Szövöde

Hiszem, hogy Isten létezhet.

Ezt onnan tudom, hogy Péter arca alvásközökben éppen olyan reménytelen élet és kifogástalan minőségű halál, amit csak egy olyan hajléktalan tud így hozzám ölelni, aki hajléktalanságában a legbiztosabb otthon szerelmeskedni, és a legvidámabb gyerekszoba meghalni. Tehát az Isten. Meghalni márpedig, csak úgy lehet, ha előtte meg tudunk menekülni mint szerelmeskedés. Mint egy őszinte tavaszi bénulás a virágoskertben, ahogy két csúnya hóvirág egymáshoz fagy, éppen annyi idő tökéletességében, amíg le nem tapodja őket egy részeg, aki Lajos bácsi, és aki tudott szeretni régen nagyon, de ma lett 82 éves, és csak azért kelt fel most hajnalban, hogy megkeresse azt, ahogyan nagyon tudott szeretni régen. Talán ha temető felé menne ,visszafialodna. Gondolja. Ott szeretkezett először.
Kettő hóvirág tragikuma kevés a természetnek, hogy ne legyen tavasz. Nyolc évtized szeretete kevés Lajos bácsinak, hogy ne igyék. Két halál kevés lesz Istennek, hogy ne szeretkezzünk tovább.

Péter szeme annyira szép, hogy csukva is látni. Most elrabolnám. A szép öntudatlan testrészeivel és az erős, és mégis gyöngécske lélegzésével a nyakamban. Elrabolnám. Most. Hazavinném, elbújtatnám. Most. Nem mennék többé iskolába. Naphosszakat aludna. Naphosszakat csókolgatnám álmában. Ha felébredne, hazudnék. Azt mondanám, a Mennybe kerültünk.. A Menny munkanélküli. Nincs körülmény. Nincs lassulás, sem gyorsulás. Itt a fénynek nincsen sebessége. Állondósul, megáll és ráfekhetünk, mint azokra az édesen ócska ágyakra nagyanyáinknál. És látom a meglopott testén, hogy úgy tudja, boldogok vagyunk. Pedig igazából csak a csűrben lennénk. A csűrben, ami keresztényibb minden templomoknál, mert szentebb szülések nem történtek sehol másutt a steril csodákban, és  pogányabb minden kiszolgáltatott szagával, ahogyan felmetsződik benne egy disznó, vagy egy tehén ócska bele. És mindezt egyszerre érzékenyítve a csűr száz esztendejének fehér mocskában, Péter nem is gyanakodhatná, hogy ez itt nem a Mennyország gyarmatosított időtlensége, két fertőzetlen bennszülött butácska testbeszédével. És belekapnék az izmaiba, mint a máglyaláng a legszebb áldozatokba, hogy már majdnem csókolhassam, mikor kintről a hangok" Lajos!! Az Esten verjen meg Lajos!! miért öletted meg magadot!!? a kezem fogtad az este, a kezem, a te kezeddel!!! Azt montad ma elmegyünk az onokákhoz, mert öt esztendeje nem láttad, s hogy megnőhetett a kicsi Má
rika, hogy meg simogatnád, az ő kezecskéjét es!! s akkor ma ugyanazon kezedvel kötöd fel magadot!!! Lajos!! Téged az Esten elhagyott!!!Elhagyott, elhaaagyooott..." Én pedig azért sírnék, mert lebuktam. A Mennyben ugyanis nem lehet meghalni.

Hazahoználak, ahogyan alszol. Vissza az ágyba. Mégsem rabolhattalak el Péter, mert csodák nincsenek. A csodák csak úgy vannak, ha elfogadom, hogy nincsenek. És ezt az elfogadást megtagadom, folyton megtagadom! Mert holnap a buszra ülök, és nem lesz aki a csendes és rendezett női izzadságszagával azt akarja, hogy sose aludjunk el. De én tagadni fogom, hogy a buszon ülök. Tagadni fogom, hogy leszálltam Zabolán. Tagadni fogom, hogy anyám sir, mert hogymegnőttél sminyáférjhezmészfiamstöbbethazasemjösszhezzánk! Tagadni fogom hogy nélküled eszek, iszok, alszok, röhögök. Egészen addig tagadok, amig újra nem látom, hogy a szemed mennyire szép csukva is. És akkor megérkezel, éjjel, a buszról leszállsz. Az ernyedt derekadon hordod a csodát, amelyek innentől kezdve vannak, és nézd, milyen őszintén kitagadtak minket egymásnak és az ágyainknak.

Nem kell szexeljünk. Pocsék szűz vagyok. Megelégszek azzal, ha véletlenül odaér az arcbőröm, a tiédéhez. Mert ez minden erotika legmagasabbja. Ilyen véletlen, apró összeérésekből fogannak majd a gyerekeink. A szexuális egyesülés az csak színdarabjaira nyögdösi ennek a véletlen összeérésnek a felfedezetlenségét. Persze, sok féle állatot eltáncolnék rajtad. De most csak feküdjünk és szuszogjunk csendet egymás perverzitásába. Az álom az ember legközelebbi rokona. Hagyjuk, hogy az ágy tartóztasson bele az álomba, ami már majdnem mi vagyunk. Szegény Lajos bácsi, ha cseppet bírta volna még tartóztatnia magát. De nem. Az élet az önmegtartóztató halál.

Gyere Péter,  búj egy kicsit a nyakamig, hogy beléje mondogathasd, miközben nem alszom melleted:

Isten elhitte, hogy létezhetünk.

Hangosan nem sírni! Inkább leírom a könnyeim. Majd százesztendős falak üszkösödő gyomrával, nem illik szerelmi bánatot emésztetni. Félek, olyan mélyen időitta a tér, hogy szívpitvar omlásig visszaütlegelné a mellkasban elcsukló gyomorgörcsök szeizmikus orkesztráját. 

Csonka ábrándok játsznak bújócskát. Elbújnak. Eltűnnek. Csak az atyai megértéstől pálinkás hunyó marad: én. az tömény ihletforrás, tovább már hedonizáló menekvés. Gyűlölködője vagyok alkoholéknak, de most jól esik a nyomorúltjának ez a "gégeizzó" jelleme. Ez esztendőben egyszer nem féltem magam tőle. Tudom miféle. Szeszből úgysem lőn poéta, csak májcirózis. Mégis sírok. "Tereld a könnyeid a hammiságba!"- szól dicsőn az ész szürkéje.

Kintről tévéfény emberek szaladnak neki a tévéüvegnek, valami délutáni hősszerelemi telenovellából. Úgysem juttok ki, hülyyék! Ti vagytok a semmi bölcsödéjének vizualitása. Esélyetek sincs a valóságra! Miként nekem sincs, ki ábrándból sző életképtelen életképeket. Ó, rokonok vagyunk mi, kedves tévéfény emberek. Közeli rokonok.

Sírni tovább... Érdekes. Nevetni csak hangtalan tudok. Sírni csak hangosan. Labilitásom gúnyos ellene ez. Pofozkodó rapszódia a lélek. Málló cirkálmányokból álló zenefüzet a test. Én pedig nem tudok énekelni, még szilvapálinkás virtusom félőn hujjogtató vércukorszintjének ellenére sem. Szerelmes vagyok. De a táv kivont engem belőle...így lett leány zúzám nyiló templomzárból vágyakká lett zálogházzá.

Kész a második fonál...ez kicsüng a létből, súlypontján egy imával.