Szövöde

Gondolatok
gyermek•  2014. július 6. 17:36

ebédre leves volt

Mindig a legzajosabb családi ebédeknél fog el a sírhatnék. Már előre látom, ahogy leleszünk fényképezve, a steril mozdulatokat, pihés gyermeklábban a fájást, önvizsgálóan szép bőrhibákat, és egyéb részletezetten fiktív szeretetet. Négy testet a családból, mint hangulati elemet valami körülült utolsóhoz.

Bennem nincs meg a pillanatok megélése. Nem vagyok képes átadni magam semminek, csak arra vagyok képes, hogy a látott dolgokat továbbgondoljam, és mint mikor webkamerán majdnem megmutatnád szerelmednek a szégyelt melleid, olyan homályosan és kivehetetlenül nem döntöm el magamban a szabadságot. Csak elhitetem mással, velem, találd ki.

Szóval ülünk.

Direkt fogalmazok mindig idegesítően rövid vagy túl hosszú mondatokban. Ezzel is szeretném jelezni  a vesztes  hiperbolákat, melyek annyit jelentenek, hogy a megfigyelt állapotokat szerkezetileg és érzelmileg hordozhatóvá teszem tönkre a minimum végtelentől a maximum végtelenig. Pl. ma az ebédnél, ahogy apám hirtelen és először életem során egy pillanatra összetette a két tenyerét órákig láttam magam előtt. Órákig, hosszan és kikerülhetetlenül, mint autósztrádán a politikai plakátot. Szép volt és véletlen. Aztán tagbaszakadt. Most, estére rájöttem, hogy legyet vagy bogarat üthetett agyon, olyan bűntutados kecsességgel, hogy egyébnek hittem. Hiába, nőhöz sem tudott soha rendesen ütni,  nem hogy egy légyhez.

Szóval ültünk. Egyik végen egy szülő másik végen még egy szülő. Két vég, két szülő, mi pedig a finnyás és maradék történelmi ok okozat, középen. Vidámak vagyunk. Nem kell ennél több pénz ruha édesség. Én a kifestősöket  is mindig kiszínezetlen szerettem, másképp nem érdekeltek. Az embereket is anyag nélkül szeretem és követelem. Az arcokon mindig a szájak sarkát figyelem meg, mert mélyedés, tehát kevesebb mint anyag, és mert sose szembeütköző, tehát több mint kedélyállapot.  Anyám és apám szája sarkát illetően, csak annyit mondhatok, hogy az utóbbi 5 évben feltűnően egyformára alakultak. Ez valószínű azt az időtávot is jelöli, mely alatt nem csókolóztak vagy nem mertek. A házasélet nyomasztóan titkos átkeresztelődése felebaráti szeretetté és pornóoldalakká. És éppen ezért olyan emberiek és az enyémek most, hogy mindent muszáj megbocsájtanom, azt is hogy sosem tudtam rájuk haragudni. Szeretet ez. Cumisüvegből, a szájamsarkára száradt túl jóllakott fájdalom.

Amikor apám megszólalt, anyám olyan fegyelemmel  hallgatott el, mintha egyszerre szülne és egyszerre vezetne le egy szülést. A mondat ennyi volt:

,,remélem hamarabb halok meg mint anyátok"

Az étel éppen az elharapott ,,anyátok" hangsúlytalansága után hűlt ki egészen. Szép pillanat volt, olyan amit nem lehet se kívülről se belülről megfelelően beállított kómával lereagálni. Éppen ezért kezdtünk el kínosan és felváltva mindannyian röhögni. Nagyon kipirosodtunk, nagyon éltünk.

Apám és anyám, ketten, a háttérzene nélküli betiltott film. Az egymondatos apám. A sok igekötős anyám. A visszamenőlegesen kivilantott fiatalságuk, jól mutatott a konyha sötétitői előtt. Ekkor jöttem rá, hogy minden ami a halálukat jelenti, most megtörtént. Elővigyázatosan és pofátlanul, közönséges elpuhulások következtében, gyönyörűen lerendeződött a tor, a csend, és felfüggesztett értelem. Minden ami egy temetéshez elegendően istenszerű.

Csodálom őket, a szüleimet.
Egy ebéd alatt fel tudtak nevelni.

gyermek•  2013. november 23. 16:54

Triperverzió

Az ősz perverzió. Nem azonos a halállal. Több lefolyású perverzió, mint a halál. A halál elitista. Többnyelven tud. Megölni. És a tartása olyan egyenes és kimért propaganda a tökéletességért, hogy feléd halad, sétál, úgy lő tarkón mintha táncnak, vagy műemléknek kérne fel. Illemszabott kékvérű, nagy, fényes aszkéta benne a kék ég. Olyan kék a vére, hogy a tiéd égboltnak csatolódik le benne. Jó vágású férfiú. Arcbőrén sok a kezdett vágás, és a befejezetlen bőr. Szexszimbólum. De aki ennyire férfias, az titokban meleg. Nem hideg. A halál meleg. Szörnyű dunyha gyermekiségünkre. És az élet lassan lefolyó vizelet, gyors részegségek után. De mi ez itt, ez a márvány piszóár? De mi ez itt, ez a titkolt pelenka? Már hely és idő se? Urulógia? Mennyország?
 
Az ősz perverzió. Épp elfigyelem, ha későesti fegyelmemben nagymagányt várok az ablakon. A háztömbök között sántál. A falakra rárúgja személytelen könnyeit. Szórványban tartsa az otthonát, és az esőcseppek százalékosságában a fizetését. Megáll. Álatlában a játszótér közepén, azon a ponton, ahol elegendő a szivarcsikk felzárkózni emberszerűnek. Felnéz. Mindig azzal a huzatszerű gesztussal, amit a szél rendezne, ha rossz szinészekben mozgást improvizálhatna. Az ablakok kivilágitva, emeltről emeletre, emeltről a végtelenbe. Lányokat keres bennük. Fiatal lányokat. Akik épp most vetkőznek aludni. Szülni. Hizni. Szeretkezni. Menekülni. A Paradicsomba. Ahol éppen akciós a bűn és a bocsánat. Igy karácsony előtt. Figyeli, egész éjjelen át figyeli, hogyan vetkőznek. És utánozza őket. Olyan mély izgalommal és távozással mindenféle erőszakolt naprendszerektől, hogy vetkőzésében szeptemberre az erdő már messzi szűz. Októberre pofozni húzott rúzsfolt. Novemberre minden fa prostituált.
 
Az ősz perverzió. Nyugalmazott minden debütálása, fel sem tűnik, le sem tűnik már. A perverziót magasabb és tiszteltebb szinházi archiválásban, történelemnek nevezhessüksüket ámbár minden hajlama és hajlandósága elfolytani a tapsokat. Folytonos tapsolásban áll és szorul. A rajongott és szorongatott virágcsokrok már ellepték. Rohadnak rajta, édesen, ahogyan a virágok önkénye tud csak. Ezért nem lát. A történelem. Hogyan? Láthatta? Volna? 56ot? Mennyi fiatal meghalt? Lehetetlen? A szabadság? Láthatta? A szabadaság? A fiatalokat? Ahogyan rohadtak? Nem a virágok? A fiatalok? Mi a fiatal? ha nem virág? És mi a szabadság? Szerelem ? ha ? nem halott? Sirtam a himnuszon? Nagyon? Igen? De? A sirásból való minden perverzió. A kisbaba sirásokból, amelyeket elcsititgatnak és tejbe altatnak. A Himnuszon mindig elsirom magam. Szeretem a hazát. Büszke vagyok a hazára. Nem halnék meg a hazáért. És ne mondjátok, hogy ti igen! Ti sem? Halnátok? Meg?

gyermek•  2013. július 31. 21:04

Létezhetünk

Hiszem, hogy Isten létezhet.

Ezt onnan tudom, hogy Péter arca alvásközökben éppen olyan reménytelen élet és kifogástalan minőségű halál, amit csak egy olyan hajléktalan tud így hozzám ölelni, aki hajléktalanságában a legbiztosabb otthon szerelmeskedni, és a legvidámabb gyerekszoba meghalni. Tehát az Isten. Meghalni márpedig, csak úgy lehet, ha előtte meg tudunk menekülni mint szerelmeskedés. Mint egy őszinte tavaszi bénulás a virágoskertben, ahogy két csúnya hóvirág egymáshoz fagy, éppen annyi idő tökéletességében, amíg le nem tapodja őket egy részeg, aki Lajos bácsi, és aki tudott szeretni régen nagyon, de ma lett 82 éves, és csak azért kelt fel most hajnalban, hogy megkeresse azt, ahogyan nagyon tudott szeretni régen. Talán ha temető felé menne ,visszafialodna. Gondolja. Ott szeretkezett először.
Kettő hóvirág tragikuma kevés a természetnek, hogy ne legyen tavasz. Nyolc évtized szeretete kevés Lajos bácsinak, hogy ne igyék. Két halál kevés lesz Istennek, hogy ne szeretkezzünk tovább.



Péter szeme annyira szép, hogy csukva is látni. Most elrabolnám. A szép öntudatlan testrészeivel és az erős, és mégis gyöngécske lélegzésével a nyakamban. Elrabolnám. Most. Hazavinném, elbújtatnám. Most. Nem mennék többé iskolába. Naphosszakat aludna. Naphosszakat csókolgatnám álmában. Ha felébredne, hazudnék. Azt mondanám, a Mennybe kerültünk.. A Menny munkanélküli. Nincs körülmény. Nincs lassulás, sem gyorsulás. Itt a fénynek nincsen sebessége. Állondósul, megáll és ráfekhetünk, mint azokra az édesen ócska ágyakra nagyanyáinknál. És látom a meglopott testén, hogy úgy tudja, boldogok vagyunk. Pedig igazából csak a csűrben lennénk. A csűrben, ami keresztényibb minden templomoknál, mert szentebb szülések nem történtek sehol másutt a steril csodákban, és  pogányabb minden kiszolgáltatott szagával, ahogyan felmetsződik benne egy disznó, vagy egy tehén ócska bele. És mindezt egyszerre érzékenyítve a csűr száz esztendejének fehér mocskában, Péter nem is gyanakodhatná, hogy ez itt nem a Mennyország gyarmatosított időtlensége, két fertőzetlen bennszülött butácska testbeszédével. És belekapnék az izmaiba, mint a máglyaláng a legszebb áldozatokba, hogy már majdnem csókolhassam, mikor kintről a hangok" Lajos!! Az Esten verjen meg Lajos!! miért öletted meg magadot!!? a kezem fogtad az este, a kezem, a te kezeddel!!! Azt montad ma elmegyünk az onokákhoz, mert öt esztendeje nem láttad, s hogy megnőhetett a kicsi Má
rika, hogy meg simogatnád, az ő kezecskéjét es!! s akkor ma ugyanazon kezedvel kötöd fel magadot!!! Lajos!! Téged az Esten elhagyott!!!Elhagyott, elhaaagyooott..." Én pedig azért sírnék, mert lebuktam. A Mennyben ugyanis nem lehet meghalni.




Hazahoználak, ahogyan alszol. Vissza az ágyba. Mégsem rabolhattalak el Péter, mert csodák nincsenek. A csodák csak úgy vannak, ha elfogadom, hogy nincsenek. És ezt az elfogadást megtagadom, folyton megtagadom! Mert holnap a buszra ülök, és nem lesz aki a csendes és rendezett női izzadságszagával azt akarja, hogy sose aludjunk el. De én tagadni fogom, hogy a buszon ülök. Tagadni fogom, hogy leszálltam Zabolán. Tagadni fogom, hogy anyám sir, mert hogymegnőttél sminyáférjhezmészfiamstöbbethazasemjösszhezzánk! Tagadni fogom hogy nélküled eszek, iszok, alszok, röhögök. Egészen addig tagadok, amig újra nem látom, hogy a szemed mennyire szép csukva is. És akkor megérkezel, éjjel, a buszról leszállsz. Az ernyedt derekadon hordod a csodát, amelyek innentől kezdve vannak, és nézd, milyen őszintén kitagadtak minket egymásnak és az ágyainknak.

Nem kell szexeljünk. Pocsék szűz vagyok. Megelégszek azzal, ha véletlenül odaér az arcbőröm, a tiédéhez. Mert ez minden erotika legmagasabbja. Ilyen véletlen, apró összeérésekből fogannak majd a gyerekeink. A szexuális egyesülés az csak színdarabjaira nyögdösi ennek a véletlen összeérésnek a felfedezetlenségét. Persze, sok féle állatot eltáncolnék rajtad. De most csak feküdjünk és szuszogjunk csendet egymás perverzitásába. Az álom az ember legközelebbi rokona. Hagyjuk, hogy az ágy tartóztasson bele az álomba, ami már majdnem mi vagyunk. Szegény Lajos bácsi, ha cseppet bírta volna még tartóztatnia magát. De nem. Az élet az önmegtartóztató halál.



Gyere Péter,  búj egy kicsit a nyakamig, hogy beléje mondogathasd, miközben nem alszom melleted:

Isten elhitte, hogy létezhetünk.

gyermek•  2013. január 19. 10:56

Gyermekvég

Mínusz tizenhét-éves a bőrfelület verstanaim szárítókötelén-a vastagságba forrott csontozaton, mit Szász dédanyámtól öröklöttem át, az időken túlra, hogy belemozgathassam őket a születésembe. Azóta van ez. Ez a karóraszerű lét, Isten csuklójára lazítva. Nincs mit ezen ünnepelni, a megszületésnapokon. A születés és a halál az időn túli élmény. A születésemnek semmi köze az időbeniségemhez. Időbeni életemnek első élménye nem a placentaolvadott januári éj volt, hanem az első odapisilés a diófa melett, az első magamba beszélés a wécén, az első felismerés a falak hangszigeteletlenségében, hogy nem is a gólya hoz minket, hanem anyu egyenletlen nyögései az ágyreccsek ütemes kíséretében.

Nos, én ezekkel az odapisilésekkel körvonalazódtam szabadsággá, valami kicsinyke, húsbatöltött hasonlatává a láthatatlanságomnak, ami nem más mint a születésem és a halálom maszatszerű átöltözése gyermekkori szemkinyílásaim gyorsulásába, amelyek már rég belefúttak a horizont 1999-es földönkívüliségébe.

A földönkívülségem léte azóta is kérdéses.

Ó, adjátok vissza a tejfogaim! Közel a gyermekvég…

gyermek•  2012. október 21. 19:15

Páternoszter

Apám nehezülve csorbul gerincaljzattá, a személyigépjártú anyósok kegyvesztett trónusán. Ő lenne az apám? Igen. Ő kopaszlott koponyatető.

Ambuláns vértócsafogó mentőrajzásban.

Szentekhullajtott káromló karácsonyestés áramvesztésben.

Nikotin parázsok fényébűl kipuffogott glóriájának szédültje.

Trehány-kóros koszoázis Anyám migrénjének.

El nem hivatott Nobel-díj meg nem írt literatúráiban.

Génállományomon tükörlő negyvenegy esztendő.

Ő.

Szeretem nagyon. Mikortól erre rájövök, már tizenhat éve megfogantam és mínusz három éve nem beszéltem Vele a "szia és hogy vagy" félmosolygásának szemkontakthiányán kívül. Az autó eláll az országút posztkommunista térnyúlványában. Megérkeztünk, és mégsem. Ilyen ez, ilyen az ember. Ilyen az Isten és az ember. Ilyen az apa és a lánya- a majdnemérkezések visszafojtott lerakódása a szájpadláson. A majdnemérkezett "szeretlek Apu!" vagyunk mind. Mert szeretlek Apu! és visszaszámlálódó majdnemérkezésnyi az idő és felnövök. Mondom: fel-nö-vök!

Sikoly.

Jáájj, megint ez az apakomplexusos freudi daganat-idény, a sajnálatos önsajnálatú világvége párolódásaimmal a gép előtt, posztmodern létkacsintgatással, meg egy hirtelen ablakkinézéssel, hogy tyű de franciásan impresszionista ez a halál! Hogy milyen őszt bigyesztett Gyuribácsi házatájának vértollas tyúkkertje elé, ki már meghalt és akit 70 esztendőinek utolsó óráiban is tegeztem, mert legjobb barátom volt és elmesélt nekem minden igazságot ami hazugság. Szerette a gyermekeket. A feleségét azt nem. Azt ütte, mert a fehérnép kékülve szép és véreinek aláfutásában egészül családanyává. Igen, olyan véraláfutásokká, mint erdőközépen a favégek.

Ég a szemem. A tér és a kép egybesüpped az ablakpárkányba. Az ősz gyuribácsivá lényegült.

Október van. Igazából mindig október van. Mindenki október. Az október a Minden metaforája. És a metafora a legszebb egyenlőség jel, létező és létező között...hogy olyan vagy mint októberesőben az orrhegyemen homályló esőcsepp: üres talány és vízözönnyi mítosz egyberezgésének elsüketülése, papírzsebkendővel az orrlyukaimban, miközben kancsalitom a kapualjakba nyomorított teret, ami  folyton elszökni próbál Teérted. Ilyen vagy Te. Én pedig szerelmes. Ki érti ezt?

Apád. Apád az érti és még sem mondja soha. Soha de soha. Túladagolták benned apádat és lettél olyan mint ő. Édes mutánsa Apádnak, az időnek és a januári szélguttának a századvégi nyílászárok mindentlátásában. De különben jól vagy te így, gáborka. A rímpárok még szeretnek.

Este van. Apám haja már kihullt, úgy húsz éve. Maradt neki néhány tarkó és fülcimpa menti pókhálósodott, mosolytűrődéssé nyelt hajkelés. Ilyen anyaméhben ázódott makacsok ezek, onnan őszültek ki cigifüsté. Csak ezek vannak este nyóckor, kimúlt villanyégővel a konyhaszagban: Apámon,a  kopasz fejformán, ami alszik. Ó, ilyen lehetett a Úr maga, a teremtés előttről. És felnyögé és felébredé az Úr, majd mondá vala:

sziahogyvagy?

jólvagyokköszite?

énisjólvagyokirtálmostanábavalamit?

nemírtamsemmit.

jólvansietekmunkábareggeljövökszia

szia