Szövöde

gyermek•  2012. augusztus 14. 15:11

Hullámvirtus

(véletlen kitörlődött, azért tettem vissza ismét)


Nagymagyarország pólóján. Szőrhalmazzá serdült mellkasán árpádsávzott verejtékvonalak rejtjelznek menekvő hitvallást. Sörhabzást veszett kutyák ínyráncaként ziháló testén olvad, a divatszennyé lett NagyHon korcsma sziluettjének váltatlan passiója. Tizenéves húsában lágy billog a századelő. Ismerem. Nem ismerszik ő rámutatni hol van Kárpátalja, nem ismerszik ő visszarángni dédapja halántékverésébe '19 tavaszán. Csak csimpánzi hazafiságban ismerszik beleizzadni, vérbajlott koponyák állatmenhelyének kényelmi paráznájába, hol bürokrat-ánuszok tágulnak internacionálét, mosolyló vesztünké. Menj! Sánta Feri bácsi kapuzárjától nem messze, fenyő látta, senkigondozta katonasírok. Keresd, ott van Dédapád. Keresd, s támaszd fel, hogy felpofozhasson! Én addig hazaindulok.

 

Senki itthon. Meneklek hát térelőtti nosztalgiák magzathullámzó restaurálásába, avagy a vízzel teli fürdőkádba. Tenger, tó, folyó, patak,  vízzel tölt kád mind e földlétre hagyatékozott embriói memorandum. Vagyok most fulladékony reakcióegyenlet hákettőók szennyleső belémfolyásán.  Mély filozófiai dagályvesztések pucér szülőtengere ez. Jobb vízben létezni. A  föld-levegő-tűz folytonos eggyé érésén, csupán fuserált szénrajzzá leszek, vagy csehovi drámák sokszorjának vonagló színésznőjévé.  De a víz tisztít. Láttat, téridő nélkül. A víz őskulissza, újuló színházak feneklő architektúrája felett. Láttat engem valómban. Valómban: tarkómon ámori horpadás mélye, egészen a paradicsomi romlásidényig, hol beleveszek nyáladzó mirigyek kicsiny hegeibe...tán örökre. Vége. A vizek lefolynak, a gondolatok befolynak. Isten lefürdet.

 

Kimegyek. Ma csillaghullás. Akkor már mind lehulltak. A szférák monokróm azúrjába hadvesztve bújik a blitzkriegi sóhajlás őrfénye.Villámlik.Vén fenyőerdő zúg csipkeredőnyt a falvak felé. Esik eső karimára, kossuthtalan kokárdák színjátszott álmára, s én elfagyott végtagom vagyok, az ősz hírhozott szélfuvallatain. Ezzel a negyedik fonált is kinőttem magamból, istálkodva érzelmi önkényrendszerem hatalomvágyának . A negyedik fonál élveteg képzelgője, avagy én, visszabontja reszketeg határvonalait a NagyHazának, mely Egy oly láthatatlan egység búsan szép, sorslopta-tépte  csillagösvénye, mint most, a villámszabdalt ború mögötti tejútfényű égbolt. Aludnom kell. Setét felhősűrűn át, hallani, Csaba királyfi csillagokra lépked. Lépked bennem is...mikor a csűr alatt Déda hintáztatott, 97 esztendős ereiben fogódzkodva libbentem a korpaporzott ég felé, s Ő énekelte...énekelte az oly soká elhalkult Himnuszt...mi altat, elaltat. Mi ébred, felébred.

 


 

gyermek•  2012. augusztus 1. 09:33

Hajnalhasadta világkép

Tükörből tükörképembe, abból ablakba. Nézek. Másnapozott kiskamaszok festék-haján nyalábzik a reggel rikkantása. Ők éjszakák diszkófényében inkubálódtak testnyílásig szerelmesülni. Ez ifjak tekintete olyan mint kikeletnek fészkéből hullott fecskefiókaszárnyak puha törésvonala. Majd begyógyul a tekintetük. Vagy nem. Na, de unom én őket tovább ítélkezni. Hagyom felebarátkáim közelíteni hazafele. Közelíteni otthonok szini melegébe.

Ilyentájt csak az van ébren, ki tehenet tart. És én, ki már mérséklődő álmatlanságban agonizálja ezeket a sorokat... Hjajj, búsmagyar a néprajz: a tehéntartók elmúlnak, az eljövők álmatlanok. E' van. Van ki tehenet tart, van ki álmatlanságot. Ilyen ez a kor.

Csipázik a Mindenség. Szerelmes valék. Egyedül. Így hát megyek hallgatni Hofi Gézát, mert szívügyek kábszeréből kiröhétyelni a pillanat magányló feleslegét, biz' engem megnyugtat...Már fogantatás előttről Hofit hallgattam. Édesapa rekeszizmából nőttem fel én. Hofi az zseni. Nálunk, a bukva nyugalmazott lelkipásztorbácsi nem így véli, ki tegnap még szekuritátéban idvezült, ma honfimérggel csókol brüsszeli önámítást. De ne politizálj, kölyök! Mert az emberi mélypont.

Mélypont még az utóbbi napok, a következendők, melyek valami igénytelen melankólia tűhegyével varrták-bontották át a titkosított mellényrendszert,ott, a plátóian vöröslő nyüszítőm felett. Nem tudok sírni. Ez jó jel, vagy inkább rossz jel...jó jel, rossz jel nincsen. Csak Isten van. Vele még néha elbeszélgetek. Szeretve despotál belém örömkéket, reménykéket, hittételkéket. Szeretem az Úrat. Hofi után mégiscsak Ő a legnagyobb humorista. Bocsássa meg, ha mostantájt hormonhasadások rózsaszín hidrogénballonjába fulladtan nem röhögök poénjain...

Kész a harmadik fonál. A harmadik? Igen. Ez annyira senkié, semmié, mint az előbb, tükörbéli arcom. Tükörképekbe meg nem szabad belelátni, sem beleköpni. Nekem sem. Mert tükörképünk nem a miénk, hanem a tüköré.

http://www.youtube.com/watch?v=5YAsI9iPsAM

 

gyermek•  2012. július 27. 18:56

Zálogház

Hangosan nem sírni! Inkább leírom a könnyeim. Majd százesztendős falak üszkösödő gyomrával, nem illik szerelmi bánatot emésztetni. Félek, olyan mélyen időitta a tér, hogy szívpitvar omlásig visszaütlegelné a mellkasban elcsukló gyomorgörcsök szeizmikus orkesztráját. 

Csonka ábrándok játsznak bújócskát. Elbújnak. Eltűnnek. Csak az atyai megértéstől pálinkás hunyó marad: én. az tömény ihletforrás, tovább már hedonizáló menekvés. Gyűlölködője vagyok alkoholéknak, de most jól esik a nyomorúltjának ez a "gégeizzó" jelleme. Ez esztendőben egyszer nem féltem magam tőle. Tudom miféle. Szeszből úgysem lőn poéta, csak májcirózis. Mégis sírok. "Tereld a könnyeid a hammiságba!"- szól dicsőn az ész szürkéje.

Kintről tévéfény emberek szaladnak neki a tévéüvegnek, valami délutáni hősszerelemi telenovellából. Úgysem juttok ki, hülyyék! Ti vagytok a semmi bölcsödéjének vizualitása. Esélyetek sincs a valóságra! Miként nekem sincs, ki ábrándból sző életképtelen életképeket. Ó, rokonok vagyunk mi, kedves tévéfény emberek. Közeli rokonok.

Sírni tovább... Érdekes. Nevetni csak hangtalan tudok. Sírni csak hangosan. Labilitásom gúnyos ellene ez. Pofozkodó rapszódia a lélek. Málló cirkálmányokból álló zenefüzet a test. Én pedig nem tudok énekelni, még szilvapálinkás virtusom félőn hujjogtató vércukorszintjének ellenére sem. Szerelmes vagyok. De a táv kivont engem belőle...így lett leány zúzám nyiló templomzárból vágyakká lett zálogházzá.

Kész a második fonál...ez kicsüng a létből, súlypontján egy imával.

 

 

 

gyermek•  2012. július 25. 18:52

Öregek utcája

Kint F. bácsi reumatizált lábfeje nyugszik július almáinak dühösen gravitálódott, ám már csendesült porában. Vadalmák ezek. Délelőtti és délutáni csillagfényre buzduló rebellis húsosok. Gén manipulálatlan mind. F. bácsi tanúsíthatja. Az utca is tanúsíthatja, amin nincsen se asztfalt, se járda, se biciklizőséknek elkülönített keringési hiper-pálya, csak a változó és állandó terek csalása van, avagy az idő. Na, csak ő biciklizik fék-hijján itt, kint az utcában, a kövezett, homokozott meddő földbe sebhelyezett vadalmák között, mellett, alatt, felett. Néha-néha elvétve megcélozván F. bácsi reumatizált lábfeje felett magasan és mélyen alkonyodó lassan 80 esztendős szívizomzatot. De nem, még nem! A termést, ha lesz idén, bé kell szedni, s a papnak a kepét ki kell fizetni. Addig nem! F. bácsi feláll, hogy kitárja életének kapuját, lévén, hogy a tehenek hazaértek. Távolodik, de még hallom, ahogyan szeretetteljes dialógusba kezd a jószágokkal.

Itt lakom én. "Öregek utcája", így hívja a falu ( valószínű ezért is jár ide ennyit bicázni az idő). Őshistóriás fenyőillatban dagad s apad transzilván tüdőm mindkét lebenykéje. Béke van. Csend van. Mosogatni való van. Hőség van. Szerelem van. Kertekre feszített három felé fakuló és szabdaló politikai propaganda van, mert "porlik mint a szikla" van. Izzadt foltok mélyülésének szezonja van. Cigány temetés van. Nyár van, utálatos. De az ember (avagyon én, a rományföldi kisebbségi magyar, 1, 74 cm-es többséggel, ki első esztendőmet művészkedtem végig a nagyvárosi skólában, bentlakós tanoncként) boldog, hogy lehet, láthat, ihat(vizet, hát csakis ), imádkozhat nyugiban, itthon. Ebben az emlékekből dajkáló itthonban... hol még ez a néhai magány is enyhébb skálában nyüszít, mint másutt.

No, kész az első fonál. Menjek mosogatni.