Páternoszter

Apám nehezülve csorbul gerincaljzattá, a személyigépjártú anyósok kegyvesztett trónusán. Ő lenne az apám? Igen. Ő kopaszlott koponyatető.

Ambuláns vértócsafogó mentőrajzásban.

Szentekhullajtott káromló karácsonyestés áramvesztésben.

Nikotin parázsok fényébűl kipuffogott glóriájának szédültje.

Trehány-kóros koszoázis Anyám migrénjének.

El nem hivatott Nobel-díj meg nem írt literatúráiban.

Génállományomon tükörlő negyvenegy esztendő.

Ő.

Szeretem nagyon. Mikortól erre rájövök, már tizenhat éve megfogantam és mínusz három éve nem beszéltem Vele a "szia és hogy vagy" félmosolygásának szemkontakthiányán kívül. Az autó eláll az országút posztkommunista térnyúlványában. Megérkeztünk, és mégsem. Ilyen ez, ilyen az ember. Ilyen az Isten és az ember. Ilyen az apa és a lánya- a majdnemérkezések visszafojtott lerakódása a szájpadláson. A majdnemérkezett "szeretlek Apu!" vagyunk mind. Mert szeretlek Apu! és visszaszámlálódó majdnemérkezésnyi az idő és felnövök. Mondom: fel-nö-vök!

Sikoly.

Jáájj, megint ez az apakomplexusos freudi daganat-idény, a sajnálatos önsajnálatú világvége párolódásaimmal a gép előtt, posztmodern létkacsintgatással, meg egy hirtelen ablakkinézéssel, hogy tyű de franciásan impresszionista ez a halál! Hogy milyen őszt bigyesztett Gyuribácsi házatájának vértollas tyúkkertje elé, ki már meghalt és akit 70 esztendőinek utolsó óráiban is tegeztem, mert legjobb barátom volt és elmesélt nekem minden igazságot ami hazugság. Szerette a gyermekeket. A feleségét azt nem. Azt ütte, mert a fehérnép kékülve szép és véreinek aláfutásában egészül családanyává. Igen, olyan véraláfutásokká, mint erdőközépen a favégek.

Ég a szemem. A tér és a kép egybesüpped az ablakpárkányba. Az ősz gyuribácsivá lényegült.

Október van. Igazából mindig október van. Mindenki október. Az október a Minden metaforája. És a metafora a legszebb egyenlőség jel, létező és létező között...hogy olyan vagy mint októberesőben az orrhegyemen homályló esőcsepp: üres talány és vízözönnyi mítosz egyberezgésének elsüketülése, papírzsebkendővel az orrlyukaimban, miközben kancsalitom a kapualjakba nyomorított teret, ami  folyton elszökni próbál Teérted. Ilyen vagy Te. Én pedig szerelmes. Ki érti ezt?

Apád. Apád az érti és még sem mondja soha. Soha de soha. Túladagolták benned apádat és lettél olyan mint ő. Édes mutánsa Apádnak, az időnek és a januári szélguttának a századvégi nyílászárok mindentlátásában. De különben jól vagy te így, gáborka. A rímpárok még szeretnek.

Este van. Apám haja már kihullt, úgy húsz éve. Maradt neki néhány tarkó és fülcimpa menti pókhálósodott, mosolytűrődéssé nyelt hajkelés. Ilyen anyaméhben ázódott makacsok ezek, onnan őszültek ki cigifüsté. Csak ezek vannak este nyóckor, kimúlt villanyégővel a konyhaszagban: Apámon,a  kopasz fejformán, ami alszik. Ó, ilyen lehetett a Úr maga, a teremtés előttről. És felnyögé és felébredé az Úr, majd mondá vala:

sziahogyvagy?

jólvagyokköszite?

énisjólvagyokirtálmostanábavalamit?

nemírtamsemmit.

jólvansietekmunkábareggeljövökszia

szia