, ahol kölcsönösen nem tudtunk egymás bizalmába férkőzni. 5 hónapot dolgoztam ott, de közösen meg tudtuk beszélni, hogy ez egyikünknek sem jó. A családom is mögöttem állt, de ahogy írtam is, nem kértem a segítségüket. Nekem jobb volt egyedül megoldani, feldolgozni. De nem rájuk gondoltam, mikor ezt írtam: "Csak az olyan emberek társaságát keresem, akik közelében azt kapom, amit én is adok" a kollégáimat nem választhatom meg, de azt, hogy kit engedek közülük közel magamhoz, azt én döntöm el és azóta bármilyen közösségbe kerülök, eleve csak olyan közösségben maradok, ami nekem jó.

Molnar-Jolan2019. augusztus 24. 12:16

@pont.igy: Örülök, hogy meggyógyultál.
Egy kérdésem lenne: főnököddel, családoddal milyen viszonyban vagy? Csak azért kérdem, mert azt írod, "Csak az olyan emberek társaságát keresem, akik közelében azt kapom, amit én is adok" hmm, sok mindenkit választhat az ember, de pl a főnökét, munkatársait, családját nem.

pont.igy2019. augusztus 24. 11:32

@Mikijozsa: akár részletezhetném :) "A betegség megtanított arra, hogy legyek egy kicsit önző(EZ NEM ÚGY MEGY, MINT JÓ LENNE), szeressem magam annyira, hogy csak a jó dolgokat akarjam és éljem meg a világból (EZT NAGYON SZERETNÉM, DE VANNAK KÜLSŐ KÖRÜLMÉNYEK, AMIKET HA NEM JÓK, IS MEG KELL ÉLNÜNK) és utasítsak el minden olyat, ami nem tesz boldoggá. Nagyobb bennem a szeretet, mint bármikor és többet is kapok ezáltal ( EZ AZ, AMI IGAZ). Csak az olyan emberek társaságát keresem, akik közelében azt kapom, amit én is adok ( EBBEN RENGETEGET FEJLŐDTEM, BÁR VAN BELŐLE SÉRTŐDÉS, MERT MINDEN GONDOLATOM KIMONDOM). Szeretek élni és az élet minden pillanatát úgy megélni, hogy öröm legyen nekem és a környezetemnek."

Mikijozsa2019. augusztus 24. 10:45

@pont.igy: ez is igaz, de akkor mégse ez a megoldás?

pont.igy2019. augusztus 24. 08:10

@Mikijozsa: ideális lehetne, de az ember nem tud minden alkalommal kibújni a bőréből :)

Mikijozsa2019. augusztus 18. 08:13

@pont.igy: úgy értettem amire betegséged tanított meg téged az az ideális élet, vagy az sem?

pont.igy2019. augusztus 17. 23:48

@Mikijozsa: ha ideális lenne, nem kellene írnom 😊

Mikijozsa2019. augusztus 17. 19:41

@pont.igy: gondolom az ideális élet, ugye?

pont.igy2019. augusztus 17. 16:47

@Mikijozsa: köszönöm :) ilyen, mert ilyen az élet

Mikijozsa2019. augusztus 17. 16:38

jó lett