ebédre leves volt

Mindig a legzajosabb családi ebédeknél fog el a sírhatnék. Már előre látom, ahogy leleszünk fényképezve, a steril mozdulatokat, pihés gyermeklábban a fájást, önvizsgálóan szép bőrhibákat, és egyéb részletezetten fiktív szeretetet. Négy testet a családból, mint hangulati elemet valami körülült utolsóhoz.

Bennem nincs meg a pillanatok megélése. Nem vagyok képes átadni magam semminek, csak arra vagyok képes, hogy a látott dolgokat továbbgondoljam, és mint mikor webkamerán majdnem megmutatnád szerelmednek a szégyelt melleid, olyan homályosan és kivehetetlenül nem döntöm el magamban a szabadságot. Csak elhitetem mással, velem, találd ki.

Szóval ülünk.

Direkt fogalmazok mindig idegesítően rövid vagy túl hosszú mondatokban. Ezzel is szeretném jelezni  a vesztes  hiperbolákat, melyek annyit jelentenek, hogy a megfigyelt állapotokat szerkezetileg és érzelmileg hordozhatóvá teszem tönkre a minimum végtelentől a maximum végtelenig. Pl. ma az ebédnél, ahogy apám hirtelen és először életem során egy pillanatra összetette a két tenyerét órákig láttam magam előtt. Órákig, hosszan és kikerülhetetlenül, mint autósztrádán a politikai plakátot. Szép volt és véletlen. Aztán tagbaszakadt. Most, estére rájöttem, hogy legyet vagy bogarat üthetett agyon, olyan bűntutados kecsességgel, hogy egyébnek hittem. Hiába, nőhöz sem tudott soha rendesen ütni,  nem hogy egy légyhez.

Szóval ültünk. Egyik végen egy szülő másik végen még egy szülő. Két vég, két szülő, mi pedig a finnyás és maradék történelmi ok okozat, középen. Vidámak vagyunk. Nem kell ennél több pénz ruha édesség. Én a kifestősöket  is mindig kiszínezetlen szerettem, másképp nem érdekeltek. Az embereket is anyag nélkül szeretem és követelem. Az arcokon mindig a szájak sarkát figyelem meg, mert mélyedés, tehát kevesebb mint anyag, és mert sose szembeütköző, tehát több mint kedélyállapot.  Anyám és apám szája sarkát illetően, csak annyit mondhatok, hogy az utóbbi 5 évben feltűnően egyformára alakultak. Ez valószínű azt az időtávot is jelöli, mely alatt nem csókolóztak vagy nem mertek. A házasélet nyomasztóan titkos átkeresztelődése felebaráti szeretetté és pornóoldalakká. És éppen ezért olyan emberiek és az enyémek most, hogy mindent muszáj megbocsájtanom, azt is hogy sosem tudtam rájuk haragudni. Szeretet ez. Cumisüvegből, a szájamsarkára száradt túl jóllakott fájdalom.

Amikor apám megszólalt, anyám olyan fegyelemmel  hallgatott el, mintha egyszerre szülne és egyszerre vezetne le egy szülést. A mondat ennyi volt:

,,remélem hamarabb halok meg mint anyátok"

Az étel éppen az elharapott ,,anyátok" hangsúlytalansága után hűlt ki egészen. Szép pillanat volt, olyan amit nem lehet se kívülről se belülről megfelelően beállított kómával lereagálni. Éppen ezért kezdtünk el kínosan és felváltva mindannyian röhögni. Nagyon kipirosodtunk, nagyon éltünk.

Apám és anyám, ketten, a háttérzene nélküli betiltott film. Az egymondatos apám. A sok igekötős anyám. A visszamenőlegesen kivilantott fiatalságuk, jól mutatott a konyha sötétitői előtt. Ekkor jöttem rá, hogy minden ami a halálukat jelenti, most megtörtént. Elővigyázatosan és pofátlanul, közönséges elpuhulások következtében, gyönyörűen lerendeződött a tor, a csend, és felfüggesztett értelem. Minden ami egy temetéshez elegendően istenszerű.

Csodálom őket, a szüleimet.
Egy ebéd alatt fel tudtak nevelni.