PÁLYÁZATI VERSEK 2020.

szederfalu•  2020. január 31. 11:55  •  olvasva: 3399

Csak a pályázati verseknek! Egyéb kérdések a felhívás alatti posztban!

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Jerzsi2020. február 26. 20:42

Kapuk az időben

Amikor negyven éves lettem,
azt hittem, vége a világnak,
kenyerem javát már megettem,
rám is csak feladatok várnak.

Reménytelen volt a helyzetünk,
négy embernek egy fizetés,
bár dolgoztunk, s mindent megtettünk,
nem tudtuk, hogy nem szégyen munka nélkül lenni,
s hogy három egyetemi diploma is...kevés.

Amikor ötven éves lettem,
azt hittem, vége a világnak,
már tényleg öreg, idős a testem,
lassan majd nyugdíjba...kívánnak.

Az idő elrohan, nem áll meg,
minden perc egy pillanat,
minden kapu zárul, minden álom
múlik, s az idő gyorsan elszalad.

Amikor hatvan éves lettem,
még mindig keményen dolgoztam,
könyvet írtam, tanítottam, neveltem,
azt gondoltam, "élet csak iskolán belül van".

Ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik.
Mikor hetven éves lettem, összedőlt a világ!
Ez volt a legszörnyűbb életkor,
egy egész életet léptem át...

Összementem,arcom ráncos lett,
szívem zakatolt, és sebes volt a szám.
Derékban el akartam törni,
a tükörből idegen nézett vissza rám.

Folyton elestem,összetörtem magam,
lábam elakadt, testem gyötörte láz,
úgy mentem már, mint a pingvinek,
a legöregebb lakó lettem, öreg, mint a ház.


És akkor...akkor történt valami,
magam sem értettem, mi lett velem,
felébredt bennem ismét a Nő,
betoppant életembe a szerelem.

Időkapu csukódott, időkapu tárult.
Megfiatalodtam pár nap alatt,
kinyíltam, szép lettem magamnak is,
rájöttem, "nekem még van új a nap alatt..."

Vártam a napot, hogy ismét jöjjön,
a percet vártam, mikor rám mosolyog,
lógtam a telómon, hogy halljam a hangját,
jött, látott, győzött ...és virágot hozott.

Megállt az idő, fény tántorgott,
én ragyogtam, éltem boldogan,
szerettem és szeretve voltam,
néztem, bámultam, és csak csodáltam önmagam.

Azóta elmúlt néhány tél,
tavaszok suhantak tova,
most már bennünket bármi is ér,
szívemben maradsz, nem feledhetlek soha.

feherg2020. február 24. 20:46

Múltidézés

A gördülő tollat figyelem.
Pillanatot a végtelennek!

Vésem, betűről betűre,
Lépve, gondolatról gondolatra,

Mint őseim tették rég,
Készülvén az ismeretlenre.

Mint megannyi régi képet,
Feketén-fehéren idézem a múltat.

Időkapun át figyelve,
Miként ér körbe az idő.

Így készül el sorba,
Egy újabb és újabb.
 
S kerül a kupacra,
Egy újabb törölköző.

Így készül a csomag,
Hogy újabb lépést tegyen, egy kis élet.

feherg2020. február 24. 20:26

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Mariann19872020. február 24. 19:51

Tanító "kísértet"

Bárcsak átmehetnék megszürkült múltamba,
időnek kapuján gyermeki koromba!
Édes súlytalanság, pillekönnyű évek.
"Felhők közt szárnyalás sohasem ér véget!"

Hittem ez naponta, nem csak megszokásból,
szerettem, hogy létem nem fél változástól.
Hiába áradtak képek körülöttem,
szédülést nem bánva, némán csak sürögtem.

Hol vagytok porlepte, önfeledt éveim?
Keresnek csendesen ábrándom léptei.
Szóljatok hangosan! Súgjatok, ha az kell..!
Kísértsetek addig, míg a Napunk felkel!

Gondolatok kötik béklyóba a lábam,
szabadulni ettől, csak ez a fő vágyam.
Időnek kapuját sokszor át kell lépjem,
láncaim tengerét eldobhassam végre.

Taníts, ó, gyermekkor, légy a játszótársam!
Vezess az utamon, szívem vágyát várva!

(2020.02.01.-2020.02.18.)
(poet.hu pályázat - Időkapu)

mord2020. február 24. 18:18

Időkapu

Megjelent Isten egy-
szer régen számomra,
pontosan emlékszem
akkori álmomra.

Alakot nem öltött,
csak fényesség volt ő,
de lelkemben tudtam:
ím itt a teremtő.

Nem szólt hozzám semmit,
nem is jelzett felém.
Egy különös tárgyat
teremtett le elém.

Úgy nézett ki, mint egy
bejárat máshová.
Túloldalán nem volt
se erre, se tovább.

Két oldala azo-
nos, közepén anyag.
Tapintásra nyúlós,
szilárdságra agyag.

Ismeretlen volt ez
az idegen dolog.
Mozgása spirálos,
közben körben forog.

Felső keresztfáján
látható egy óra,
biztosan modern, mert
nincsen mutatója.

Oldalsó részein
fura betűk, jelek.
Belevéshették tán
emberek, istenek…

Egyiptomi, sumér,
skandináv és székely.
Valahogy a szavak
egymásban elférnek.

Ez olyan, mintha az
összes ősi tudást
feltárná felém, lá-
tom Isten kapuját.

Lehetséges lenne
egy időkapu itt?
Láthatom koroknak
magasztos időit?

Az a furcsa óra
pont egy órát mutat…
Ennyi csak az idő,
melyben tudást kutat?

A kérdések között
hangot hallok belül:
Ha ide belépsz ma,
idő-tér elferdül.

Mindössze egyetlen
órád lesz figyelni.
Két helyre mehetsz el
tudásod meglelni.

Nem tudtam ki volt ez,
ki elmémben beszélt…
Nincs sok időm hátra,
nincs több tétlenkedés.

Nagy levegőt veszek,
bátran belépek én.
Hirtelen magával
ragad az örvénylés.

Szín kavalkád mellett,
mint a szellő szállok.
Egy pillanat alatt
azonnal megállok.

Körül nézek éppen.
Egész más a világ.
Csak fák vesznek körbe,
füves rét, pár virág.

Minden tündöklő zöld.
Felettem tiszta ég.
Hol vagyok pontosan?
Tán nagyon réges-rég.
Távolban rengeteg
újszerű állatok,
máshol, más időben,
ilyet nem láthatok.

Tudomásom szerint
a legtöbb kihalt már.
Ez valóban érin-
tetlen régi-új világ.

Embereknek nyomát
látni sem lehet, óh!
Gondolok magamban:
Ez oly megnyugtató!

Édeninek nevez-
ném e meghitt helyet.
Nyugalmat, békét, jót,
természetest lelek.

Szikrázik a világ
némán, embertelen.
Megtaláltam benne
belső csendéletem.

Mégis túl nyugodt. Nem
Történik semmi sem.
A Földnek többnek
kellene lennie.

Ember és természet-
kell a harmónia,
ám a jelenkorban
ez csak utópia.

Hallok újra hangot:
Lejárt az időd, menj!
Feleletem szólom-
értettem Istenem!

A portálba lépek,
irány hát innen el.
Nem láttam a tudást
még teljes mindennel.

S megérkezem ismét…
Ez teljességgel más.
Az egész olyasmi,
mint egy nagy fennforgás.

Egyszerre látok i-
dőt, teret. Fent és lent.
Jobbra-balra, most, múlt,
jövőnek integet.

Nem létezik külön
tér és az idő sem.
Mit is tegyek kérdem,
hogy elmém megértse?

Ott vagy a múltban,
közben a jövőben,
de ez a jelenem,
valóság örökre.

Minden egyszerre van,
még sincsen semmi se.
Értelmében könnyen
elvész az értelem.

Sok információ,
végtelennek tűnő.
Mi állandó, gyorsan
változó, megszűnő.

Megszűnni akarna:
Az állandóvá tesz.
Változó változik,
majd megint vissza lesz.

Értelmezhetetlen,
elvont paradoxon.
E helyet Isten csak,
ki bátran válasszon.

Pillangó-hatások
repkednek fel-alá,
a tudás elveszik,
utána megtalál.

Jajj! Szenved az elmém…
Nehéz az értelem.
A tudás fontos do-
log, de nem lételem.

Ütött mára órád!
Megment engem a hang.
Istenem könyörgök,
csak testemet itt ne hagyd!

Visszatérek mostba.
Valami belém száll…
Bennem kérdez, tőlem
várja „énválaszát”.

És felelek neki.
„Uram tanultam ma:
Mutassak példákat,
mutassak jobbakat”.

„Kell a békesség is”.
„Kell nekem nyugalom,
De a változás jó,
van benne izgalom”.

„Fejlődni folytonos,
változni emberi”.
„Vigyázni világot,
így inkább isteni”.

„Tudáshoz jutni, de
nem akarni mindent”.
„Arra éppen ott vagy
te magad nagy Isten”.

„Tisztelni másokat”!
„A természetet védd”!
„Merj gondolni nagyot”!
„Szívből szeretve élj”!

Hoppá! Felriadtam
álmomból, ébredtem.
Úgy hiszem álmomat
tényleg megértettem:

Szomjazzak tudásra.
Környezetem óvjam.
Haraggal szólnak ho-
zzám? Békéset szóljak.

Ne akarjak mindent.
Törekedjek többre.
Szívből szeressek…Tu-
dást kapok örökre!

GePir2020. február 23. 11:05

Időkapu

A kertem közepén
egy szürke , kerek nyílás
megbabonázva nézem ,
öncsalás - e vagy varázslás ?

Az Időkapu csalogat ,
én remegve nézem
a titkok illatát
érzem körülöttem .

Kétségek gyötörnek
mardos a nyugtalanság ,
félek a következményektől
mégis győz a kíváncsiság .

Egy imát halkan elrebegek
s az Időkapun átlépek .
Percekig álltam megigézve
lassan átjárt a béke csendje .

A mesék országában
találtam magam
a csodálattól nem tudtam
merre fordítsam nyakam .

Felmásztam az égig érő fára ,
egy fényes csillagot betettem a tarisznyámba
A kacsalábon forgó palotába belépek ,
szétszórom kincsét a világ gyermekeinek .

Egy varázsszőnyeg tovább repít ,
a sebesség szinte megszédít ,
a költők , írók birodalmában
a diákok mosolyogva mennek tanórára.

Az iskolák falára versidézetek vannak felírva
minden lépcsőfokra egy jelige ,
az egyik osztályban felolvas József Attila ,
a másikban Ady Endre .

Reményik így beszél :
„ Bilincs a kézen , az ajkon lakat ....
....örvénylik, szikráz , zúg a gondolat . ”
Petőfi az iskola udvarán szaval ,
hangosan mondja : „ talpra magyar ! ”

Mind együtt , ők a nagyok
nincs köztük rágalmazó , magyarok .
Illyés Gyula int :
„ A kemény sors legelőször a szívet
keményíti meg ” ,
Kányádi Sándor :
„ Nincs kicsiknek vagy nagyoknak szóló vers ; csak vers van és nem vers . ”

Kedvencem is itt van , Jókai Mór ,
ő a jótettről , jóságról szól .
Vas Albertet is láttam ,
járta a székely erdőket
tőle is hallottam több száz idézetet .
„ Fél világot bejárhatod ,
más földjén testvértelen leszel ! ” ...
... én már küzdök a könnyeimmel .

Lassan bealkonyul ,
hívogat újra az Időkapu .
Vissza kell mennem , nincs választás
jót tett nekem az időutazás .
Tarisznyámból előveszem a sok darabra
tört csillagot ,
rájuk szórom , s imádkozva :
„ Isten áld meg a magyart ! ”
... visszaballagok .

Somogyianziksz2020. február 23. 10:57

Időjáték

Füvek, virágok:
perzsel a nyár.
Ez az a fűszál,
ez a virág.

Itt hever testünk
szikrázó napon,
arcod borítja
virágszirom.

Hol az a fűszál?
Hol a virág?
Új füvek, virágok,
rég elmúlt nyár.

dvny2020. február 22. 14:23

VAN A KARMA

egyszer régen
még a gimiben
az egyik szünetben
valaki azt mondta nekem
ha jól emlékszem
a fiú vécével szemben

hogy van a karma
ezért az embernek
nagyon kell vigyáznia
mit gondol mond vagy tesz
mert majd azt kapja
a sorstól vissza

amíg ezeket mondta
lassan és tagoltan
ahogy szokta
látszott rajta
nagyon fontos neki
ez a téma

ezért én figyeltem
vagy legalább úgy tettem
mert az a valaki tetszett nekem
és féltem
ha nem látja az érdeklődésem
többet nem is áll szóba velem

de közben
az járt a fejemben
mint majdnem minden szünetben
hogy meg kéne néznem
van-e még a büfében
valamelyik kedvencem

és reméltem
nem kell túl sokáig
úgy tennem
mintha ez a karma téma
különösebben
érdekelne engem

de az a valaki csak
mondta mondta mondta
hogy így a karma meg úgy a karma
sőt a sors hatalma
és úgy tűnt már soha
nem is hagyja abba

úgyhogy nekem
nem volt semmi esélyem
hogy még abban a szünetben
megnézzem
van-e még a büfében
valamelyik kedvencem

hmmm
így utólag úgy érzem
nekem akkor ott a gimiben
abban a bizonyos szünetben
a fiú vécével pont szemben
akadt el az életem

mert az a valaki lehet
a jövőből volt küldve nekem
mint john connor apja a terminátor 1-ben
hogy figyelmeztessen
és megvédjen
nehogy a karma legyen a végzetem

hisz beszélhetett volna másról
a nyárról
a matekdogáról
a hétvégi buliról
a magyar háziról
vagy egy zenekarról

amiről szoktak a gimiben
a szünetben
a büfében
az osztályteremben
vagy a fiú vécével szemben
de nem

ő pont
a karmáról magyarázott
szerintem ő már akkor ott
valamit tudott
azt hogy
a karmámmal lesz majd valami gond

egyszer
eljön értem
és számonkér engem
hogy mért voltam annyit a büfében?
és mért kellett nekem
onnan annyi minden?

mégis mit képzeltem?
hát nem éreztem
fontosabb a szellemi fejlődésem
mint hogy ebben
vagy bármelyik büfében
mit akarnak eladni nekem?

mért vesztegettem el annyi évem?
hol volt az erkölcsi érzékem
mikor a testem
a lelkem
és az egész környezetem
csak mérgeztem?!

pedig lett volna esélyem
hogy mindezt megelőzzem
ha akkor tizenötévesen
megsejtem
hogy az a valaki lehet
a jövőből volt küldve nekem

de nem sejtettem
nem is sejthettem
hisz a terminátor 1-et
akkor még meg se néztem
ezért nem figyeltem
csak úgy tettem

pedig az a valaki
tetszett nekem
csak nem annyira
mint john connor apja
john connor anyjának
a terminátor 1-ben

nem értettem
hogy az életem
múlik most ezen
az egészet elfelejtettem
és nem is jutott évekig eszembe nekem
mert ha igen

biztos jobban vigyázok
hogy mit teszek mondok
vagy gondolok
miből mennyit fogyasztok
magamnak és másoknak nem ártok
a karmámmal nem szórakozok

ha eszembe jut néha
hogy az a valaki megmondta
lassan és tagoltan ahogy szokta
hogy van a karma
ezért az embernek
nagyon kell vigyáznia

akkor régen
még a gimiben
az egyik szünetben
a fiú vécével szemben
miközben nekem
csak a büfén járt az eszem

igen ő megmondta
és már rég tudom
neki is volt igaza

harminchat2020. február 21. 21:48

Hajnal

Ó, te fény, kis kedvesem, te sápadt,
falhoz simuló, félénken derengő,
puhán ölelő lágy árnyakba bágyadt,
te szemvigyázó, alig fehérlő!

Ó, te függönycsipkén álmot hintázó,
asztallap tükörén csillanó varázs,
hosszú polcok élén porkorcsolyázó,
mosolyt fakasztó kis kedves látomás!

Titkolsz valakit, ki átlibbent túlról.
rések zegzugában egy vén álruhást,
ki magára húzza a múlt köpenyét,

majd csillámport hint árnyas rejtekútról,
dimenziót vált, hogy arcát meg ne lásd,
futni hagytuk ismét Álom hercegét.

matironia2020. február 21. 20:47

Már elmúlt

Elmúlnak az évek,
Elmúlik az élet,
Elszaladt az idő,
Fejem felett fekete felhő.

Visszanézni fáj,
Visszahozni nem muszáj,
Visszatérni felesleges,
Visszafogtak feleslegek.

Nyereség és veszteség,
Mit megéltem, nem kevés.
Bízni benned túl nehéz,
Visszatart a józan ész.

Légvárak közt létezem,
Álmokból festett képeken,
Nézem csak az életem,
S a jövőt várom szüntelen.

A jelen sivár puszta,
S ezen harcom kusza.
Boldog percek, hol lehettek,
Nagyítóval mért kereslek?

liketorn2020. február 21. 01:35

Logikát

Igen kihűlt, csupa ránc,
Milyen lassan csordogál
A mozgató értelem,
Olyan gyakran elpihen,
Riadhatna esetleg már!

Hogyha minden babra megáll,
S ráérősen ballag tovább,
Nem lesz hosszútávon világ,
Hova nyitná idő-kapuját -
Hamveder lesz, sivár, kopár.

Mert rohannak a dolgok,
Ész, ezért a lábad kapkodd,
A fogyasztás kielégítése
Lásd hogy nem fő feladatod:
A múlt itt így már csődöt mondott.

Ipar, labor, gyorsítókamra,
Reaktor és hiperplazma
Idő előtt kapcsolhatna,
Mert ha lejár a számláló
Bekap minket a nagy zabáló...

zelgitta12020. február 20. 13:33

Egyszer minden út hazavisz

Minden út egyszer hazavisz
oda, hol gyermekkor-gyökerek
nyúlnak a földbe makacsul,
s láthatárt szeg az a hegy-kerek.

Vágy-sejtés hangok a szélben
elbabrálnak hajad becézve,
s amott a vén málnabozót
úgy hajlik, mintha eléd lépne.

Bekerít parttalan idő,
a volt és most megáll egy szóra,
lélek-béke pihenőben
kővé dermed a homokóra.

Egyszer minden út hazavisz.
Vándorbotod sarokba rakva
kezed imára kulcsolod,
s arcod ráhűl egy földdarabra.

Louisa_My.2020. február 19. 20:51

Mama történetei

Hirtelen felindulásból történt minden,
Egy gyorsan szálló ötlettől vezérelve.
Drága Nagymamámnak regényes volt az élete,
Folyton folyvást nekünk azt mesélte.

E szertelen történetek közt nőttem fel,
„Mama mesélj, a gyermekkorod hogyan telt,
Kik voltak a szüleid, honnan származol,
Testvéreiddel mit s miként játszottatok?”

S magamba szívtam mind a regéket,
A hol vicces, hol szomorú történeteket,
De egy dologra mindig is emlékezni fogok,
Derülten, fanyar humorral fogadta mind azt, mit az élet hozott.

Volt bizony szegénység, háború s félelem,
De ők összefogva mindent átvészeltek.
Nevetve gondoltak vissza a csínytevésekre,
A nehéz sorból hogyan formáltak jobb életet.

S igen, már gyermekként fejembe vettem.
Az Ő szemével akarom látni majd a saját életem.
Eltökéltem, olyan leszek, mint Ő, ha felnövök,
Ne kísérjen egyetlen emlék se mi fájdalomba köt!

Jól tudom, némileg tán elkalandoztam,
Eldöntöttem, történeteit megőrzőm az utókornak,
Hogy mások is nevessenek és tanuljanak a régi időkből,
S az ötlet! - Immár a múlt időtlennél válik egy hangrögzítőn.

Pumerschein Éva 2020.02.11.

donmaci2020. február 19. 20:37

Álomidő

Sötétre fordult,
csendesebb az éj,
csillagok adnak,
útmutató fényt.

Alszik a város,
alszik már a lét,
pihenő tested,
ágyban van most épp.

Lehunyod a szemed,
s új világba lépsz,
megszűnik az idő,
eltűnik a tér.

Nyílnak az ajtók,
lelked szárnyra kél,
sok mindent láttat,
s nem mindig olyan szép.

Peregnek a kockák,
a főszerep tiéd,
tele érzelemmel,
mely végig elkísér.

CSB2020. február 19. 15:24

Magyar költők dicsérete

Szómágusaink, hajdanvolt költők,
szikár és díszes verset kiötlők,
régi nagy poéták, mik voltatok?
Vitézek, hősök, vagy áldozatok,

vagy csak olyan, aki csendben figyelt,
és kimondhatatlan terhet cipelt
vészes időben, mégse várt ölbe
tett kézzel és sohasem hódolt be.

Pennátokkal nekünk mit adtatok?
Hol édes ízt, csiszolt fordulatot,
és nem lovat, de verset megülve
szálltatok korokon át, repülve

az égen vagy bújva kocsmák mélyén,
párizsi ivóban, utak szélén
búsulva, borgőzös nehéz fejjel,
démonnal harcolva, súlyos verssel

tetézve kínt, mit a gondok adtak.
Drága műveitek ránk maradtak,
s bár nem volt rajtuk túl sok cicoma,
csillogott bennük valami csoda,

mert varázs volt minden versetek, mely
éppúgy csobogott, akár a csermely,
s néha megcsillant bennük valami.
Hogy mi, bajos volna megmondani.

S volt, ki csatában hullt el verselve,
mert akadt, aki lovát nyergelte
reggel, majd iszonyú ütközetet
vívott, amelyet mély gyász követett.

És a sárban kúszó razglednicák,
meg a komoran dőlő recski fák
kettős kórt isméztek, mi támadott,
keretezvén a bukott századot.

S ahogy a múlás, szirmát, ha hinti,
épp úgy utaztunk körbe Karinthy
koponyája és Babits gégéje
körül, s nem jött el az ég békéje,

mert űzték és eltették láb alól
a gyengét, feloldozván vád alól
rideg gyilkosát, s ti közben busás
kézzel mértétek Ámor himnuszát,

s a bujdosás fanyar történetét.
És bölcs, becses utat vesztvén, setét
balladátokban rótta a lélek
a pokol bugyrait. S ó, mily szépek

voltak a galamblelkű Attila
merész képei, s a bűvös trilla,
Weöres dobokon fölzengő zenés
ritmikája és csodásan mesés

világa dobogott a fülekben,
és borús szemünk már meg sem rebbent,
mikor a régtől ismert, nem mai
búsulást ontotta ránk Márai,

s hogy hulltak Pilinszky űrrel teli
kráterébe szűk szóképletei.
És mily sok, szóban gazdag, reményben
szerény, ámde súlyos, lent a mélyben

kitágult amplitúdóval rengő,
felszínen csendülő és merengő
remekművet adtatok ti nekünk!
És mint régi társak, együtt velünk

verselve indultatok csatába,
ritmusban törtetek ki örömbe,
versben hordva köznapok terheit,
nem bánva, ha alázzák, megverik

azt, aki megjárt eget és poklot.
Volt aki állt, és volt, ki megbotlott
egy kis kőben talán készakarva,
(versét ma is sok diák szavalja,)

s tanúi voltatok múltnak, mának,
kis ország nagy nyomorúságának,
s tőletek tudjuk, szeptember vége
szép, és dacosan mégis megérte

élni, ám fájón bomlik az elme,
amikor rájön, hogy nincs értelme
semminek itt, e a csalfa világon.
És mégis felsír a nyár e tájon.

S egy szép, furcsa nyelvvel együtt éltek,
vállalva sok hátrányt és tömérdek
kínt, ami elvág a külvilágtól,
mert ősidőktől, nem csupán mától

fogva mély árok ez, hanem régtől
elzár mástól: Bábel idejétől
nyelvbe nem nyer bebocsájtást senki:
ajándék abba beleszületni.

Ám nem csak találomra az élet,
hanem ti is tán ezerszer minket
ebbe a gyönyörűséges házba,
bűvvel teli aranykalitkába

zártatok, s nem gondoltatok vele,
ha rátok tört a lét rettenete,
s összeragasztott, gyönggyel kacagó,
különösen ragozott szavakból

várfalat emeltetek és dómot,
díszes bitófát, találva módot
verselni rút és becses helyzetben,
nyitott utcán és búvó rejtekben;

és az árkon belüli világot
vállalva öntöttetek sirámot
mondatokba, szavakba, betűkbe,
és bármi történt, ott volt feltűzve

az életetekre a jel: a vers,
az emészteni kezdett, félig nyers
falat, mert leírni versben kellett,
- a fontos, jelentős dolgok mellett,

hogy ne csak nagy hír legyen, mi vakít, -
az élet apró-cseprő dolgait.
S nem akárhogy, de izzó hőfokon
mindenről beszámoltatok, nyomon

követve mind: élet, halál, fogság,
és néha a tűnékeny boldogság
billegő, szertelen történetét.
Munkálva egy nemzet költészetét.

Melly792020. február 19. 14:29

Déjà vu

Mikor villámokat szór szemem
s együgyű testem nyolckarú,
lehet, hogy elmém játszik velem,
vagy csak egy véletlen déjà vu.

Mikor hozzám ér a két kezed,
tudom, hogy azt nem álmodom.
Ismerős szféra visz el veled,
mit megéltem már egykoron.

Ki vagy? Egyre csak kérdem tőled:
te ismerős, te idegen?!
Múlt, jelen és jövő időmben,
miért vagy benne szüntelen?

Egy pont lesz minden, eggyé válunk.
Megírjuk mitológiánk.
S, hogy újra egymásra találjunk,
nézünk egy új frekvenciát.

Kipy2020. február 19. 01:41

időkapu

csak puha léptekkel.
új föld, tönkretehető.
hogy hol kezdődött? itt;

már kiléptünk a megszokásból.
talán mikor szűz hót tapodtál.
egy új világ lett elszólásból
véletlen. itt otthon, vagy voltál.

farsang van tán? fekete madarak,
kik emberré metamorfizáltak.
nyomukban vegyes lények haladnak.
imával és gazzal sáfárkodnak

szüntelen, hiába. ki hibája,
hogy a forma immár négyszögletű?
kerek erdő közepén kivájva
a Grimm-horrorház mézes tornáca.

mondjuk tanulság van a lombokban.
már az alma engem is távol tart,
ha bio, ha nagy, s fiktív. gondoltam
folytathatnám északra az utam,

hátha az idő belefagyott, ott
hol hóember homloka gyöngyözik,
s kalapja lesz a sirkő. megkopott
fazékban neveltem fel sejtjeim

folyton el-, s megváltozó kriptáját.
hol tábortűz, hol tar foszfor mellett
meséltem idősíkunk vitáját,
de csak apja lánya szavalt bennem:

"(...) néha azt vágyom maradtam volna
anyámba. sose jöve ki onnan."
de itt vagy, önmagadként a torba,
tied a főszerep, s a posztomusz.

minden jobb volt anno, hisz emlékszem
minden átkos rettegésre. örülj,
helyetted is leróttam, s elégszem
azzal, mit a lét tányéron hagyott.

új nappal kelnek az idegenek,
tudniillik ennek van keletje.
búcsúznak az ifjak, s hideg télnek
hűlt helye. vacog az ózonréteg,

félti bensőjét az emberszerű
biotikum aszimbiózistól.
de hát az élet itt nem egyszerű
leányálom. hol hagytam a kulcsot?

beadtam zálogba, nincs menekvés.
belezavarodva a sűrűbe
nincs erre időm! vár a menesztés.
kialvó élet cél tövében. itt.

(Némely szó [mint pl. 'aszimbiózis'], minden írásjel és a csupa kis betűvel való kontárkodás mind mind szándékos, többször ellenőriztem, s így szeretném megmérettetni.
Az idézett sorok Daughter - Smother c. dalából lettek fordítva általam.)

VaradyEndre2020. február 18. 22:49

A rímfaragó bocsánatot kér Attilától

Negyvenhét éves lettem én,
feledhető e költemény
számom-
ra is.

Ajándék,mellyel meglopom
kedvenc költőm ez oldalon.
Iszony
bizony.

Negyvenhét évem elszelelt,
s hurrikán tőlem még sose kelt,
nem kél
e szél.

Lehettem volna tornádó.
Nemcsak, ily fűzfa-rímfaragó.
Írjak?
Sírjak?

De nem lettem ,mert Szegeden
nem tudom, mi történt velem,
eszem
vesztem.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem tőlem tanul,
fekély
e kéj.

Mert én a poet.hu-t fogom,
s nem elhanyagolható fokon,
butí-
tani.

Bocsánatot kér most nagyon
rendre:
Endre

József Attila nyomán írta: Várady Endre

Pekka2020. február 18. 19:46

(A Gilgames-eposzt nem kívántam magyarra fordítani, hanem csupán létre akartam hozni – a ma emberének is érthető formában – nyelvünk gazdagságából merítve.

Az eredeti mű az emberiség egyik legősibb szépirodalmi kincse, legrégibb megmaradt töredékei sumérnyelvűek, időszámítás előtt. 3000 tájáról valók. Az ó-babiloni és hettita töredékek kisebb részeket tartalmaztak. A legterjedelmesebb (az eposz harmadrészét tartalmazza) az asszírnyelvű, tizenkét cseréptábla töredéke, melyet Assur-bán-apli király ninivei könyvtárának romjai közt találtak meg, és valószínűleg i.e. 650 táján keletkezhetett.

Az én alkotásom nem fordítás, még csak nem is reprodukció-kísérlet, hanem saját feldolgozás, amiben az eredetileg tizenkét táblás eposz formai megtartásával, kötött versformában igyekeztem hű maradni az eposz lelkületéhez.)

Gilgames eposz

Evokáció

Annyi édes-keser dalban, rejtve titkát egy
különös világnak, évezredek
távoli homályába vezet Kalliopé
kincseivel telt elbeszélése.
Midőn elvégeztetett, és beteljesedett…
Aki mindent látott, nagy útra kelt,
istenekkel szőtt szövevényes új terveket,
hogy teremtsenek Gilgames ellen –


ki majd legyőzi őt - halálos szörnyeteget.
Anu az ég királya, hallgatá
a panasz áradatát, mily szörnyűségeket
sorolnak felé, - s kéne ölni meg!
Akképpen szóltak fennszóval, és rettegéssel,
Uruk város - zsarnokságtól megtört
és meggyötört halandói, fohászaikban
kérték: szabadíts meg a zsarnoktól!


1. tábla

És meghallgatásra talált annyi imája
a szenvedő sokaságnak, miként
Aruru hallotta a szót, aki teremté
Gilgamest a robosztus vad bikát,
hogy alkossa meg agyagból és nedveiből
Enkidut, az isteni vadembert,
kit felemelt Anu és Istar kegyelmébe.
Majd ledobá a rétre, a fűbe.


A föld és vizek fölött lebegő négyszárnyú
Szellem ébreszti föl, s megy legelni…
Pásztorok riadnak, hordák szegik terhüket,
kergeti vadak seregét, pusztán
űzött gazellák porfellegekben topognak,
féktelen robajjal iszkol a vad.
Gilgameshez megy vadásza, s papnője egy nap,
- mi láttuk a vadembert, Enkidut.

2. tábla

Itta rétek harmatvizét, és feszült izma
vad vágtában, testén bozontos
hím-takarója, és mit sem tud a világról.
Az istenek haragja küldte rád…
Készülj! Erőd feszítsd vállaidra, a halál
fenyegető réme szállt le hozzád!
A király ekként szólt: hozzatok Istar-papnőt,
egy szent lányt, kit küldök Enkiduhoz.

A tudás keser’ fájáról szedte gyümölcsét
a tiltásnak, s minden érett kincsét
emelte a szent lány ajkához, aki értett
a szerelem felajzott nyilával
sebzeni és ejteni a kéj mámorába.
Menj a rétre, bontsd ki szép-szemérmed
viríts hajnali bíbor-tűzzel, kéjjel perzselj,
szemeidet hadd lássa csak egyszer!

3. tábla

Ment eléje, szemét a szemére szegezte
amaz itatóhoz lép, friss vízért.
Látja a papnő a hatalmas égi-sarjat,
kibontja ringó emlőit mélyen,
és a vad nekirohan, ráfeszül egészen,
hét éjjel tartotta nászát, s vadból
kivetett, esendő ember-lénnyé változott,
s a lány dúdolta édes énekét.

Enkidu hallja, érti szavát – mellé hever
szorosan és érzi új mámorát,
a lány kérdezi: miért futottál lágy füvön,
miért kívánsz barmok közé menni?
Általam nyertél új értelmet, megismerted
ki voltál, s az már sohasem leszel,
jöjj velem Anu és Istar szent hajlékába!
Gilgames az úr, a nép zsarnoka.

4. tábla

A papnő kísérte Enkidut a városba,
Mentek az erős falakkal védett
Urukba, ahol Gilgames élt, a vad bika;
Enkidu szólt – le akarom győzni,
a magam erejéből megtenni, mi rám vár,
hadd kiáltsam szemébe: eljöttem!
Samas hallja szavát, Enlil és Ea inti,
Eredj Enkidu, te vagy végzete!

Mielőtt lettél az égiektől, Gilgames
látott álmában, várja jöttödet.
Rettentő nagy hatalommal bír Risat-Ninlil
méhének gyümölcse, ereje oly
hatalmas, amit ember képzelete fel nem
foghat. Ment a lány az ég fiával,
etette éhét, itatta szomját, kérlelte,
csak ne zokogna – ember-félelmet!

5. tábla

A küzdelemben ragyogó vasban, vállukat
összevetve, látta a sokaság
őket, nosza öld meg! Ujjongták mind a népek.
Örvényként küzdöttek egymással, mint
hatalmas erők, ropogtak csontjaik, vérük
hullt… Risat-Ninlil szólt: emelkedj föl
Enkidu! Legyen fivéred magzatom, többé
ne kívánd megtörni tested párját!

Ketten lettek, erősebbek az isteneknél,
rettegték lépteiket, vonultak
egymást segítve, ünnepelték tetteiket.
Készültek megvédni az ellenség
támadásától városuk erős falait.
Humbaba hordái már üzentek,
Vas halálát küldték, árnyékát sötét vésznek,
leplét a fénynek, ingét a holtnak.

6. tábla


Együtt a két testvér, égi sarjak, nem fogta
Erő, mit ember férfi-harcban szenved,
Szívük lelkesült, testük szép. Új fél-istenek
útra keltek, hadakat legyőztek.
Temérdek kincset hoztak, erős várat álltak,
Bolyongtanak, s vasbércekre jártak.
Körül ülték isteneik dús asztalait,
Pihentek a föld gyógyító zöldjén.

Istar temploma mélyéből zengte, Gilgames
dicsőségét, szent mámora ízét,
elszakítva mindörökre, édes vággyal a
földi szerelemtől. Messzi partok
felől, mint isteni szellem szikrái,
szavak hulltak le, feltört titkokról,
mind fénylőbb ragyogással ragyogva Enkidu
felé, a meglelt ifjú testvérről.

7. tábla

Hatalmas zajjal hordák törtetnek előre,
egyre sokasodva csak rabolnak,
cédrusok erdőéből egy Babilon démon,
sereget állít, s mindent elpusztít.
Pazuzu fia, maga az óriás szörnyeteg.
Szakálla undor, egy lehelete
leterít csupa ürülék, maga a halál.
Minden élő gyilkosa: Humbaba.

Dühöng, tervet forral Uruk ellen, hogy fogja
azt mindenestül elpusztítani.
Hírnök jön az erős falakhoz, láttam… láttam!
Két napjárásnyira vannak innen.
Gilgames és Enkidu készültek a harcra,
a kardjukat szívükhöz emelték,
arcukat Nap felé fordították Samashoz.
A bíbor hajnal fényei gyúltak…

8. tábla

Jajgat, gyilkosan űzi szörnyét a cédrusok
erdőének, sistergő kénkövét
démonok seregének, fodroz testük alatt
tengere a vérnek, két csapástól
hullik feje a rémnek, testvérek kardjai
legyőzték. Égi varázs csillogó
éke száll Gilgames és Enkidu fejére.
Sas jár meg a csillagok az égben.

A hősök alusznak, a harcban fényüket az
istenekre ragyogták, most készek
visszamenni hideg, sötét emberi éjbe.
Istar honában, csendben mosolygott
a fény, míg künn a mezőn üldögélt egy kútnál.
Gilgamesnek dalolt szerelmesen.
Fényes arany szerelem, tőled nem kell nekem!
Istar haragját zúgta egész nap.


9. tábla

Bosszút esküdött, átkos erőt, mely Gilgamest
pusztítja el, s ledönti városát.
Anu az ég királya, Taurust küldi le
dühöngeni, s eltiporni mindent.
Morajlással és vaksötéttel zúdult alá
az égi förgeteg baljós éje
a város falaihoz. A két testvér-barát
együtt megküzd az égi bikával.

Tajtékzik az égi vad, inával megremeg,
testvér a bátyját karddal védi meg,
öklelne, ha tudna, de már csak térdre rogy,
penge villan, a bika kimúlik…
Sötétségből az éjt a hajnal elapasztja,
a vihar egyszer csak szertefoszlik.
Leteszik a véres fegyvert, friss inget húznak,
a várost megvédték, lepihennek.

10. tábla

Múltán annyi veszedelemnek, vágtatnak ki
a mezőre, Enkidu kifeküdt
bámult előre, kifonta ingét, és tudta
már csak futkos benne a lehelet,
emberré vált, halhatatlansága odalett.
A király testvérét karjaiba
vette szótlanul, érezte, indul a lelke
messze jár, csak úgy száll, száll örökre.

Gilgames sírt, fájdalmát testvére halála
miatt kiálltja fel az egekbe…
Gyászol a város, mennek - temetik hősüket.
Hullik könnye, embernek – istennek,
a szent lány szívében emésztő vággyal zokog.
Rémít, mi az emberi sors? – ki hős
haszna nincsen, tudja minden lépte veszendő,
s az istenek osztoznak érdemén.

11. tábla

Gilgames indul, de hová nem tudja senki,
hogy testvérét lássa, egyedül megy,
lépteit a sötét kíséri, árnyserege
az éjnek. Vezess Enlil hozzá, nyiss
egy kaput, egy rést a mélybe, leszállok érte!
Betegség nem ölte meg, harcban nem
esett el, vész nem járta át, csak a gyors halál,
a kíméletlen ragadta el őt.

Mily könnyen vész az élet, öröklét hol lehet?
Gyötrelmesen bolyongott Gilgames,
míg a halál tengeréhez ért, hol Sziduri
várta. Elvezetlek egy szigetre,
ahol elnyerheted, amit rég keresel.
Menj Szurszunabuhoz, a révészhez
majd ő átvisz az élő ember szigetére,
s az örök életet megkaphatod.

12. tábla

Mondd el mitől örök az élet Ut-napistim?
És belekezd mesélni, hogy minden
odaveszett… történetét a vízözönnek.
Elmondja titkát, mit kell tennie:
Gilgames, virrassz! És örök életet nyerhetsz!
Hallgatja, mint gyermek, de elalszik.
Adom az örök élet füvét, ez utolsó
szál! S míg fürdik egy kígyó, lenyeli.

Ment haza, és jött feléje Enkidu árnya.
-Barátom, oh mondd, mit láttál, mondd meg!
-Milyen az alvilág? Láttál-e olyat mondd el!
Az árny leszegett fejjel, válaszolt.
Nem mondom el, mit láttam, nem akarom, hogy tudd,
mert sírnál szakadatlan, s gyötörne
örök kétség. Tudd, nem vagyunk hallhatatlanok,
s mégis, mire vágyunk: az az élet!

//:Források, felhasznált irodalom://

Ókori keleti történeti chrestomathia., Szerk.: Harmatta János, Budapest: Osiris. ISSN 1218 9855 (2003). ISBN 963 389 425 5

Roaf, Michael. A mezopotámiai világ atlasza (magyar nyelven). Budapest: Helikon – Magyar Könyvklub (1998). ISBN 963 208 507 8

Reallexikon der Assyriologie und Vorderasiatischen Archäologie V; Ia – Ki, Szerk.: Erich Ebeling, Bruno Meissner, Dietz Otto Edzard (német nyelven), Berlin: Walter de Gruyter & Co. ISBN 3-11-007192-4 (1980) W.G. Lambert: Karašul, 408. old.

Komoróczy Géza (2009). „Új és régi – Mezopotámia az i. sz. 1. évezred első felében”. Ókor VIII (2), 3-10. o. ISSN 1589-2700

Komoróczy Géza: Gilgames – Agyagtáblák üzenete, ékírásos akkád versek, ford. Rákos Sándor (magyar nyelven), Bukarest: Kriterion Könyvkiadó (1986)
34–140. old.

Komoróczy Géza. A šumer irodalmi hagyomány – Tanulmánygyűjtemény (magyar nyelven). Budapest: Magvető Könyvkiadó. ISBN 963-270-985-3 (1979) , A šumer hősi epika, 30–85. old.

Weöres Sándor: Gilgames; in: Egybegyűjtött írások I.; Bp., Magvető, 1970, 298-315. o.

Kornelia782020. február 18. 11:14

Múló idő...

Éjszaka tükrében fürdik a hajnal,
aranyszín haján a fény remeg,
madarak éneke ringat s a dallal,
"kékbársony" ködből felébredek.

Bezárja kapuját időnknek síkja,
pillanat...megéljük...elveszett,
múltunk még csábít, ha jelenünk hívja,
jövőnk majd kézen fog, elvezet.

Elmenni2020. február 18. 08:05

Az Idő sikjain

Lelkem szivárványvirág,
szirmai létem sora.
Álmaim ajtókat tár:
Életem nem mostoha.

Csukott szemmel repülök
egy virág szirmán tova.
Közben el-el révülök,
megnyílik kapuk sora.

Vezet régmúlt időkbe.
Ismerős - ismeretlen
tájak, mintha élőben
látnám az ismeretlent.

Arcok villannak elém,
ismerős s ismeretlen...
hangjuk némán száll felém,
értem az érthetetlent.

Másik szirmon - színes kép,
régmúltamban utazom.
Fájdalom, menekülés,
kísér ezen utamon.

Lelkem többi szirmain
nyílnak új kapuk sorban.
Jövő tájak s hangjaik
fogadnak, mosolyognak.

Sosem jártam erre még!
Idegen a tér s a szín!
Ismeretlen nemzetség.
Ez a kapu hova nyílt?

Virágok közt lépdelek,
lepke libben cikázva,
csillan harmatcseppeken
ébredő nap vidáman.

Míg Időben utaztam
érdekes világokban,
megnyitottam számtalan
kaput láthatatlanban.

Dombóvár, 2020. február 16.

norabora2020. február 18. 07:59

A költészet hangja

Sétálok egy versben,
betűk közt szökkenek,
átölelnek engem
s fülemben csöngenek.

Költők öblös hangja
verslábon andalog,
gazdáját elhagyva
világgá ment gyalog.

Megy, míg célba nem ér,
s egy lapon elterül,
mint egy falat kenyér,
éhezőkhöz kerül.

Táplál sok olvasót,
jól lakat érzéssel,
elmondja a valót
akár egy kérdéssel.

Így már a költészet
senkinek sem tabu,
múltban írt bölcsészet,
nyitott időkapu.

jocker2020. február 17. 19:49

Az időtlen egy perc…

Fránya az az egy perc, mert benne akár évek is eldőlnek,
A foszló létben, még a jól felépítettek is ledőlnek.
Szemem láttára csak úgy egy perc alatt eldől valami?
Én meg, lehet, hogy nem is szólhatok! Vagyok én valaki?

Fránya az egy perc, mert benne évek is eldőlnek,
Átölel a fájdalom és magány, megfertőznek.
Szétporlik a boldogság, évek súlya elemészt,
Itt minden a gyorsaság, az idő, rosszat tenyészt.

Rosszul vagyok a múlttól, irtózva várom a jövőt…
Még egy perc, bedobom… mint bokszoló a törölközőt,
Futnék, tán’ rohannék, de az idő lánca nem enged!
Kártyaváram ledől, a munkát, látom befejezted…

Fránya ez az egy perc, mert benne évek is eldőlnek,
Ha őrjöngve üvöltők, percek, akkor is csak telnek…
Átölel a magány fájdalma, de ez is csak egy perc,
Átgondoltam a magányt, én vagyok bizony a lelenc?!

Fránya az egy perc, mert benne évek is eldőlnek,
Keserűségem, hogy gyorsan mindenek elvesznek…
Akkora a perc nyomása, hogy ezt én már nem bírom,
Lehet, ki vagyok rúgva! Saját lelkemben sem lakom.

Én szívesen utolsó lennék, ha el kell hagyni magamat,
Addig persze védenem kell, hogy el ne veszítsem arcomat.
Úgy látom én, sokkal jobb, ha porladás előtt lépni merek,
Ez tán’ segít és meg várom, hogy kárhozatok ledőljenek.

Fránya az egy perc, mert benne évek is eldőlnek…
Sőt, a fránya életben… percek is cserélődnek...

orok.szerelem552020. február 17. 11:50

Így kezdődött
És megsercent a papírom…

Ég kékje eltűnt, felhők gyülekeztek,
Vészjóslón varjak felettem keringtek.
Kétezer tizennégyet írtunk, ősz volt,
Vihar odakinn s a lelkemben tombolt.

Gyötrő fájdalom feszítette lényem,
Kényszert éreztem, valamit kell tennem!
Fogtam tollam s a vonalas füzetem,
Sírt, sercent a papír - vajúdott lelkem...
Világra jött elsőszülött ,,gyermekem''.

A költészet, az egy újvilág nekem,
Ott elvész a való, békét lel lelkem.
A vers az, ami szebbé teszi létem,
Mélységből kisegít... felállni épen.

A két világ közt van egy időkapu,
Írás a kulcs... máris nyílik a kapu.
Ott nincs gát, szabadon száll a gondolat,
Lelkem diktálja… benső világomat…

Szabadka, 2020. február 06.

horla512020. február 16. 21:28

Fedezék nélkül

Bőr feszül.
Bordák, inak rácsai
mögött lüktető izom
présel életet szűkülő erekbe.
Elszántan küldi monoton
jeleit a végtelenbe.
Érintésed visszhangja
dobol halántékomon.
Arcod az arcom
az összegyűrt párnán.
Tegnapok sora az álmod,
és hajnalban talán
már nem találsz rám.
Feledheted majd,
hogyan ölelted
csontjaimhoz hűtlen
testem... hús, gyönyör,
vágy idővel elévül.
De veled tartok,
mint átok, vagy áldás,
az utolsó pillanatig.
Fedezék nélkül.

ricsirozsa2020. február 16. 21:06

Limit

Úgy ülnék itt még egy picit,
Csak hát az élet egy nagy limit.

Icarus2020. február 16. 17:19

Aiónos

Örökre eltemettem az igazságot,
Régóta gyötrő boldogtalnságot,
A sors keze megátkozott engem,
Ellenségem kardommal vesszen.
Halkan ordítok ketrecemben,
A felhőben minden elektron mentes,
S álmaim vesznek el napon,
Ha erőm nem lopott.

Enyém minden pillanat lehetne,
Szívem már nem bírja ennyire,
Harc nélkül nem-nem ennek,
Az életnek teremtődtem.
Más vagyok, mint te elődtem,
Erőm veszik el az erőmben,
Emberré válok minden percben,
Ments meg kedvesem kedvesemmel.

Ne kísértsen többé az ellenharc,
Az időnek mozzanata ha vagy,
Megbékjózlak téged, távozz,
A birodalomban nincs idő mától.
Széthasítom az időt, minden vágyam,
Maradjon az élet örökké nálam,
Hiszek hitetlenül ebben,
Váljunk egyé menten.

Ne legyen a cél a bölcső, az élet,
Fedjétek fel a titkot kérlek,
Fohászkodom nektek ellenségeim,
Hagyjátok hadd védjem szeretteim.
Örökkön örökre eltemettem érzéseim,
Ne próbáld feléleszteni, Bohém
döntés, s hamis a király,
Nem tiszta az aranyöntvény,
De az idő örök, s változik az irány.

HJudit2020. február 16. 12:55

Egyidőben

Egy lélekkel
két léptében
múltból haladva
meg- megáll,
lépésről- lépésre
tegnapból- mába
a cél előre invitál.

Minden napnak
szívébe érve addig
maradunk jelen míg
reggelnek fénye
felvillan, nem úgy
haladva hátra mint
előre lépdelve,
régmúlt gondolatokat
felidézve, mert lesz
időnek kapujában
mikor a lélek kicsit
megtorpan.
Időszekerében járva
a remény szándéka
ott marad, de

egy lélekkel
két léptében haladva,
véges szürke fátyolban
egyidőben színez
utazó álmokat!

lakovics2020. február 15. 19:56

Zarándoklat

Úgy ismerkedik velem az útvonal,
hogy a nőiességem is szem előtt
tartva bírjam el, és az adjon erőt,
míg az egyik végét a magány fogja.

Vagy az egyedüllét, amit én fogok
keresni, ha a mondat, hogy meddő vagy,
még eltorzítana, és a belsőhang
rossz kórként bujkál bennem, de mocorog.

Ha majd elkapom, mint a himlő hege,
vagy ahogy egy hasfájós: összerándul,
itt a vége, most valaki alám nyúlt,
és sírnom kell, mert közben megszülettem.

Unikorniska2020. február 15. 19:39

Dánél Edit-Mária

Felboncolt idő

A vén Múlandóság havas óriás
szánon hoz gyötrelmet s egy zabszemnyi szerelmet.
Aztán a vágy dagadt borsója,
meg sem fogan és elillan.
Újabb fakó remények
szélsebes paripáján
kecses atomjaink átsurrannak az ifjúkorba.
Zöld szenvedés lengi körül
hajthatatlan lelkünk minden egyes porcikáját.
Gyermek-szemünk elhal,
mint ártatlan őzike, ha
csúszómászó szúrja-marja.
S vagyunk hamvas illatú fiatalok:
a második kapunyitás
bordánkig hatol
és nevetünk hatalmasat:
mindent és semmit sem tudunk...
Eres kezünk megremeg,
mint az első robbanásnál.
Nincs már tejes Kánaán, epés élet,
csak a kacér Halál.

K.Roland2020. február 15. 11:20

Emlékek

Nézem ahogy a fagyos aszfalton
A fotoncseppek szétgördülnek.
Nézek a jövőbe, rágódok a múlton,
S az emlékek újra életre kelnek.

Gyermek voltam. Egy apró csöppség...
Játszottam kinn a kertben a többiekkel,
Barátságunk az örök szövetség,
Mely szertefoszlott az évekkel.

Futott az idő, meg nem állt,
Teltek a boldog órák, percek,
A gyermekkor még utánam kiált,
De kár vissza nézni...azok az idők elteltek.

De akkor is jó néha visszanézni,
Csak merengni s nosztalgiázni,
A gyermekkort újra bőrünkön érezni,
S a bennünk rejlő gyermekre vigyázni,
Mert alapvető szüksége az embernek,
Hogy saját múltját felelevenítse.
Máskülönben az élet motorja elberreg,
S nem lesz mi a jövőbe repítse.

sinka.460415eva2020. február 15. 11:19

IDŐKAPU…

SINKA ÉVA

Csillagok, ti bolyongó
fényszemek...
ti láttatok születni
engemet...
és mindenkit a világban,
ahogy ott...
lesztek az elmúlásban.

Minden sejt tőletek
származik...
minden test e tájból
ágazik...
mint óriás, ősi fa gyümölcse,
lettem én is...
s leszünk mindörökre.

A tűz, melynek oly sok formája
lángol...
hol parázsban izzik, hol
egekig táncol…
fényéveket ha élnénk akkor
sincs vége…
mint az egyszer volt mesébe.

Utazás, élet, sötétlő
alkonyok...
mindenhol, mindig
ott vagyok...
és minden formája a létben...
együtt ...
álmodjuk fényben és sötétben.

Nawo2020. február 15. 10:58

Nirvána

Hol vagyok?
Az a pillanat,
Mikor nincs folytatás?
Fény a végén? Vonat nélküli,
Alagút?
Fütty nélküli üres állomás?

Peron, némán tátongó?
Torkára forrasztott hangosbemondó?
Cukorkás papír nélküli csikktelen,
tolongásmentes,
szagtalan látomás?

Tapintás, érzetek, illatok
már nem érnek el,
magam vagyok.
Beleremegek,
módosult tudatállapot.
A tömegtelen, lélegzetet vesztett lét,
Csak néma csodálkozás.

Váróterem,
várom, hogyan legyen,
nem értem, miért?
Én?
Az, ki voltam:
nevem, hangom,
félelmeim, örömöm, bánatom
nem maradt.

Eldobott fájdalom
a jutalom.
Tárgyát vesztett érzések,
értelmetlenné válva,
pörögnek az üres létezésben,
meztelenítenek, nem kérdeznek.

Utazás:
Hómezőn tapostam, hol nincs feljebb,
óceán medrében, mely csendes
világűr mélyén, fény ölén
régmúltba jutottam,
megelőztem létezésem,
hitem, vallásom,
planétám.

Háttérszimfónia:
Vár rám
az örökké tartó utazás
térből, időből kilépve,
fotonokkal száguldó,
őrült rohanás.
Az el nem érhető,
Teremtő
pillanat.

DanyiDenesDezso2020. február 15. 07:14

Négy strófa az öröklétről

( Az örökélet emberiségre vonatkozó eljövetelének több ezer
éves történeti vetülete és isteni terve a Biblia szerint, – a vers
szerzőjének, mint élvező és szenvedő alanynak – hittel s némi
pátosszal előadott megfogalmazásában, pár biblia-idézettel.)

Ember vagy. Munka- és hit-
verejték ring kalászodon.
Utódot, magvat nevelsz, de így
sem látsz túl halálodon.

…Ám isteni lettél*!… sok száz,
végtelent bűvölő gondolat!!...
sőt, érzéki Isten*!!! – míg porrá nem válsz
az anyagi lét romjai alatt.

Mert így… csak roncs vagy –
Teremtés csonk agancsa…
mennyei küldetésed* ha
sátáni lázadás* marasztja:

– lásd,... mily sok pártos, bűnös ember-társadalom
egy megosztott, gyilkos angyal-birodalomban*!
S mégis,… az öröklét: – e kétfajta szív-alom!,
ha majd Jézus Krisztusban… végleg összedobban*!


/Lábjegyzet:

Ám isteni lettél*!... sőt, érzéki Isten*!!!: „…ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra,… uralkodjék az egész földön és mindenen, ami a földön csúszik-mászik,… férfivá és nővé teremtette őket.” (1Mózes 1:26-27) „… Íme, az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja mi a jó, és mi a rossz.” (1Mózes 3:22, Ökumenikus fordítás)

mennyei küldetésed*: „Isten megáldotta őket és ezt mondta nekik: Legyetek termékenyek, sokasodjatok, népesítsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá!...” (1Mózes 1:28-29, Új Világ fordítás)

sátáni lázadás*: Kérdezi az Úr Isten az embert: „… ettél a fáról, amelytől tiltottalak, hogy arról ne egyél?” (1Mózes 3:11, 3:1-24, Károlyi Gáspár fordítás)

megosztott, gyilkos angyal-birodalomban*: ”Akkor harc támadt a mennyben: Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni és nem maradt számukra hely a mennyben. Letaszították a nagy sárkányt, az őskígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki elcsábítja az egész világot. A földre taszították, és vele együtt lezuhantak angyalai is.” (Jelenések 12:7-9, Katolikus (Békés-Dalos) fordítás)

Jézus Krisztusban végleg összedobban*: Isten „titkos akaratát velünk megismertette… hogy a mindenség, mindaz, ami a mennyekben van, és ami a földön van, a Krisztusban egy fő alatt egyesüljön.” (Efézus 1:9-10, Csia Lajos fordítás)

************

Észrevétel: A zsidó-keresztény Szentírás talán legismertebb s legfontosabb 2 újszövetségi verse egyaránt a mi örökéletünk lehetőségét csillantja föl a Megváltó Isten irgalmas, sőt, önfeláldozó szeretet-fényében. Egyik bibliavers a János 3:16: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte, hogy ha valaki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökélete legyen.” A másik vers szintén ebből az evangéliumból (jóhír-ből) való, ez a János 17:3: „Az pedig az örökélet, hogy megismerjenek Téged, egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, Jézus Krisztust.” – Mivel „Isten mellett csak akkor lehet igazán dönteni, ha el lehet Őt utasítani is”, (– vallja többek között egy netes hozzászóló: Sytka says is,) egyértelmű, hogy kizárólag miénk a döntés joga, – de a felelőssége is! (vesd össze Sofóniás próféta 2:3, és Márk evangéliuma 16:16 verseivel!)

beckzoli542020. február 15. 01:00

Mottó: IDŐKAPU

Építkezni abból lehet, mit eleink reánk hagytak! A szeretet soha el nem fogy!

beckzoli542020. február 15. 00:55

Pályatárs munkájára:

Minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat?!

Ejh! Barátom, panaszkodni nem trendi!
Hisz’ ki sír, attól el kell venni!?
Kinek mondod: remélsz hitvest, családot,
Nem dobod el magadtól az örök Álmot?

Költőnk is belehalt/?/ az ál-valóságba,
Mégis üzent nekünk, az örökös Mába.
Tollat ragadott: legvészesebb fegyvert:
Mit vallani tudott: szerette az Embert!

Vallod magyarságod? Cifra gúnya!
Utolér érte plebejusok gúnyja.
Hiába ide tényfeltáró körök,
Amíg vannak „éltető bölcs” sörök.

Mondani Nagyot, ígérni jólétet,
Ne is tudd meg, miért volt igaz Élted!
Botrányhősök „élnek” /tudjuk/ hiába.
Kérésünket, ha van, fogjuk imába!

Halljuk meg a legtisztább hangot,
Elveszett lelkekért szóljanak harangok.
Mert amíg merünk gyönyörűket írni:
A „lehetetlent” is le tudjuk bírni!!!

WErika2020. február 14. 18:15

Az én szeptember tizenegyedikém

Ez nem is igazi vers
ez csak tétova gondolatok láncolata
képtelen vagyok szavakba önteni
úgy hogy megértse bárki
valahogy összeomlott minden
és úgy maradt
nem értettem semmit
csak bambán bámultam a falat
odakint ősz és sosem volt tavasz
állítólag még dolgozom
nem érzékelem az időt
csak a múltról gondolkozom
nem emlékszem hogyan kerültem haza
nem volt többé senkinek igaza
úgy feküdtem a kádban mint egy vízihulla
kinek az élete immár egy nagy áthúzott nulla

Mindez történt anno...
egy péntek délutánon
szeptember tizenegyedike volt
akkor omlott össze a világom

Miközben azt mantrázgattam hogy minden rendben lesz
a szívem azt dobogta hogy nem lesz nem lesznem lesz

Most csend van csupa vád
színültig telesírt kád
gombóccá gyűrt papírzsebkendő-halom
krikszkrakszokkal telefirkált lapok
emlékekből rakott máglya
rajta égek megalázva
folyton arra kell gondolnom
hogy nem vagyok elég
és hogy az is bűnös
aki elveszi a másiktól a reményt
pedig őszintén hittem
hogy másképp is lehet
lassan elfogyok
mint a türelem
eltűnt az összes szín minden kis csoda
nemhogy tavasz de ősz sincs azóta
csak én őszülök egyre jobban
s a szívem is másképpen dobban
ebben az azóta roggyant idegállapotban...

pfbea2020. február 14. 14:24

Madártej

Fakadnak a tojáshab-felhők,
kanalammal vanília-kutat ások,
két eltévedt csepp foltot csókol a damasztra.
Azok a hajdani látogatások
jutnak most is eszembe
a karok helyett ölelő szagokról.
Könny szökik a szembe:
csorog az emlékezés nyála.
Nehéz üvegtálkák fantom-koccanását hallom:
mind ott voltunk nála.
Folyton etetett.
Ismerőst, rokont, unokát.
Anyámnál még megvan a szett,
amit a sógorék hoztak neki az NDK-ból.
Hájas tészta, rigójancsi, lúdláb...
De ő soha nem evett velünk, az nem lett volna ugyanaz, csak nézte.
- Drága mama, ha tudnád,
hogy én azt az émelyítő levet
csak azért gyűrtem le,
mert láttam, hogy mindenki nevet
és örül.
Valami belső parancs szólított fel gyermeki tudatomon át,
hogy jegyezzem meg jól a jelenet illatát.
Két most között nincs idő,
se kapuk, se küszöbök, se ajtók,
se valaholok, se sehovák.
Csak mi tűnünk el valahogy,
mint az édes szaftba süllyedő, ráncos mazsolák.

Tasireni32020. február 14. 09:52

MOTTÓ:
IDŐKAPU

A vers címe:
Transzplantáció

Prédikálók, zsiványok, lám, hajadon leányok
Porladó, száraz csontok mellől nézek fel, reátok.

Mondd, láttok? Vagy csak átnéztek rajtam?
Eltűnni vélem hangom e fülsüketítő zajban.

Ha tudnám, de nem tudom, hogy ez zaj, vagy hangod csend
Mi miatt esténként minden gondolatom félrement.

Mondd, félsz-e? Mért látom rajtad nyomát?
Most kell lepergetni asztalodról halál abroszát.

Időd mint a tenger, az enyém mocsárnak látszik
Csak képzelem, ahogy felettem a zöld fű szikrázik?

Apró gondolám fejtengeren át rég partot ért,
Megannyi kérdésem eladnám egyetlen válaszért.

Mondd, ki ért? Hisz nem létezek tovább.
Szíved dobbanása lett miattam jóval szaporább.

A halálig kergettem a tökéletes békét,
S most szüntelen csodálom sötét túlvilág torzképét.

Vágyom hajdani utcákat járó lovak hangját,
Szemeimmel fürkészném békének fehér galambját.

Mondd, érzed? E végtelen már véges.
De nekem így lett a csúf, s a rút is újra szépséges.

Langyos szellő öleli fekhelyem minden sarkát,
Álmaimban látom Anyám mosolygós leányarcát.

Hontalan voltam, emiatt fejem már nem fájhat,
S végre, már hallom, felettem egy egész ménes vágtat.

iliesrenata2020. február 14. 08:37

Ebéd

Mennem kell. Engem várnak már ebédre.
Nagyanyám fehér kötényt köt,
s ha késve érkezem, puha ráncok nyílnak homlokán.

Tenyerét összecsapja: hol jártam eddig?
Nagyapám hallgat, majd kimegy az erkélyre,
meghúzza a flakont. S mert így akarja,
nem vesszük észre.

Aztán asztalhoz ülünk, ki-ki elfoglalja a maga helyét,
nagyapám túrós puliszkát, én tejeset eszek. Rám szólnak, addig egyem, míg hideg a tej.

Utána kiejtem a kezemből a kanalat, összezsugorodok
egészen kicsire. Két éves vagyok megint, az asztal alatt futok át, félnek, nehogy megüssem magamat.

Ha beverném a fejemet, Budapesten ébrednék fel
huszonhét évvel később, a nagyszüleim halottak lennének, s az nagyon, nagyon fájna.

Zsuzsa03022020. február 13. 19:23

Időkapu

Mostanában olykor arról álmodozom,
hogy drága jó nagymamám veled találkozom.
Ilyenkor mindig érzem édes illatod,
s ég felé fohászkodva kutatom csillagod.

Hisz már a tudomány is oly nagyon fejlett:
mondd, te láttál már önjáró cipőt? Emellett
a génkezelés, klónozás elbűvölő,
sofőr mentes autó, neomé a jövő….

Oly jó, lassan már nemcsak térben szállhatunk,
hanem időben, valóságban utazhatunk.
Addig várj reám, hamarosan láthatlak,
mint anya a kisdedet karomba zárhatlak.

Addig is őrizz szívedben ahogy én is-
már ébredek. Ó, csak álom volt, ám jó mégis!
Lelkemben újra béke és remény honol,
úgy, mint ott kint a réten, friss hóvirág bomol.

Jula602020. február 13. 19:07

Időkapu
Szótlanul rója a mérföldeket,
mint aki leletek után kutat.
Nem mutat különös kétségeket,
csak szemével pásztázza az utat.

Teste tökéletes, a tartása,
mint fiatal fehér nyárfa törzse.
A terepet tüzetesen járja,
mosolya int az ismerősökre.

Sohasem magányosan barangol,
de nincs mellette család, feleség,
csak anyja, kit e tudat marcangol,
az élete gyötrő fénytelenség.

Volt idő, ontotta a szavakat,
az ismereteket a világról,
túlszárnyalt óriási falakat,
mindent tudni akart a titkokról.

Egyszer a szó hirtelen megakadt,
egy torz pillanat volt gyengesége.
Talán egy időkapun áthaladt.
visszaszállt élete kezdetére.

Azóta lelke burában maradt,
az idő csak kint halad a testben.
Fejében az órák mást mutatnak,
nem fejez ki mást könyörgésre sem.

A két lét közt nem köti semmi se,
kapcsolat az éterben megszakadt.
Nincs szó, amely átsejlene ide,
találgatunk, de a vágy csak hasad.

A másik élet itt ismeretlen,
nem kér e világi alapokat.
Vagyon, politika sikertelen,
nem kell hozzá megszokott iskola.

Csak a teste tartja emlékeit,
az érdek, a cél csak annyit kapni,
hogy tömegének a mutatóit,
létjelekkel lehessen tartani.

Az út folytatása még töretlen,
folyton folyik a kínzó fájdalom.
A remény tarja őket életben,
talán lesz még szép közös alkalom!

szibi2020. február 13. 18:22

IDŐKAPU
.
Lét és nem lét határán
a puszta semmiben ülök,
s még kapaszkodom az Időbe,
mielőtt az anyagból eltűnök.
.
A Múlt órája még halkan ketyeg,
a Jövő rugója megszakadt...
Csak ülök csendben a Most-ban,
gyűlik az elszalasztott pillanat.
.
Az időtlenből jöttem testembe,
elmém szülte meg az időt,
hogy egymásutáninak tudja be
az egyszerre mindenütt létezőt.
.
Kaput épített Múltból a Jelenbe,
s leválasztotta kapuval a Jövőt.
A Most időtlenségével szemben,
korlátok közé szorítva az időt.
.
A jelen pillanatnak nincs kiterjedése,
kapuk sem lehetnek a nemlétezőn.
Csak káprázat, mi megtévesztheti
a földi testben élő létezőt.
.
Kapu, ha van, csak az időtlen és idő között,
a Születés és Halál egy-egy ilyen pillanat,
melyen át a lélek testbe költözött,
vagy éppen elhagyni készül azt.
.
Írta: Szabó Irén
2020. 02. 13.

fodoristvanne2020. február 13. 18:09

Időkapu

Ha egyszer megtalálnám az Időkapu kulcsát,
életemnek könyvét csupa gyöngybetűvel írnám.
Lapjainak fehérségén nem ejtenék foltot,
a megannyi vessző helyett büszkén tennék pontot.

Nem rohannék át a réten, oldalra sem nézve,
megcsodálnék minden apró virágot és léptet.
Bokrétát kötnék mezei virágból, azt az egy szót,
hogy szeretlek, elmondanám százszor.

Hallgatnám a lombos fák csendes suttogását,
válaszolnék a kismadarak csodás dallamára.
Elidőznék a csörgedező patak csobogásán,
észre vennék minden rezdülést a partján.

Napestig vigyáznám a Tisza folyását,
elmerengenék olykor az idő múlásán.
Megfigyelném ősszel levelek hullását,
érezném a lemenő Nap visszakacsintását.

Odabújnék újra jó Anyám ölébe,
szorítson át erősen, drága két kezével.
Untalan figyelném szépséges beszédét,
megfogadnám mindig óvó intelmét.

Nagymamám meséje ringatna álomba,
bölcsességei hasznomra válhatna.
Lassuló lépteit hűen vigyáznám,
önzetlen jóságát viszonozhatnám.

Hallhatnám újra harmonika hangját,
Párom dalolná el kedves nótáját:
"Ki minden este csókkal alszik,
reggel csókkal ébred, annak aztán
igazán csak boldogság az élet!"

Mezei virágból font csokráért ezer csókot adnék,
szeretve léteznénk, együtt repülnénk.
Megfogná a kezem, nem engedné el soha,
a boldogság madara vállainkon lakna.

De azt a kaput, az Időkaput föntről irányítják,
egyszer nyílik és egyszer végleg be is zárják.
Most kell jól figyelnünk minden lépésünkre,
mert az Időkapun csak egyszer mehetünk be!

roseprincess2020. február 13. 17:37

Emlék-tánc

Mesékben őriz megannyi évet
az ósdi házak romos pitvara.
Színessé festi a kopott képet
emlékek kissé dohos illata.

Kék ég alatt már a zsindely rongyos,
múló idő lyukat ütött rajta.
Múltról regél a mostanra mohos
fákba karcolt, gyermek régi rajza.

Kihalt mára a kedves kis utca,
pillanatra megtölti víg kacaj.
Szőke kislány lepke után futna,
szívében még őszintén szól a dal.

Koszos kis orcán cserfes a vigyor,
mint aki rosszban sántikál éppen.
Az alkony ma is pont olyan bíbor...
de ez már régen volt, nagyon régen.

Most komorak az ismerős arcok,
barázdákat rajzoltak az évek.
Szelídültek az egykori harcok,
de legbelül még gyermek a lélek.

Foszló illúziók, néma szavak,
a tarka színek szürkévé kopnak.
Borostyán fedte roskatag falak
őrzik nyomait egy letűnt kornak.

Laminaria9132020. február 13. 11:36

Mi lesz véled Országom?

Mi lesz véled Országom? Hunok dicső hona!
Lesz-e még a népnek, ily széles otthona!?
Ad-e még az Öregisten búzára ezüst esőt?
Szül-e néked szűz leány erős fiú csecsemőt?

Meglé-e még a ménes a tágas szteppén!?
Lepul-e még farkas a Balatoni mesgyen!?
Van-e házad kőböl,vagy az ős jurta vagyon?
Húzol-e teli hálót a Duna parton?
Szép gyermekeim,mi lesz veletek?
Lesz-e vajon béke?
Lesz-e még ki virágot szór Ősapák fejére?
Tudja-e még apraja-nagyja ez ősi népnek,
Hogy ki volt kit a rómaiak Isten-Ostornak véltek!
Alszom-e majd örök álmom Tisza-folyóba temetve?
Áll-e a parton sok lovas,szívében remegve?
Megvan-e még Sicambria,ahogy néktek meghagytam!!
Meg van-e még az az átkos Ördögkatlan!

Mi lesz véled édes Hazám?
Dicső Atilla földje!
Marad-e ki az ősi földet a farkasoktól megőrizze?

Amíg a népnek egy a hona....
Egy az élet...
Egy Otthona!
Egy az erő...
Egy az érdek...
Egy földön él...
Egy a Lélek!

Atilla a hun,sátra előtt ülve
Távolba révedve a fejét törte
S íme eltelt azóta egynéhány esztendő
S felénk, se néz már a Magyart-teremtő
Öregisten elfordult már réges rég tőlünk
S Turáni átokból merített bűnünk
Magyar magyar vérét ontja,
S röhögve nézi,
Hogy a népe csökken,
S csak a hasznát félti.

Áldott legyen hát e föld, melyből vétettél,
S úgy élj itt,hogy ha gyónni kell tudd:
Te semmit nem vétettél!

Elise2020. február 13. 10:38

Vers-szerelem

Ölelkezésből lettünk, s hogy ne múljunk el
nyomtalanul, az égre kis csillagokat tettünk.
Vigyék tovább génjeik útján az örök értéket!

Szavakat álmodunk, hogy velük együtt kimondhassuk
a kimondhatatlan egészet. Versekbe ringatjuk
magunk, és a vágyainkat fel, az égbe kiáltjuk.

Strófákba rímeljük gondolatainkat. A tollunk
valami kényszer viszi, de apró léptekkel, talán
valamikor, mint a nagyok, maradandót alkotunk.

Vetüljön ránk hatalmas árnyékuk! S majd egyszer
a nyomukba lépdelve dalunkkal, ha kell határon át,
adjunk érzést, irányt, fejekbe békét és rendet!

A vers csupa érzelem, a vers csupa bánat. Olyan
mint a szerelem: lángol, ha feltámad, és magával
ragadva visz, rohan, akár a lezúduló folyam.

A vers nagyon tud fájni, máskor vidáman mulat.
Világot mintáz, életeket láttat s arcokat.
Sorai elmét gyönyörködtet, s kitár határokat.

Aki költő, nem öncélú: szemet nyit! Mihelyt magát,
örömét-fájdalmát, a világ dolgait sorolja. Világít,
mint gyertyaláng, s olykor izzó, lobogó fáklya.

Vagyunk porból vagy sejtekből, mint összetapadt szemcse,
és bár az életünk parányi, röpke-villanás csak:
hagynunk kell valami nyomot a világegyetembe’!

Elise2020. február 13. 10:36

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

eskarita2020. február 13. 08:57

A virágtündér

Május volt. Május, a legszebb… a könnyű levegő
illatok ezreit hozta-vitte, érzékek újraéledő
táncára kérve a kacér mindenséget.
Egy lányka állt a sarkon, apró, karcsú, büszke.
Még gyermek módjára kapaszkodott és
bársonyzöld ruhája fodrait teregette a fényre.
Mi, mindennapi, bolond kis társaság,
csak robogtunk, és észre se vettük.

Júniusra fordult, sziporkázott a világ,
akárcsak jókedvünk. Ablakok csurig letekerve,
a hátsó üléseken már bejáratott csetepaté,
vitákkal vegyes, víg hancúrozás.
Az ismerős kanyarban egy lány bókolt felénk.
Kis sárga kontyait az enyhe szél
féltve rendezgette, pihéi meg-megrezdültek
karcsú derekán és kecses karjain.

Júliusban már gyalog voltunk. Rövidgatyában,
szandálban szaggatuk a nyarat, szöcskéket
vadásztunk, műanyag dobozba, úgy napi húszat.
Hazafelé ballagtunk aznap, a nagyfiam felé intett:
Nézd, Anya, milyen pompás! Még sokáig
vissza-vissza integettünk neki. Ő csak állt,
karjait sokágú gyertyaként emelte az égnek,
aranyszín sziromkarkötőivel takarva
bókunk nyomán kelt, halvány pirulását.

Augusztusra bizalmas ismerősök lettünk,
A büszke aranyhaj, a kicsi, a nagy, meg én.
Ha arra jártunk, mindig köszöntöttük,
történeteket eszeltünk ki róla,
hogy ő egy elvarázsolt, virágruhába zárt,
rejtelmes, néma tündér.
Olykor selyemzöld, puha kezét simogattuk,
vagy megcibáltuk sárga, szirmokból szőtt haját.

A szeptember, jaj, a szeptember gyászos hónap…
Az iskola… , az óvoda…. Temettük a nyarat,
a lassú, lusta, önfeledt perceket. Minden kicsi
nőtt egy kicsit. (Én kétnyárnyit öregedtem.)
Virágtündérünket is felnevelte a Nap.
Embergyerekhez méltó termetet kapott.
Barátságunkat tudatlanul boldog napok
sora fűzte össze.

Sárgába, rőtvörösbe, sőt, egyre fakóbb
színekbe költöztünk, kívül-belül.
Felgyorsult a monoton, fázós rohanás.
Az október még mulatott kicsit, aztán engedett…
A természet kimérte sorsát virágunkra is.
Üde szoknyáját szürke, szűk kabátra cserélte,
rideg szelek zörgették üres zsebeit.
Valaha aranyló, hervatag haján
félve babrált a fény, mint ritka vendég.

A novemberi ködök szitáló esőt hoztak. Mintha
mindent felejtenénk, ami egykor ragyogott.
Ő sem volt kivétel. Egy borús napon riadtan
kaptam el róla tekintetem. Száraz dereka
megroppant talán, nem bírta tovább hordozni
a büszke koronát. A földön feküdt, sovány ágain
zizzenő, halott levelet hajtott a szél,
és kristályos dér csillant sápadt homlokán.

Decemberre fújtuk az orrunkat mind a hárman,
és kortyoltuk a forró teát. Belázasodott nagy, kicsi.
Végül, és nem különben én is. Hosszú éjek jöttek,
kínnal, bajjal…ezek egyikén furcsa álmot láttam:
egy anyó jött értem, sárgás-ősz hajú,
rám mosolygott, kerek, hűs derűvel
és maga után húzott egy szűk, sötét kapun át.
Léptei, mint apró kalapácsok fájó ütemre
dobbantak izzadt halántékomon.

Sűrű sötét volt előbb, majd fényes lett minden:
karácsonyidő… , mézeskalácsillat…
Két színes gömb lettünk, az anyó meg én.
Egy dalra hintáztunk zöld fenyőfaágon,
sercegő csillagok gyúltak körülöttünk,
és csak szólt, szólt a dal, olyan ismerősen:
Télen benn lakik a fény, nyáron fenn lakik a fény,
télen benn lakik a fény, nyáron fenn lakik a fény…
A fény csak vándorol, a fény csak vándorol…

Az anyó vitt tovább, egyre szédültem, egyre,
farsangi bálba mentünk, nem is akárhová…
Sűrű haját vastag varkocsba fonta, zöld ruhában
táncolt és csak sárga szeme beszélt.
Nem kérdezett engem és én se kérdeztem őt,
csak dúdolt tovább, valamit dúdolt tovább:
Minden véget ér… hiszen, minden véget ér,
minden véget ér… hiszen, minden véget ér.

Elfáradtunk, lábunk, lelkünk se vitt már…
Testem tejfehér paplannal takarta tiszta hó.
Leült mellém, hűsen simítva lázas homlokom.
Most először beszélt, de inkább duruzsolt csak,
tenyerében valami titoknak tetszőt tartva:
apró magot. Lehajolt, hajával simogatta és
gyengéden a földbe rejtve halkan fülembe súgta:
Minden visszatér… hiszen, minden visszatér,
minden visszatér… hiszen, minden visszatér.

ditte1422020. február 13. 07:32

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

ditte1422020. február 13. 07:19

Csali mese: gépi világ
(2200 táján)

Tiszán innen, Dunán túl,
kurta farkú robot túr.
Túrta, túrta, kitúrta,
a ládikót kihúzta.

Mi van benne, halihó!
Egy 3D nyomtató.
Lássuk csak, hogy mire jó?

Robotbébit ha nyomtatnak,
pár hónapot megspórolnak.
Talpra is áll a gyerek,
szobatiszta, nem rezel.

Vág az esze, mint a penge,
elmehet az egyetemre!
IQ-ja a plafonon,
iskolát se koptatott.

Nem beteg se hőbe, hóba,
meztelen fürdik a tóba.
Gyógyszert hírből ismeri,
ne adj neki, kiköpi.

Beépített önvédelem,
jaj neked, ha megöleled!
Azt szajkózza a kölyök,
ne közelíts, mert lövök!

Nem, amolyan verselgető,
hacker máma a nagy menő!
Örökbe is vihető,
nem tolong itt a vevő!?

kelta32020. február 12. 22:51

Találni

Mint farkas, ki kecske házába kéredzkedik,
Lépésről-lépésre lopódzik egyre mélyebbre,
Táplálékul vért szív ereibe,
Fájdalmat érintéssel fedve.

Hazugsággal látszatot lehet óvni,
Mint mikor gyermeknek a halálról beszélsz,
Körülírod a legfájóbb részt,
Úgy tereled Szerelmed szemét.

Mi megkerülhetetlen a végén,
Ami nem fog változni semmit sem,
De élni annak tudatában lehetetlen,
Ezért feleded és feledteted megrészegülten.

Mint mikor szeretteidet osztályozva
Erdődben vágsz rendet.
Erre buzdít az érintés és minden sikoltás,
De Te mégis másképpen reagálsz.

Ekkor már tudod, mitől fáj,
Többé nem érzed magad jól,
Nem tudsz örülni a percnek,
Kínoz a medvévé vált szerelmed.

Ábrándba süllyedt, és arról költ reményt,
Mint az álmára ébredt rabszolga,
Ő már mindent ért,
Meg már látja is a végét.

Abba a patakba csobbanunk újra,
Ugyanoda érkezünk folyton,
Fájdalmat találsz a hűvös habokban,
Szíved meg egyre bizonytalanabbul dobban.

Időről-időre előjön a szekrényből,
Már lélegezni sem hagy,
Vádaskodik és nyomaszt,
Mindig azt mondod, ez nem lehet igaz.

Nincsen értelme másképpen,
Hiszen mindent megsemmisít,
A hozzá csapódó fájdalom,
Amit a meg nem felelés táplál.

Belegyökerezik a szerelmünkbe,
Belenő az életünkbe és magára aggat mindent,
Életre hív minden tetted, és azt hiszed,
Mostanra már meg is értetted.

Pedig csak féled,
Az elméd teremtett kíntornát belőlem,
Amit most a lelkednek sorolsz,
Bizonyítékokkal kitámasztod sorsod.

Már mindent megértettél, gondolod,
Tovább így már nem is akarod,
Jaj, de elcsöndesednék már kicsit,
Hallgatva csak lenni és tetteinket érlelni.

Nézni a csillagokat, ahogyan mondanak valamit,
Viszketve verejtékbe vetkezni,
Minden érzésben rendet kaszálni,
Valódi boldogságban szerelmet találni.

Matyi872020. február 12. 22:08

Az Idő...és az érzelmek

Fagyos, kérges téli napba veszem,
Midőn soraim cifráztatva írom.
Balga az idő, zsarnok, de nekem
Ismét, ismét őt kell magamhoz hívnom.

Mily hosszú, borzas szakálla vagyon,
Nyakunkra csavarszik, létünket fojtva.
S valami mégis büszkén, oly nagyon
Hág rajta, létünket tenyerén hordva.

A felhő gyász fekete öltönybe bújt
S kövülten, némán állott magában.
Törpe mécsfény rajta füstkarikát fújt
S játszott kócos, koromszín hajában.

Úgy borult rá házamnak fedelére,
Mint asszony elé a megtört ember
S zuhant részegen földem kebelére,
Ó! Te is fehérben úsztál egyszer!

Röffentett torz széles szájából nékem,
Talán villámot is szórt, okádott.
Hisz nagy és porhüvelyes lett a vétkem,
Ha fejemre még esőt bocsátott.

Tudd, fekete penész-tested eloszlik,
Midőn az idő új utakon jár.
Énem, vágyam más valakin megoszlik
S lelkemben pompázik zöldellő táj.

Bobe662020. február 12. 21:23

Szállni szeretnék 2020.02.12

Szállni szeretnék, repülni a felhők fölött.
Fentről nézni aföldet,
kitárt karokkal állni a hegytetőn.

Szállni szeretnék, szállni a végtelenségben,
céltudatlanul lebegni, álmodozni.
Szállni és pille könnyúnek lenni,
nem érezni semmi mást csak a lágy szellő simogatását.

Szállni szeretnék,angyalokkal repülni,
átölelni őket,
meg kérném őket had maradjak velük,
mert ők szeretnek.

Szállni szeretnék, elrepülnék távol e élettelen világból,
oly messze ahol senki meg nem talál,
nincs bántás, nincs aki hazudik és fájdalmat add.

Szállni szeretnék, a végtelen kék égen,
közel lenni Istenhez,
kézen fogva az angyalokal repülnék a végtelenbe.

Szállni szeretnék, tárt karokkal állni a hegy tetején,
majd alá szállni,
és onnan felrepülni a végtelenbe.

Szállni szeretnék !

Golo2020. február 12. 15:34

A fal

Haladok utamon, magas szürke fal elébem áll,
így kell nekem, ezzel jutalmazott a munkamániám.
Ronda égig érő szürke akadályt magamnak emeltem, ám,
betonfalam segítettek felrakni villámló, sötét fellegek.
Hol hagyott el a józan eszem, miért nem fogadtam el,
kudarcaim voltak, vannak és lesznek, ez természetes.
Illúziókat tápláltam, magamnak hazudtam reggel, este,
mégis kíméletlen harcba szállok elégedetlen életemmel.
Tudom-e változtatásra bírni sors-ostorozó fájó lelkemet?

Nem kell a szürke, satuba szorító félelmetes akadály,
hangtalanul siratni önmagam felesleges és nagy kár.
Nem tudtam erős a fal, gyenge az akarat a tudattal,
makacssággal dörömböltem lelkem ajtaján, megrepedt
a fal, hulltak a téglák, majdnem maguk alá temettek,
mert hangosan kiáltották: „Szétzúzták szép hazád,
gyermekeid unokáid jövőjét ne keresd ott, ahol volt a tied,
nézz szét a világban, Damoklész kardja lóg a fejed felett,
még mindig vak vezet világtalant árkon-bokron át, mert…”
Elég legyen! Nem építek új falat a régi helyett!

bacsisara2020. február 12. 12:53

Rohan az idő

Bár megállna az idő a tavaszi fák alatt,
hogy a csodálatos virágkoronákat
egyszer végre észre vegyük
és illatával tüdőnket telítsük!
Állj meg idő! - epekedve kérjük,
de ő könyörtelen marad
és észrevétlenül tovább halad.

Rohan előre, hátrahagyva a tavaszi fákat,
órája felgyorsulva kocog utána.
Ketyegése sürget, vissza se fordulhat.

Nem engedi, hogy lássuk azt, amit nézünk,
pedig ellenkezve az idővel,
egy szusszanásra még visszatekintünk.
Mindjárt megyünk! - mondjuk, egy pillanat,
de a fasorokban már el is röppent
a virágos kép és az illat.

Törölt hozzászólás2020. február 12. 12:39

Ezt a hozzászólást a szabályzat megsértése miatt törölték a Poet moderátorai.
A törlés oka: Tilos olyan hozzászólás elhelyezése, amely figyelmen kívül hagyja a moderátor korábbi kérését.

Dibora2020. február 12. 12:01

Akarom

Van ez a szó mi magasba repít,
Gyermeki vágyakat élénkít, felpezsdít.
Azt halljuk folyton csitítsd,
Ennyire intenzíven ne sikítsd!
Csitulj, mert úgysem éred el,
Csitulj, mert életed ilyet úgysem érdemel.

Akarom! Akarom! Szívem lüktetését,
Átélni, érezni, minden törését.
Törik a jótól, törik a rossztól
A Törés segít fejlődni sokszor!

Pedig mélyről szalad felfelé tudom,
Kitörni vágyik, csitítani unom.
Újra kell tanulni e szót használni,
Elásták, nekünk kell erővel kiásni!
Mit szinte kőbe véstek kell felkaparni,
Magunknak a lényeget újra szívvel átitatni.

Akarom! Akarom! Szívem lüktetését,
Átélni, érezni, minden törését.
Törik a jótól, törik a rossztól
A Törés segít fejlődni sokszor!

Toporgunk egy helyben, mert félünk vágyni,
Félünk, szívünket kitárni, reptetni, szállni,
Kinyílni, próbálni, elesni, felállni,
Félünk, hogy fájhat és nehéz lesz kiszállni.
Pedig az élettel szembe megy egy helyben állni,
A cél még nem tiszta, akkor is merni kell vágyni!

Akarom! Akarom! Szívem lüktetését,
Átélni, érezni, minden törését.
Törik a jótól, törik a rossztól
A Törés segít fejlődni sokszor!

valdan2020. február 12. 10:59

Élet dióhéjban

Mint valami rohadt háború után
ébredni bénultan egy kórházban,
tompultan nehéz éjszakától sután
keltett dologtalan rángó lábam,

hogy szaladni akart, rohanni megint
álmomban erdő lombjai alatt
a régi úton a gyerekkor szerint
hol tölgyfákba vésett szívem maradt.

Akkor futottam, most lépésre lépés
és mechanikus mozdulatokban
talpakat vezénylő csikorgó légzés
haladni hajt sehová sehonnan.

1946222020. február 12. 10:58

PÁLYÁZATI VERSEK 2020

Ott leszek újra

Úttalan utakon, mindenhol zárt kapuk,
vajon mögöttük, milyen az udvaruk,
csak egy helyre most kíváncsi lennék,
ahova én mindig visszamehetnék.

Ahogy most látna engem a jó Anyám,
de sajnos ott van az élet túloldalán,
versem tán kulcsa lesz időkapunak,
evvel üzenek, apunak anyunak.

Immár én is úgy hetven felett vagyok,
rám is szemet vetettek különféle bajok,
biztos büszkén mutatnám nyomtatott verseim,
mesélném, hogy telnek óráim perceim.

Megírtam sok történetet, valósat álmot,
erdőt jártam, hullajtottam faforgácsot,
házunk kapuival formáltam utcaképet,
sok diófát ültettem, de mind kapott férget.

Úgy gondolom az időkapun leláttok hozzám,
láthatást néha zavarja a felhőfoszlány,
udvaromba száz tulipán fog majd virágozni,
abból sírotokra fogtok tőlem kapni.

Csokrot átkötöm a szeretet fonalával,
szavaimat küldöm harangnak szavával,
ám ha egyszer angyalok harsonába fújnak,
én is ott leszek újra a fiatoknak.

-írta-Varga István-Barcs-2020.02.11.

Varga_Mikulas2020. február 12. 09:58

Sokat gondolkodom azon,
Hogy van e belőlem haszon.

Hogy mit ér két kezem munkája,
Tudásom helyes e, vagy életem hibája.

Jó gyerek e voltam?! S elég e amit tanúltam?!
Bölcsesség e nyoma, az útnak min járok,
Vagy csak el butultam.

Szeretnek e engem, őszintén tiszta szívvel!
Vagy itatnák a földet, a belőlem kifolyt vérrel.

Érzik e azt ha szeretetemmel töltöm fel őket!
Vajon tetszéssel néznek e engem, vagy csak én a gyönyörű nőket.

Nem tudom leszek e apa, szerető nagyszülő!
Meghalok most, vagy lesz e hajam őszülő.

Millió kérdés mire csak az idő adhat választ!
Sorsom pedig mi el vehet, vagy adhat támaszt.

GALZOLI2020. február 12. 08:30

Szeretlek városom
Költői szívem boldog, magasztos, ünnepélyes,
Verssel köszöntöm azt a várost, ahol volt születésem,
Itt fogantam meg, lettem eleven, élő ózdi gyermek,
Itt mondhattam ki első szavaimat, apa, anya szeretlek!

Ózd, te e Föld gyönyörű kis ékszere,
Mily sokáig voltál e hazának bálványa, s mindene,
Himnuszt zengtek Rólad, neved dicsőítették, magasztalták,
Hirdették a nyolc völgy városát, a csodák csodáját.

Adtad boldogító kenyered, ültél trónodon, mint egy Isten,
Adtad az életet, a gyönyört, a hitet, a végtelent,
Szíved szüntelen zakatolt, gyárad füstje ontotta a reményt,
Sok ezer ember jött, szeretett meg, kereste az esélyt.

Csodáltak és irigyeltek, ragyogtál, mint csillag az égen,
Dölyfösen mutattad üstököd, senki nem hitte, ez mily törékeny,
S hirtelen lett csillogásból riadt félelem, haláltusa,
Gyárad kéményei fohászért kiáltottak, óh Istenem, hasztalan.

S lett ezernyi jajveszékelés, létért való küzdelem,
Kik eddig hozsannáztak, most a sírod ásták meg,
De nem, nem mondhatják ki feletted a halálos ítéletet,
Neked élned kell akkor is, ha halálosan sebződtél meg.

Trónodat elégették, hírneved eltiporták,
Gyárad lerombolták, szíved kiszakították,
De nincs vége semminek, kérlek, légy ismét gazdag és szép,
Bizonyítsd be, léted e hazának nagyon kell még.

Ülj ismét trónodra, küzd emberül és remélj,
Adj nekünk, szerelmeseidnek, új életet, esélyt,
Legyél újra gyönyörű, pompázó virágcsokor,
Illatod ébresszen reményt, a sok-sok búslakodón.

Szeretlek városom, itt születtem, a gyermeked vagyok,
Büszkén hirdetem országnak, világnak a fiad vagyok,
Adj nekünk, kik szeretünk még hosszú, boldog éltetőt,
S ha meghalunk, itt találjunk örök békét, pihenőt.

LAT2020. február 11. 22:43

Talán megunt a fény reám esni.
Elfáradtam, hát leülök.
A visszautat kezdem lesni,
S e gondolatban elmerülök.

Talán megérkeztem oda,
Hová jutnom kellett.
Az lenne igaz csoda,
Ha mondanám, hogy kedvem tellett.

Itt ülök az ajtó előtt.
Nyissam, ne nyissam ki?
Talán majd ettől leszek felnőtt.
Bárcsak lenne itt még valaki...

De hányszor nyitottam itt be már?
Átlépem ezt a magas küszöböt,
S megint leszek a szamár,
Ki teherhordással küszködött.

Azt is tudom mi vár bent:
A szerelmes kényelem,
Mi körülöleli a védtelent,
S átsegít a lénygen,

Hogy lelkemet darabokban
Szórhassam valaki tenyerébe,
Remélve, hogy elmerülhetek a habokban
A szerelme tengerébe.

Életem célja, hogy lemondjak magamról,
Lélekvirágokat adva
Megváljak magamtól,
Magam lassan szétszaggatva.

Kár is tépelődni ezeken,
Úgyis bemegyek előbb-utóbb.
Nem hagy nyugodni a szerelem,
Ennél úgysem leszek földönfutóbb...

Ha majd kéred, eljövök újra,
Megölöm magam az ajtó előtt,
S valaki másként bebújva,
Új valóval, egy gyilkossal egybenőtt

Mosolygó napként ülök majd itt,
A régi helyemen,
Tudva, hogy úgyis megvakít
A határtalan szerelem.

Talán megunt a fény reám esni.
Talán még ülnöm kellene,
Ráérek még ezt felkeresni...
De mit tegyen az ember, ha ilyen a jelleme?

Phety2020. február 11. 22:04

Nyári emlékeim

Emlékszek, nem is olyan régen,
Mikor utolsó nap kicsengettek,
Hazaérvén töprengtem,
Nagymamám mikor vár engem.

Hátizsákom előszedve,
Ruháimmal megtelve,
Könyvet, játékot ölembe véve,
Szaladtam hát ki véle.

Mindig jókat nevettünk,
Nagyapával együtt vezettünk,
Nagymamánk csutkából babát,
Azt fonott hát nékünk.

Padlásról a régi rádiót,
Nagyapám, hozd le nekem.
Tudni akarom hogy volt régen,
Mit mondtak, most hallhatom?

Fiam, egy csöp vizet hozz nekem,
Siess eredj segíts nagyanyádnak,
Húsleves lesz ma az ebéd,
Metéld hát a tészta csövét.

Esténként a szobák falát,
Kacagások hangja veszi át.
Párnából, dunyhából a tollak,
Messzi végtelent játszottak.

nra.jns2020. február 11. 22:01

Passzív végtelenség

Passzív végtelen a nyakamon
Az a fel-felszunnyadó fájdalom,
Ami attól van, hogy görnyedő
Ember lettem, új redő
A szívedben,
A képedben
Magamat látom,

Lehet, csak ezért szeretlek…
Hát ilyen a feltétel nélküli szeretet?

Semminek nincs értelme, ha nem adsz neki,
A viharnak az éterben, az új Meki
a KFC mellett,
A papír felett, majd a kerékpáron görnyedő,
Akinek a tolla úgy nem, ahogy a kerék gördülő,
Próbálja kitalálni ezt az érzést,
Hogy is hívják, ezt a vérzést…

Mint ahogyan a vér ömlik, az eső az égből,
(A gondolat)
Úgy vagyok én itt, kegyelemből, tétből,
De nem tehetek rosszat:
Bármit teszek,
Valaki mindig szeret,
Ugyanakkor nem lehetek ennél rosszabb.

Köszönöm, Istenem!
Még ha nem is Te vagy a végtelen.

egrizsoka2020. február 11. 12:07

Virágot hajt majd

Piszkos a járda,
piszkos a lépés
eső csinálta,
vagy te léptél sárba.
Fröccsen a mocsok
fröccsen a vér is
üres tenyérbe
nem dobnak érmét.
Égnek az erdők,
olvad a jég is
vaksi a dollár
süket a révész.
Vinnyog az élet
léte csak kérész
fejekben sötét
ez most az érték.
Röhög a kastély
zokog a putri
nem könnyű kaland
embernek maradni.
Fekete a világ
semmi sem örök
jön már a kaszás
s a lét elcsöpög.
Mindegy ki vagy
hant nyomja csontod
felzabálja
palástod, rongyod.
Elbújt a Nap is
csak tüze éget
szárad a gyökér
nem adja fel mégsem.
Haldoklik a világ,
a gyökér újra sarjad,
ezerszínű virág
gyilkosa a gaznak.

Sztotti2020. február 11. 08:48

Idő-váltás!

Egyszer valamikor régen,
vagy most, vagy a jövőben?
Egy másik univerzumban,
vagy itt, boldogan éltem!

Aztán jött a tudomány,
megmagyarázta nékem!
Sok-sok univerzum van,
több mint csillag az égen!

Na itt jöttek a bajok,
mik keresztbe tettek nékem!
Térugrás, időutazás,
és azóta a helyem nem lelem!

Baj lett az idővel, a dimenzióval,vagy
mindkettővel, vagy velem?
Eltűnt a megszokott világom,
életem, s vele a szerelmem!

És most itt vagyok! De hol?
Ahol minden idegen!
Már leéltem itt több tíz évet, 
és szép lassan bevégzem!

De nem! Nincs veszve minden,
talán még menthetem életem!
Megtaláltam, kit annyira szerettem,
de jajj hiába, nem ismert fel engem!

Látszatra minden rendben,
szép is, csinos is, meg minden!
De nevében a “nevem” 
nem jelöl sajnos engem!

Beszéltem vele, de az Ő
életében én nem létezem!
Próbáltam, hátha, de
részéről ez nem szerelem!

Megkérem hát szépen,
e verset tegye el néked!
Hisz, ha "idejutnál",
egyedülcsak Ő ismerne fel téged!

Hiszen Ti egyek vagytok,
csak Ő egy kicsit másabb!
Ha megkérem segít nekem!
Remélem még újra látlak!

balazs50002020. február 10. 21:36

Múlttá lett jövő!
(...időt kérek)

Vannak napok...

de mit számít már
elmúlt véget ért végleg
a Balaton hideg a strand sivár
valami sosem volt érzelmet érzek

Vannak napok...

csak lézeng képzeletem
magam elé bámulva mélyen hallgatok
szívem felfogja csak agyam nem
még mindig a hatásod alatt vagyok

Vannak napok...

hogy látlak másban
egy mosoly egy mozdulat mi te vagy
megdobban szívem emelkedik lázam
egy pillanatra a világ elmémből kihagy

Vannak napok...

hogy szólnék hozzád pár szót
újra érezzem mi előtte voltál
de rájövök felesleges minden mi volt
az emlék soha nem gátol már

Lesznek évek...

tán összefutunk egyszer
ki tudja! Én hallgatok
egymásra nézve mint ismeretlen ember
magamban előtted én már csak az vagyok

Lesznek évek...

nélküled váltva valóra célom
elmémbe vésve mit akkor adtál
elkísér utamon s ha megtenni még oly'
nehéz is azt mondom akkor majd; hagyjál!

Lesznek évek...

s majd elhiszem jobb így
túlontúl érzek hogy bántsalak
térdre rogyva hidd el a kín
nem hogy megtőr; erősít általad

Lesznek évek...

ki tudja vajon mennyi?!
...néha már több is mint kellene
ha nem lehetsz enyém hát legyen elég ennyi!
elmúlik minden s benned én is múlok vele...

pisch_ferenc2020. február 10. 21:32

Ballagó idő

Az idő múlik s vele az élet
A múlt már csak árnyék lesz
És elrepülnek az évek.

A boldogság már csak emlék
Ami megszépítette életünk
Szenvedünk a magánytól
És siratjuk régi szerelmünk.

Rohanunk s repül velünk az élet
Az idő nem jő vissza, soha,
Mert a múlt holnap már emlék lesz.

Küzdesz az emlékeiddel és
Szeretnéd megtalálni újra önmagad
Harcolsz az idővel, mert a múlt
Fogva tart.

Emlékeid visszarepítenek a múltba
S nem tudsz tőle szabadulni
Keresed benne a szépet és elkezdesz
Benne kutatni.

Az idő árnyéka körbefonja már létedet
Lassan megbékélsz a sorsoddal
És közben elillan már az életed.

Pisch Ferenc

2020.02.10.

Z_Eszter2020. február 10. 21:16

A többarcú idő

Az idő végtelen, gondolja a gyermek.
Inkább elsuhan, sóhajtja az öreg.
Megannyi év emlékbe csomagolva
Pereg le egy pillanat alatt búslakodva.

Mindenkinek más jutott, kinek több-kevesebb,
De hogy milyen: boldogabb vagy keservesebb,
Maga dönti el az ember, csak egymaga.
A teste lehet láncon is, ha szárnyal a gondolata.

Az elmének semmi nem szabhat határt...
Talán az idő mégis! Szeret játszani.
Hogy mivel? Az idegeiddel, barátom.
De úgy, hogy az már túlmegy minden határon.

Amikor nem akarod, akkor siet,
Ha meg szeretnéd, csak lépked sután,
És te nézel bután, hogy mi történik.
Ő pedig a hasát fogva rajtad nevet.

Az idő egyszerre barát és ellenség.
Egy a lényeg: ne hagyd, hogy eleség
Legyél a számára. Ne fuss vele versenyt!
Csak fogd meg a kezét, és írd a saját versed!

geza19472020. február 10. 15:26

Ha vissza térek...

Ha visszatérek, oda honnan jöttem,
az anyaföldbe, mely örök otthonom,
bocsássátok meg nekem, hogy éltem,
hantoljátok el még maroknyi porom.
A helyemet már oly régen kinéztem,
hol apám nyugszik, s szeretett anyám,
szorítsatok egy szűk helyet nékem,
a föld göröngye itt omoljon rám..

nem zavarnám csendes álmaikat,
néma leszek majd mint maga a sír,
átbalzsamoznám örök csókjaikat,
simogatnám anyám fejét, hogy ha sír...
Lapozzatok a Rekordok könyvébe,
ott találjátok szerény "lábnyomom",
megértitek tán' nem hiába éltem,
"Pi-vers diplomámat", reátok hagyom...

ne sirassatok az ég szerelmére,
mint ahogyan éltem: csak nevessetek,
mennybe jutni úgy sem érdem nékem,
odalenn már senkit nem szerethetek..
síromra ne tegyetek rideg márványt,
de nehéz gránitot sem akarok,
nem kell nékem semmi földi álság,
zöld pázsit fedjen, meg jeltelen halom..

ne vágyjatok dús halotti torra,
emlékemre csak jó aszút igyatok,
írjátok nevem egy kis palack borra:
Itt nyugszik, ki mindig sírva mulatott.!
s ha sírom mellett megáll majd egy vándor,
tudja majd kit tart fogva az enyészet,
fogai közt elmorzsol majd pár szót,
s megsüvegeli nemlétező vétkem...

Olga752020. február 10. 10:26

Időutazó

Felkapott egy forgószél s elhajított egy távoli bolygóra,
oda, hol álmaimat sorra válthatom valóra.
Az lehetek aki csak lenni akarok,
s még az idők között is utazgathatok.

Bejárhatom a régmúlt minden szegletét,
piramisok országában élvezném a fáraó kegyét.
S onnan továbbrepülnék az ókori Rómába,
majd az időt nyakamba véve erednék Nagy Sándor nyomába.

Ide-oda suhannék, átélném a történelem megannyi rejtélyét.
Mint apró porszem a gépezetben, láthatatlanként lennék ott a jelenben.
Hogy az időn sérülés ne essék, a múlton változtatni lehetetlenség.
Ám rengeteg élménnyel, tudással gazdagodva, repülnék Hozzád a jelenbe vissza.

Te ott mosolyogva várnál rám, kitárnád kőszíved kapuját,
s a körbe vett súlyos kőtömböket, végre lerombolnád.
E képzelt világomban minden egyszerű és álomszép,
karjaid közt kuporodva regélnék Neked a múltról mesét.

Te áhítattal hallgatnád mézédes szavaim moraját,
S mint két gerle hallatnánk szerelmünk búgását.
Szárnyalnánk együtt tova a kietlen távolba,
magammal vinnélek a gyönyörök országába.

Ott elengedném kezed, s megpihennék melletted.
Lemezjátszónk újra játszaná a régi dallamot,
érzem, szabadulni Tőled már soha nem tudok.
Mondd, mit súg lelked angyala, akarsz-e engem holnap s ma?

2015 június

barnajozsefne2020. február 9. 22:08

A múlt visszanéz

Gondolataim, a költészet napjára

József Attila, Petőfi, és még mások,
lélekkel, pennával, írtak igazságot.
Megannyi keserűség bújt a lelkükbe,
a nagyurak tartsanak tükröt kezükbe!
Nézzenek ők bátran, szembe önmagukkal,
ne éljenek vissza, kapott hatalmukkal!
A nélkülözés, mely eltelt ez időben,
halandók, nem láthatták szép jövőjüket.
Sodródtak már görcsösen az üszkös árral,
mindenért megfizettek, rút, kemény árral.
Keresték éjjeli álmuk igazságát,
nem találták, éltük virágzó világát.
Már régen nem hitték, hogy számít a szavuk,
a több ezres tömeg, mind, - egyet akarunk!
Hű magyar, követelte, -hazánk viruljon,
a csúf hazugság, örökre elcsituljon!

barnajozsefne2020. február 9. 20:52

Rohanó idő


Századok folyamán zajlanak a folyók,
száraz partján, dőzsölő emberek, mohók.
Remélnek szebb, kitisztult, boldogabb jövőt,
hibáikból nem tanulnak, ez a közöny.

Zajlik az élet, vészesen fogy az idő,
embereknek, nagy kincse, előrevivő.
Amikor látni vélik hegyek növését,
fel, az út egyre hosszabb,ez az öregség.

Pillanatot, percet kell látni, megélni,
a múlton nem rágódni, előre nézni!
Időtlen, ezüst fények között repülni,
örülni a pillanatnak, és szeretni.

O.J.P.2020. február 9. 11:29

Az idő peremén

Ott vagyok,most ott vagyok .
Míg írok a jövőnek ,
a múltból olvasok.
A kezemmel kapaszkodok a jövőbe,
miközben a lábam gyökeret ver
a földként szántott időbe.
Jövőképem patinás tükör.
A múlt rózsái fonják körül.
A művészetnek nyújtó keze,
Vajon elvisz engem oly messzire ?
Honnan már nem érdem visszanézni.
De a legnagyobb érték legendát mesélni?
Hogy lássam még mi lesz a hagyatékom.
Amit el akartam, majd elmondhatom.
Nektek is érték egy sárguló fotó,
Amiről magadra nézni oly jó.
Lám mi lett végre belőlem!
Lám ,hogy változtam az időben.
És hogy ne legyen úrrá tudatomon az enyészet.
Most újra élem a kezdettől az egészet.

Any2020. február 8. 22:30

Újra Itthon

Tízszer virult nélküled és hervadt el a nyár,
hófedte tetőkről a tél is tízszer olvadt le.
Álmodban gyakran cserélte színeit e táj,
de szeretteidet valaha még ölelheted-e?

Kétségek martak, vajon létezik-e valami csoda?
Míg az évek múltak, lám, a téves eszme kopott.
Az idő, a változás titokzatos nagyasszonya
hazádból kihajított minden foszladozó rongyot.

Utazás nem volt soha oly végtelen neked,
pedig az ég kékje szebben még nem tündökölt.
Szíved sem volt még soha oly reszketeg,
mint mikor újra érintette az anyaföld.

Valóra vált álom sürgette az utolsó perceket,
türelmed is ott maradt a bárányfelhők fölött.
Lábad nem is futott, hanem szinte repített,
feledni tíz év bánatát szeretteid között.

Czuczaine_Andi2020. február 8. 21:56

Zivataros évszázadok

Tekintve vissza, kicsit az időbe,
Sok ősi magyar, s évszázad teremtve.
Voltak törökök , kik mardosták lopva,
Szent földeinket elherdálták volna.

De őseink nem hagyták, küzdöttek a célért,
Hogy hazánkat idegen kezek ne öleljék.
Voltak csaták, harcok forradalmi ifjak,
Március idusán szabadságharc virradt.

Maradtak fennt várak, romok és kőhalom,
De rengeteg festmény is, mely díszt kap a falon.
Versek maradtak fenn, mely harcba hívta a népet,
Küzdöttek hát vérig, nem börtönbe éltek.

És mi van most, a jelenbe lépve?
Szép hazám majd sok felé tépve.
Emlékezünk meg, a sorsdöntő csapásra,
Trianoni szerződés aláírására.

Katasztrófák hada mardossa a népet,
Hol árvíz tomból, vagy vörösiszap lé megy.
De a magyar nép nem hátrál, túléli a vihart,
Köszönöm kis hazám, hogy lábam , talajodon ballag.

Valóra vált-e , egy régin hitt mese,
Hogy hazánk nem eladó, és független a népe?!
Légy büszke magyar, higgy a csodában,
Egy régin hitt szép Magyarországban!

kevelin2020. február 8. 21:53

Nyolcker
Egy ugrás volt csupán
Règ volt de ott voltam
Házunk udvarán
Utcánkban csend honolt
Csak a Kálvária harangja szólt
Fiatal fèrfiak alapot ástak
Mocsarat csapoltak talicskàztak

Egy snáidig bajszosèrt
Dobogott szívem
vele a Mileneum
Ünnepre lóvasúttal
megyek
Újjè a ligetbe jaj de jó
Ott lesz a szoboravató
Mig királyainkat nèzem
Bajszosomat lesem
Kedves bajszosom fogja
A kezem
Èrte dobog fiatal szívem
Ünnepel a nèp
Nem számít cudar ezer èv
A nemzet egyben van èl
Mindenki ènekel sok mindent
Èrtünk el
Van perec ès olcsó bor
Csinos öltözetet kiván a kor
Èn is felveszem a rózsaszín taftot
Abban kap majd a snáiding
Egy csókot
Forog az időkerèk
Itt vannak a règiek mèg

kevelin2020. február 8. 21:51

Poéton
Árkon bokron menekűltem
Mig megtaláltam a kapút
Míre ráírva hogy poet ez volt
Nosza lovam kikötöttem
Jó vízet jó fűvet kivánva

Elköszöntem
Íves míves kapún átkeltem
S mint kit felkapott a szèl
Tarka pillangókènt lebegtem
A rímek csodás mezejèn
Lebegtem

lelkem teregettem
Velem lebegett több ezer tag
Ès szerző buzgón kiváncsi
Elmèlkedő versszerető
Bádogember szalmabáb
Ès gyáva oroszlán
Mosolyogva nèztek rám

Kèk èg alatt volt hapy
Vagy kerestük a napot
Találtam rengeteg barátot
Sötèt ègboltomról ragyogtak rám
Mint fènylő csillagok

sajnos
Mint minden örökkè ez se tartott
Volt kit a kaszás elragadhatott
Minket váratlan itt hagyott
Másik dimenzióba landolt

kevelin2020. február 8. 21:43

Állatok
Május sehanyadikán
Sètálni mentünk èn ès
A kutyám
Betèrtünk Katikához
Húst venni a vacsoràhoz
Kicsi kutyám porázàt ráncigálta
Katika szekrènyèt szagolgatta

Kinyitottam a szekrènyajtót
Egy tábla lógott ott
"Ne para gyere csak gyere
Lèpj be a szekrènybe"
Kinyílt a szekrèny oldala
Mikor belèptem oda
Különös tájra tèvedtem
Jól emlèkszem arra a napra
Denevèrek napja volt
Egèsz nap sütött a hold
Egymást túl harsogva
Beszèltek fák állatok
Vègre vègre megszólalhatok
Boldogabb vagyok most
Ne lèpj rám te tulok
Mondta nem igaz
De mèly hangon egy kis
Hangya
Szorgalmas èletemnek
Meg van a haszna
Csak àmultam bámultam
Hallgattam a sok panaszt
De mègis jó ha elmondhatjàk
Torkukat mütni kell
SZaladtam
Hogy a profnak elmondjam

kevelin2020. február 8. 21:37

Baj baj matek
Nulladik hatvàny az egy
Fejembe sehogyse megy
Èn egèr szürke labirintusba
Szöknèk innen a valóba

Fejem nem feneketlen kút
Miből tudnèk megoldáshoz

meriteni a
matekot megèrteni

A jó tanár magyaràz magyaráz
Engem meg a hideg ráz
Beszèlnèk inkább olaszul
Csehül

lám lám már a nap is
Szenderül
Nagyokat ásítozok
Mindjárt aludni fogok
Àlom kapújàn àtmenve

Csoda vár eszem van
mindent èrtek
Pèldákat kèrek

MeszarosneMaya2020. február 8. 17:30

A szeretet dimenziói
Nappaliban hallgatóztam: mi lehet?
Lányom vasalt , leckét mondott gyermeke.
Figyelmesen szegezte rá a szemét,
Ki szorgosan mondogatta a leckét.

Egy régi emlék bevillant most,s úgy fájt:
A konyhában anyám vasalt épp ruhát.
Szemét s fülét rám szegezte kedvesen,
Míg én leckét mondtam neki csendesen.

Majd azt látom nem sokára ez után,
Otthon vagyok, és vasalom a ruhát.
Szemem, s fülem a lányomra szegezem,
Míg ő leckét mond én nekem lelkesen.

Anyám nekem így maradt meg örökre.
Valamit hát megőriztem belőle,
Hogy úgy teszek valamit, mint ő tette,
Egy darabja beépült az énembe.

Így vagyunk mi összekötve örökre:
Bennünk él az anyánk lelke, ösztöne.
Szokásunkban egy néhány szép dolog van,
Mit öröklünk, s tudat alatt mozog csak.

Figyelni kell, s rájövünk , a gyermekek
Megőriznek az anyjukból, eleget.
Nagyanyjukból, szépanyjukból keveset,
Mert bennük él ,s tovább él a szeretet.

Kapcsolati szokásaink rögzülnek:
Az anyáink pocakjában kezdődnek,
Mintáikat szeretettel ötvözve:
Ez nagymamánk , és dédanyánk öröke.

Oly szép e több dimenziós ajándék:
Szembenézni azzal, amit kaptál rég,
és azzal is, mi az , amit rátettél.
Hisz testünket lelkünk mozgatja már rég.

És lelkünket dédanyáink szelleme,
Amely folyton visszatér , és erősít,
S összefogja jelent, s jövőt a múlttal.
S minden anyát gyermekével egyesít.

libatoll2020. február 8. 17:01

Időkapu

Kinyitotta az úr a kaput előttem,
mint halandó lépdelek.
De valami történt velem.
találkoztam az Urral este.

Időhasadás lett életembe,
hisz azt gondoltam öregszem.
De ő adót nékem egy percet,
kitudja mennyi az halandó évbe?

Majd ha az óráján letelik egyszer,
ismét boldogan találkozom vele.
Becsukja mögöttem idő kapuját,
emlék leszek talán egy életen át.

libatoll2020. február 8. 15:33

A sors és élet kézen jár

Már ötven éve annak,
hogy édesanyám az életet adta.
Nyári forró napnak,
enyhítő szele alatt.

Meg vívtam életembe ezer csatát,
volt kudarc győzelem is talán.
Volt fájdalom mi marta szívemet,
még is felálltam,egyedül mert felkellet.

Elreppent az idő feledtem,
sok embert meg ismertem
az idő ez alatt egészségileg kikezdet
Sok mindenben meg változtatta életem,

Reppenek az emlékek előttem,
kérdésekbe mereng a szívem.
Izgatottság életem, minden perce,
hisz elfogyót az élet fele kenyere.

Az apró morzsákból állt össze,
boldogság,hit,fájdalom reménnyel.
Gyönyörű család, barát, eseménnyel tele
és az, hogy amatőr tollforgatóként élhetek.

Azt gondoltam ezzel barátokra szert teszek,
de mindig most is hatalmast tévedtem.
Mint az élet tolla papírra vetet,
úgy élek és fejezőmbe életem,

Most kitudja, kezembe veszem e még tollamat,
hogy újra alkotással önökhöz szólaljak.
Ki tudja, mi jön, és mi lesz ez után?
köszönöm, hogy e pár sort olvasták!

tomorg2020. február 8. 07:37

Jövő kapujába

Új reggel kel,
tolakodik reményekkel,
kakasszó dicsőítőn,
éhező beggyel.

A házőrző vonyít,
de a hold rég elsuhant,
a napfénye még látja,
s tán' árnyába szaladt.

Akár egy hangyaboly,
a város most éled,
szorgoskodón dolga,
fogságába lépked,

Gyorsan, lassan szedve,
elhaló perceit,
nappal éli át,
fontosnak vélt álmait.

Morajlik odakint,
egyre csak az utca,
kocsik duruzsolva,
egymás intim bámulja,

Akár az igavonók,
gazdáikkal vonulnak,
kik időkaput nyitva,
jövőt vágyakoznak.

Petja242020. február 7. 22:52

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Petja242020. február 7. 22:51

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

kisjanko2020. február 7. 19:15

akadály nélkül

erővel nem boldogulsz ész kell hozzá
nem mindenki kap belőle sokat ne várj
ostromold meg a kék eget és emelkedj
magasba ne maradj ott lent a völgyben
földhöz ragadva a szabadság hajnalára
hiába várakozol menj elébe s vezesd át
a vén hegyen ha találkoztok várni nem
kell fogjátok meg egymás kezét óvjad
hogy ne remegjen erős nagy lépéssel
haladjatok nem gátolja semmi az utat
a győzelmet jöhet villám vad vihar ti
megérkeztek

PP2020. február 7. 19:11

A jövő kerekén.

Repedesve szàll az idő a jövő kerekén tova s
én tiprodva tipegek életem ösvényének mezsgyéjén
bizonytalanul előre.
Utamon éhes keselyűk kísérik szívemet mardosva csipkedve
lelkemből apró darabokat tépkedve húsig hatolva minduntalan szüntelen.
Elmémet kérdezve nyugat fele indulva búsuló érzéssel szomorúan merülnék vissza a régóta ismert boldogtalan életembe.
Szemeimet behunyva szívemet kitárva s
irányát vakon követve keletre perdülve betörhetetlen vadlóként vágtatna lelkem az ismeretlenül ismerős világ mámoros boldogságába.

emonye2020. február 7. 16:39

"Időkörök"

Körém gyűrűznek az időkörök:
Körbe – körbe,
Ez a körforgás szüntelen, örök,
Körülöttem körforgalom,
S hiába minden szorgalom
Az idő mindig leköröz…
Időm, mint a tenger,
Mi hamarosan elnyel.
Sodródom örvényében,
Nem akarok hinni törvényében:
Mi szerint múlik,
Egyre csak múlik.
Virágot hervaszt,
Dús rétet szikkaszt,
Szomjas torkot tikkaszt.
Minden szépet rombol,
Ahogy végtelen tombol…
Járása gabonát, gyümölcsöt érlel,
Agyamban bölcs gondolatot ér, lel.
Vasfoga véresre marja húsom,
Bűvkörében magam vagyok-
A saját túszom…

ZiaRudi2020. február 7. 16:34

MESÉLJ…

Mesélj szemem, mond el a történeted?
Mesélj a múltról, s az átélt élményekről,
Mesélj a jövőről, a várható szép életről,
Mesélj álmaidról, meséld el a kezdeted.

Milyen volt először kinyitni a szemedet,
E világ fényének tündöklő kékségébe?
Féltél, vagy tán ámulva hagytad lelkedet
Belefeledkezni, a végesen múló életébe?

Sírtál, hogy elszakadt azt a biztos kötelék,
Oltalmazó burkod, s égiekkel kapcsolatod?
A biztonságot adó helyed, hol lelked őrizték,
Elhagyod egy időre a számítatlan jelenért?

Mesélj, a játszadozó csintalan gyermekről,
Féktelen kuncogásokról, s álmodozásokról.
Boldog napokról, az önfeledt nevetésekről,
Észrevétlenül eltelt évekről, és a nyarakról.

Szerelemről, rózsaszín köd-fátyolos életről,
S a szertelenül vidám gyermekek kacajáról.
Féktelenül pergő-forgó, és önfeledt évekről,
A mosolygástól csillogó szemed szépségéről.

Mesélj bánatodról, szomorú átsírt estékről,
Éber éjekről, könnyekkel átitatott párnákról.
Korán, kábán ébresztő napsugarak színéről,
Hallgatag vacsorák izéről, és a teli pohárról.

Ki nem mondott gondolatokról, szavakról,
Megalázottságról, és a beteljesült alázatról.
Lelkedet égető s gyötrő, fájó szenvedésről,
Piros, kisírt, s vérben forgó szemed erejéről.

Mesélj a jövőről, mesélj a szivárványról,
S a mindenséget betöltő színes világról?
Mesélj az élettel telt lelked boldogságáról?
De egyről, soha ne mesélj! – az elmúlásról.

Judit942020. február 7. 15:19

Egy nap teli kérdésekkel
Válasz után kutatva
Mély álomba merültem

S mikor felébredtem
Egy óriási kapu állt előttem
Oly kicsinek éreztem magam
Ahogyan, felnéztem
Mint, Dávid, Góliáttal szemben
Szívem erősen dobogott
S hatalmába kerített a félelem

Ekkor, a semmiből 
Egy kedves,  
Szeretettel teli hang 
Szólított meg 
S a félelem
Gyors ágyúgolyóként illant el

Üdvözöllek téged
 Az idő országában
- Mondta szelíden 
És kinyílt a hatalmas
Időkapu előttem

Világ méretű labirintusba
Rengeteg ajtót láttam
S hát bátorságtól vezérelve 
Én, az egyikbe benyitottam

Szörnyű volt, teli vértócsával
Harcosokkal, sebesültekkel.  
Kardok, fegyverek 
Csattogtak, lövöldöztek.  
Sikoly,  
Halál bűze,
Csapta meg orromat.
Gyorsan kirohantam 
Kiáltva, - ez mi volt?
S a mély hang
Szomorúan válaszolt:

- Az összes háború 
ami a múltban történt.
Mikor, az ember 
Elvesztette a fejét,
S a drága idejét 
Más ember életének
Kioltásával fecsérelte el.
Amit itt láttál - a történelemben,  
A legrosszabb emlékek nyomait
Hagyta, az ókori, középkori,
Örökösödési, polgár, világ háborúk 
S még, sorolhatnám hisz, részletük sok

Mentem, mentem csak tovább 
Minél, messzebb ettől az ajtótól el 
S az idő azt mondta:
 - Ha, látni akarod a szépet,
Menj, be ebbe, az ajtóba

Kinyitottam, s ámulatba estem.
Gyönyörű virágok nyíltak,  
Minden kertben.
Pompás szivárvány, napsütés,
És esőcseppek,  
Gyerek kacaj, nevetés 
Hosszú séta, a természetben.
Pillangók repdestek,
Káprázatos színekben.  
Fák, bokrok, friss levegő,
Kéklő tenger díszítette
Segítőkész, melegszívű,  
Fiúk, lányok, gyerekek
Idősödő, emberek mosolya,
Család, férj és feleség, szeretet,
Az élet gyönyörű szép képeit
Villantotta oda.

Bár ebbe a terembe szinte,  
Alig volt egy két ember.
És az idő sürgetett,
Így hát mennem kellett.  

Kíváncsiságom, most erősebb lett
Ennyire különböző ajtók,  
Hát, a többi vajon, hova vezet?
S ahogy, kimentem 
Az idő kellemes hangja 
Ismertette velem 
Hogy, ez volt az élet ajtaja, a jelen

Én, kérdeztem izgatottan hogy:  
- Akkor miért voltak olyan kevesen 
S ekkor, azt mondta:
- Megmutatom neked
Hogy, hol van, a sok ember

Jó messzire mentünk 
S utána, egy ajtón beléptünk
Ahol, rengeteg ember nyüzsgött
De, mind, mind szomorúak
Bánatos arcukról a könny,
S a depresszió árulkodtak.
Szenvedtek...

Mélyen, megrendített 
- Vajon mi lehet, ez a hely?
Tán a pokol lenne
Hol, a vidámság s az élet 
Már, nincs jelen...

S most kiáltva ordította - a hang
- Ezek az emberek azok,
Akik,  a múltba vannak
Jelen idejüket, a múltbeli 
Sérelmeikre pazarolják,
Sebeiket, nyalogatják
S ez miatt, a jelen is, rossz múlttá 
A jövőkép is, csak, pokollá válik.

Nézd, az egyik, a múlt szerelmét, siratja,
A másik, a "meg nem" bocsájtás
Mocsarában van 
A harmadik, ujjal mutogat a másikra,
Hogy, mit követett el múltba 
A negyedik, Istennek sem bocsájt meg
Mert, meghalt a hozzátartozója.  

S nem látják azt a szépet 
Mit, az élet 
Abba a kis, földi idejükbe
Tárt elébe 
Hogy élvezzék 
A gyönyörű tavaszt 
A réten nyíló, mezei virágokat 
A repülő, kis madarat
A fákat mik tápláló gyümölcsöt adnak
A gyermekek vidám arcát 
A mosolygó nagymamát 
S a gondoskodó férjet, apát 
A napfelkeltét, a tenger vizét 
Folyókat a csörgedező patakokat
Természet adta gyönyörét, az állatokat.  

Elgondolkodtam...

Ahogy, egyre távolodtunk 
Egy, másik ajtót szemléltem
Különlegesebb volt mindegyiknél 
S arra ki volt írva - a jövő ajtaja 
Már szaladtam is hogy kinyissam
Hisz, a jövőt, mindenki tudni akarja.  

Ekkor az idő oly, erővel taszított oldalra
Hogy a földre huppantam
Azt kérdezte tőlem 
- Hát nem tanulok még ebből sem?
Az embereknek csak, egy jelenük van
Amitől, függ a múlt és jövő 
Mégis, legtöbbje a múltban ül
Ne kövesd el azt a hibát 
Hogy, a jövő ajtaját is kinyitnád 
Mert akkor végleg röpül minden 
Se múltad, jelened jövőd sincsen.
 
Tanulj meg, élni a jelennel.
S az idő, megengedte
Hogy, még egy ajtót kinyissak 
S ott egy hosszú csík volt 
Aminek nagy része fekete volt 
Részekben pedig színek váltották fel
Szakaszokban a fekete csíkot.
Kérdeztem, tűnődve - mi lehet ez?
Az idő felelte: - ez a te eddigi életed.

A fekete csík a múlt sérelmeiben elpazarolt idő
A színes az élet csodálatos részeire
Felfigyelő jelen idő
Tátott szájjal néztem
Hogy én csak ilyen keveset éltem

Legyen számodra ez tanulság
Hogy, az idő ami adatott
Jelenben éld-  s az életet
Ne a múltba, s ne a jövőd kutatva
Mert hidd, el az élet csodái
Mindig körülvesznek téged
Csak értsd, meg és figyelj!!!
Meg akartam köszönni az egészet
Hisz, ez sok kérdésemre választ adott

De hirtelen nagy zajra lettem figyelmes
Hat az ébresztő órám riasztott
De, most már egész másképp,
Hisz, láttam a hajnal sugarait.
Lehet hogy csak álom volt az egész
De teljesen megváltoztatott
Azóta élek s látom az élet csodáit.

lanyigeza2020. február 7. 12:05

IDŐS EMBER HITVALLÁSA

Fáradt elmémben kavarog sok kósza gondolat,
Mily idegen nekem már minden fürge mozdulat.
Változatosak napjaim fehértől szürkéig,
Lelassulva minden nagyon, de ki tudja meddig.

Ebben a korban nem nagy zajjal zajlik az élet,
Néha még a csendnek halkulását is megéled.
Mily szomorú tény, lépteim alatt a föld már nem reng,
Napjaim múlnak szerényen, nincsen már ütem, rend.

A kis fekete tücsök is milyen észrevétlen,
Ha meghúzódik és a fű alatt lapul tétlen.
Észleljük nappal ha ugrik, éjjel nehéz lenne,
Ha olyan gyönyörű hangon nem ciripelne.

A feketerigó sem tűnik fel éj leple olol,
Viszont jelenlétéről tudunk, ha szépen dalol.
A piciny szentjánosbogár nappal fel sem tűnik,
Sötét éjjel pedig ragyogása meg nem szűnik.

A szürke szamár is eltűnne a sűrű ködben,
Hogyha olyan éktelen hangon nem szólna közben.
Ködös reggel a füst eltudná rejteni magát,
Ha nem éreznénk a kellemetlen csípős szagát.

Egy kipukkadt műanyag zacskó durranhat nagyot,
De annak a híre nem éri meg a holnapot.
Kevés csak tenni valamit, nagyon nagy tévedés,
Ha azt gondoljuk, hogy elegendő a hírverés.

Láthatunk rá a természetben számtalan példát,
Ki-ki hogyan teszi észrevehetővé magát.
Idős korban ha fogytán már az erő, semmi vész,
Szerencsések vagyunk ha helyén még a józan ész.

Mindezek mellett a szépkorú is lehet merész,
Mert, hogy bátorság nélkül semmit sem ér az egész.
Alkossunk valami jót, hasznosat magunk körül,
Akkor a létünknek lesz még aki szívből örül.

Ne legyen idős elfáradt életünk se sivár,
Akkor akad még olyan, ki tőlünk valamit vár.
Kopár legelőn szívesen gulya, nyáj nem legel,
Kiszáradt mocsár környékén gólya sem kelepel.

Tehetünk még nagyot, ha azt sokan nem is hiszik,
Csak sekély tó vizének a hullámai kicsik.
Ezért engem is még valami arra késztetett,
Őszülő idős fejjel, kezdjek írni verseket.

Mindannyian tudjuk, hogy a munka akkor öröm,
Mikor sikeres és nem megy rá mind a tíz köröm.
Így gondolataimat szerényen versben írom,
Mig elmém nem hagy cserben és erőmmel is bírom.

HAdriana2020. február 7. 11:08

Hegedűs Adriana: Dobozba zárt bizalom

Egy padláson felejtett üvegdoboz
a fantáziában mindent összebogoz.
Cirkalmas írással címzett boríték.
Vajon csalfa lélekre bizonyíték?

Lehet, hogy benne lapul a szenvedély,
ehhez ugye nem kell külön engedély.
Valószínűleg sírva epekednek a sorok,
gyöngyökben gurulnak a mosolyok.

Ha pedig némi kétely fel is merül,
a józan ész azonnal ellenszegül.
Ne nyisd ki, ne nyisd ki, kiáltja!
Füledbe súg az ördög, vajon ki látja?

Ha biztos vagy, sohasem nyitod ki,
de ha nem, akkor a kör már ördögi.
De győz a kíváncsiság, ez oly emberi,
méltó jutalmát nyomban el is nyeri.

Egy kis tekerés, ez a zár roppant ügyes,
jön is a meglepetés, mert a doboz üres.
Festés volt a boríték az üveg oldalán,
ha nem lenne igaz, talán elmondanám.

t.buga2020. február 7. 10:19

A nap árnyékos oldalán

A nap árnyékos oldalán rekedtem,
A foton-ívek kikerülik testem.
A sötétben kínoz minden pillanat,
Mi magányomban váratlan rám akad.

A semmi szele zúgva fordít körbe,
Köröttem tér és idő, síkjuk görbe.
A nagy esemény horizontja közel,
Féktelen zuhanok, karja átölel.

Féreg vagyok immár, utam átvezet,
Atomjaim cérnán, testem átmenet.
Új világba értem, én vagyok a fény,
Mellettem sodródó, furcsán pörgő lény.

Sötétségnek országába érkeztem,
A tér-időt fényemmel megégettem.
Ez a közeg idegenül hat reám,
Mint madárra a mélységes óceán.

Magába zár sötét erő, vasburok,
Visszatérni innen én már nem tudok.
Magamat az éjszakába temettem,
A nap árnyékos oldalán rekedtem.

szederfalu(moderátor)2020. február 7. 08:42

@Filemon: nem vonnám kérdőre a hozzáértésed, de ezt hagyd meg a zsűrinek.
A hsz-ed töröltem, mivel ide csak a pályázati versek kerülhetnek fel. Egyéb hozzáfűznivalók a pályázati kiírás posztban tehetők.

Varga_Mikulas2020. február 7. 06:35

Barát vagy ellenség?!
Élet, és halál Ura.
Egy láthatatlan szellem,
Még a létezése is igen fura.

Vas marokkal fogja kezünk,
S ha nem is akarjuk húz előre.
Néha magas hegyekre,
Vagy szakadékba, mi a sötétség temetője.

Megállíthatatlan!
A hegyeket is porrá őrli.
Ki szárítja az óceánokat,
A kegyelmet mellőzi.

Ha már minden elpusztult,
Ő akkor is tovább halad.
Nem lesz ki szidja múlását!
Esetleg ki utána szalad.

Türelmes, türelmetlen,
Élet halál Ura!
Neki egy pillantás sem az élet,
Így ne pazarold el te ostoba!

Éld meg az álmaid!
Ismerd meg a világot!
Szerelemre, egészségre, családra!
Ne vagyonra pazarold az Imákot.

Mi nem számítunk neki,
Mert az idő nélkülünk is tovább halad.
De élheted boldogan!
Hamis ábrándokkal ne csapd be magad.

Varga_Mikulas2020. február 7. 06:33

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

lady22020. február 7. 05:35

Őrzöm

Őrzöm a lélegzetnyi csodát
az akarat irányítható
borostyánba zárva
egyre várok
a kölcsönvett ártatlanság
visszhangjára
századokon száguldó
évem szaporodik
viszkető perc szorít
míg az üreges-üveg napok
kísértet lakta szőnyegén
porszázszorszép virágzik.

lady22020. február 7. 05:34

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Törölt hozzászólás2020. február 6. 23:33

Ezt a hozzászólást a szabályzat megsértése miatt törölték a Poet moderátorai.
A törlés oka: Tilos a személyeskedő hozzászólások elhelyezése. Tilos a kötekedő hozzászólások elhelyezése. Tilos a piszkálódó, szándékosan egy vagy több személy idegesítése céljából írt hozzászólások elhelyezése.

barnaalexxandra2020. február 6. 22:56

Barna Alexandra
Emberek!

Emberek!
Kik vagyunk mi? Talán Istenek?
Nincs élő Isten, kit ismerek.
Mégis sok ember azt hiheti,
Más sorsát a hátán viheti.

Azt gondolod, megválthatod?
Tán a világot akarod?
A világot nem tudod,
Ha az embert nem tanítod!

Sok rossz van, amit teszünk,
Csak mert ehhez van eszünk...
Bundát, szőrmét? Vegyünk!
Úgyse a mi életünk...

Sok ember, gondolom, nem venne,
Ha a kedvencükből lenne.
Mégis ész nélkül veszik,
Csak mert menőnek hiszik.

S mikor lázadni kezd a természet,
Akkor jövünk rá, mi is az élet.
Majd kapkodva próbálunk jót tenni.
S igyekszünk a Földet megmenteni.

Mert az ember azt hiszi, bármit megtehet,
Sok rosszat pedig ennyivel jóvátehet.
S majd a végén azt hisszük, nyerhetünk,
De a természet ellen csak veszíthetünk.

Bár... Megérdemelnénk.
Okosabbak úgyse lennénk...
Kitartunk majd, amíg bírunk,
Így ér véget majd a dalunk.

cedrus492020. február 6. 19:45

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Tuffgong2020. február 6. 19:35

Szalad az idő

Vers költészet, öregszik már.
Öregszik már, költöivel együtt.
Valakinek ez a mesterség
a megélhetés.
Valakinek, akinek és én
is közéjük tartozom tán,
ez szenvedély.

A magyaroknak ez már szenvedély.
Szenvedély mely már szinte,
gyógyíthatatlan.Nem fájdalom ez,
hanem egy életérzés,
ami egy végtelen idő kapun halad át,
újra és újra.

Költök ezrei, foglyák kezükbe
becses tolljukat, becses vésőjüket
hogy le írják ezt a napot.
Az Idő kevés, mint mindenkinek.
A költészet az, ami fent marad.

moca6002020. február 6. 19:15

Végítélet

Már századok óta tart az öldöklő küzdelem
Az ember, természet és a vagyon felett
Hol az emberi értelem? Csak hatalomvágy és kényelem,
Harag és kapzsiság, az öldöklés végtelen
A Földnek e teher már túl nehéz, kiállt, elég!

Tüdeje már zilált, kapkod némi tiszta levegőért
Némi oxigént még termelve, a haldokló természetért
Nyög, vonít az emberben, esztelen önpusztító elme
A haldokló természet és Föld, már nem tud tenni ellene
Elveszik az erdők és vizek éltető elemét, a vagyonért

De az embernek ez még mindig nem elég!
Mérgező felhőket és gázokat a gyárak szüntelen okádva,
Az ember önmagát pusztítva, szeméthegyeket gyártva
A térképen lassan veszélyhelyként megjelöl,
Vizet és levegőt mérgezve, ember természet és fajokat öl

S a gyárak mérges füstöt okádva, a tüdőkbe halált marva
Levegő helyett klór és bróm felhőket gyártva,
Rést ütnek az ózon falon, embert és természetet feláldozva
Így megváltozik a Földi klíma, élőlény pusztul nyögve, kínban
De ez már több, mit az emberi gyarlóság felett a Föld elbírna

És az ember így él, vagy csak létezik a nagyvárosokban
Szmogban, zajban, gyűlölködve, szemét és mocsokban
Nem érezve a veszélyt, életét feláldozza némi vagyonért
A harc, mit megfeszítve a környezet ellen még folytat
Így már nem folytatódhat, mert veszélyben a holnap

Mert az ember az életet adó Föld testén,
Mint betegen a testét megmérgező daganat,
Mely felemészti a gazda volt egészséges szervezetét,
Adja át magát a lassan pusztító végtelen enyészetnek,
Elindult és nincs irgalom, már nem lesz kegyelem

Az ember önmaga ellen küzd, felemészti hatalom és kényelem
S az utolsó „győztes” ütközet, ember és halál között
Visszafordíthatatlan mit az ember a Föld ellen elkövet,
Eljön, mikor az emberek egymásra szórják a pusztító követ
Élőlény természet és emberre, ez jelent végítéletet

Vers: Dér István (ISI)

BakosErika2020. február 6. 12:56

Ha ledobálom...

Elvékonyodva lépted át a kaput,
utolsó sóhajod a szobában maradt,
mocskos téli szél szaggatta a falut,
fakóra ázott arcomra könny tapadt.

Még hallom a zajos csillagokat,
kereslek kiszáradt ágydeszkákon,
boglyas felhőben látom az arcodat,
torkomból tör elő fájó valóságom.

Tartozom neked ezzel a verssel,
kimondatlanul sok-sok szódarabbal,
tartozom a múlttal, minden perccel,
azóta hiányod hordozom magammal.

Ha én is átlépem az idő kapuját,
ha elhasználtam már a földi levegőt,
ledobálom e rongyos rabszolgaruhát,
és szabadon leszek égi szeretőd.

church732020. február 6. 11:40

Nepenthe /Időelixír/

Azt mi belőled
annyira rám ragadt,
próbálom lekaparni magamról,
fekszem az ágyon hanyatt,
mint vámpír a keresztet
kerül az álom, magányom felsír
és én hagyom, hogy fájjon.

Szemmel szegezem
plafonra az éjszakát,
próbállak kitépni magamból,
érzem a vér szagát,
időelixir kellene, hiányod szétfeszít,
s te csak mosolyogsz
arról a képről rám megint,

..mintha itt lennél!

attivad2020. február 6. 08:52

Ami marad végül

Csapkod a vicsorgó szél,
halott anyák harcolnak
így árván maradt fiakért
kik elveszve a világban,
kisegér mögé bújva
reszketnek, s szájuk szegletébe
ráncot gyűr a néma ima,
cserébe farkasfogaikért
mik korán belevástak a rideg világba.

Sziszegnek a fák,
a szél szanaszét gyilkolja ágaikat,
s mindenfelé fa-könnyek hevernek
s borítják a rongyos házakat.
Az anyja-vesztett fiú
sziszeg így a foga között,
s megmeredt nézése
mint a kitömött állaté:
hideg és fénytelen,
s mint a csapdában vergődő sakálé,
kiengesztelhetetlen.

Nem maradt más neki
csak a nézése,
mint a nyaktól bénának,
ki még eljátssza,
hogy elhiszi s ezért hirdeti,
hogy minden Isten akarata,
s hogy tekintete gyémánt fényű,
másoknak örökérvényű.

Tamandy2020. február 5. 23:10

Száztizenkét lépcső

Ezerkilencszáznyolcvanöt szeptember,
sötét a lépcsőház, ablaka nincsen,
áramszünet van naponta kétszer,
kétszer nyolc lépcső egy emelet,
kétszer nyolc lépcső, szer hét,
mert fenn, a hetediken van a cél.

Koromsötétben a hetedikig botorkál
egy hét év körüli, copfos kisleány.
Nem fél, jól ismeri a sötétben az utat,
a lépcsőket számolva magabiztosabb:
kétszer nyolc lépcső, szer hét,
mert a hetedik emeleten van a cél.

Cipőkopogás... szomszéd néni jön,
kezében gyertya ég, hangosan köszön,
a kislány visszaköszön és örül, hogy lát,
így abbahagyhatja a számolást.
Meséli... reggel sietni kellett,
elemlámpáját otthon felejtette.
Váratlanul a gyertya elalszik. Jaj, mi lesz?
Honnan tudja, a következő emelet hányadik lesz?
Szerencsére nappal van, így segít...
az ajtók illesztéseinél és a kulcslyukakon
beszűrődő nappali fény... formája.

Kétezerhúsz, január tizenegy,
a kislányból asszony lett,
gyerekeivel a liftet várja,
fia kérlelésére gyalog indul fel,
de nem bánja,
a lépcsőket számolják:
egy, kettő, három, négy,
öt, hat, hét, nyolc... forduló,
kétszer nyolc, szer hét...
emlékszik még:
kétszer nyolc lépcső egy emelet,
száztizenkét lépcső... a hetedik emelet.

vargaerzsebet2020. február 5. 21:16

Majd ha a vén fenyő

Egyszerre ébredek a fázós reggellel,
Felsejlik az égbolt világos pasztellel.
Álmomban ölellek, éppen elbúcsúzol,
s az aranyló porszemek örvénye súrol.
Libben a függönyöm holló fehér fátyla,
Felcsendül a múltból cigány asszony átka:
" Messzire kerül majd fajod boldogsága"
"Vágyhatok, vágyhatok majd a mátkaságra?"
"Majd ha a vén fenyő gyümölcsöt vajúdna,
ha a folyó mélyén örömtüze gyúlna..."
"Voltam én már mátka, nem fog már az átka!"
Réved, messzenéz az időkaput tárja:
"Nem vágyhatsz, nem vágyhatsz Te a boldogságra!
Átfog, átölel a koporsó magánya..."

Jó lenne felszállni, madárlánnyá válni,
Jó lenne libegni, mennyországba szállni,
Jó lenne leülni egy útmenti kőre,
Ott ülni, maradni örökös időre.
Miatyánkot szórni útszéli keresztre,
Megkérdezni halkan: Jézusom, szeretsz-e?

Varga Erzsébet

2020.02.05.

RudolfB2020. február 5. 13:28

Bíró Rudolf

Három lépésnyire

Aznap rajtam fekete ing és
egy árny-alakkal sötétebb
nadrág volt.
Észrevettelek téged és
szívem helyén megjelent egy
izzadságfolt.
Pont annyira látszott,
hogy kellemetlen legyen
az érzés.
Így hangtompított lövés
volt a tüdőmben minden
belégzés.
Fekete alakom tört-fehér
tájba mosódott bele:
szürke-kedv.
Foszló valóság szálait
kerestem. (Elcsepegtetett
szövetnedv.)
Három lépés távolság-tartás
feszült lépteid mögé.
Követtelek.
Fehér ruhád valamit húzott,
talán az időt, az egyszervolt
perceket.
Nehéz volt minden lépés,
a járda arcába ráncokat
repesztettünk.
Mozdulatlanság feküdt le körénk
mérföld(kő) volt az a pár méter
‘mit megtettünk.
Hátadat kísértem a járdán.
Mintha követtek volna: lassabban
haladtál.
Anya, várj! Ne fordulj meg!
Mert meglátod rajtam, hogy
meghaltál.
 
 
 

Sissy18672020. február 5. 12:28

(a vers folytatása csak véletlenül rámentem az elküldésre)

De mindezt már nem lehet,
Ami volt elmúlt már régen,
Már csak a jövőbe tekinthet az ember,
Mely bizonytalan és nem tudni majd mi lesz!

Néha jól esne onnan egy jel egy útmutatás,
Mely biztatóan hat reánk,
Kövesd csak a jeleket mely mindig ránk talál,
És hidd el meg lesz a megfelelő útmutatás!

Hát ne a múltba élj,
Csak tekints rá vissza kedves emlékként,
A jövő is lehet jó és szép,
A jelen az ahol élsz, és ne add fel a közepén!

2020 Február 5.

skorpioiro2020. február 5. 12:21

Március Idusán

Március 15. szelleme
ma már nincs meg a fejekbe.'
Március idusa
már nem egyesek tavaszi vírusa!

A tavasz már nem lelkesít,
fásultak a napok,
a lelkekből kihunytak, kiégtek
a lelkesítő gondolatok!

A magyar széthúzó nép,
soha nem tartottak össze,
a testét földarabolták,
de nem tanult belőle!

El kellene már dönteni,
hogy mi az érdek!
Saját zsebeket megtömni,
vagy enni adni a népnek?

Egy darabig lehet hülyíteni,
fényes jövőket jósolni,
de eljön majd az a nap,
amikor tisztába kell rakni a dolgainkat!

A jövőt lehet építeni,
értelmes célokat követni,
ha együtt összefogunk,
a célunkig el is jutunk!

Már a holnap is szép lehet
csak merjünk hinni benne!
Mindenki tegye a dolgát,
hogy elérje kitűzött célját!

Mindenért meg kell küzdeni,
nincs égből pottyant manna,
mindenért meg kell dolgozni
s tele lesz a kamra!

Nem lehet feladni,
hisz küzdelmes az élet,
harcolni érdemes,
ha a cél értelmes!

Ha tudod az okokat
s hogy mi váltja ki azokat,
merj ember lenni,
merj a jövődért bátran cselekedni!

Sissy18672020. február 5. 12:19

Koloszár Zsófia - Múlt - Jelen - Jövő

Elveszve, tévelyegve, az idő fogságában,
Múlt , jövő , segítség jöjjön hamarosan,
Az idő függönye nyíljon szét nyomban,
Múlt a jelenben mutasd meg megad!

Gyermekkor, kamaszkor, régi szerelem,
Elrontott múlt, rohanó ídő,
De jó lenne néha viasszalépni,
Amúltat újra élni, esetleg néhol megváltoztatni!

odygastro2020. február 5. 12:09

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

odygastro2020. február 5. 12:07

Ébredés

Sokszor ébredek előző életem rögös talaján,
Hirtelen nem tudva, merre van a nagyvilág.
Heves harcok nyomát keresem testemen,
Soká tart, míg visszatér fejembe az értelem.

Nevetni kell, no de csak magamban, árván,
Ne tudja senki, merre jársz régi álmot járván.
Beszélsz-e régi, kedves, feledett baráttal,
Törődsz-e azoknak keserves bajával?

Belátsz-e szép leánynak gyönyörű szemébe,
Ha csipkés keszkenőt gyűr hófehér kezében?
Fáj-e viselt lelked régmúlt idők után,
Vagy már fibula vagy csak a szétnyíló ruhán?

Tudsz-e önmagadról, hogy ki s mi is vagy,
Lélek, szerető, szelíd vagy csak vad emberagy?
Járod még az utat régi vágyak, ideák után?
Elhiszed még a mesét, vagy csak nevetsz, bután?

Kérdések garmada tolakszik ébredő fejembe,
Mígnem gyűrött fecni akad kutató kezembe.
Világos lesz körülöttem, kezdek már látni,
A papiroson ez áll: - "türelemmel várni" -

csomorhenriett2020. február 5. 11:38

Gúzsba köti lelkemet a félelem

Versem a költészet napjára íródott.

Néha úgy félek a jövőmtől, az egyedülléttől.
Gúzsba köti lelkemet a félelem.
Megdermed a testem, s elakad a szavam.
Mi lesz, ha anyám nem lesz velem?
Nem akarom elveszíteni mostani életem.
Nem hagyhatom veszni lelkem kincseit,
a sok versem.
Istenem, mi lesz velem?
Távolból látom magam.
Koldusként végzem, ez lesz a sorsom.
Tiszta lyuk lesz nagykabátom,
s piszkos az arcom.
Utcasarkon kerekes székemben fogok harmonikázni.
Nagyon sokan akarnak megalázni,
s nem borulhatok többé
édesanyám keblére vigasztalódni.
Egy csendes sikátorban, a csillagos éjben,
örökre lehunyom szemeimet.
Egyetlen boldogságomat,
az én verseimet,
ha valahol megtaláljátok,
kérlek, mentsétek meg
az elkövetkezendő nemzedéknek.
Elmondhassák, hogy ennek a
mozgássérült csavargónak,
lelke öröme volt a verselés.

2017. április 10.

Vagyvalami2020. február 5. 11:35

Gondold át

Majd egyszer
két évszám leszel,
sírköveden.
Két évszám,
melyet egy vonal
választ el.
Egy évszám,
mikor érkeztél,
s egy másik,
mikor távoztál.
Nem jelent semmit.
A vonal,
melyen útjaid fonalai
az életed.
Az idő,
mi a tiéd volt.
Az ember, aki élt.
Amikor kaptad,
adni akart neked.
Ha egy pofon ért,
lehet nagyon fájt,
legalább érezted,
hogy élsz,
s van életed.
Vagy egy csók,
egy szerelem
éltette szívedet,
még ha olykor
csalódás is érte
lelkedet.
Egy ölelés,
egy őszinte könny
kísérte gyermeked,
ki nem elhagyott,
csak megkezdte
az önálló életet.
Évről-évre fújtad
a gyertyát,
az évek számát
tortáidon.
Érezted,
az élet ízeit.
Csalódás.
Volt benne az is,
de kellett, hogy
erősödj tőle,
az vitt előre.
Erőt, s hitet adott,
életed jegyzetébe.
Tapasztalt lettél,
sokat tanultál,
szenvedtél és nevettél,
hol elrontottad,
csálé lépéseket tettél,
hol pedig kiválóan,
okosan cselekedtél.
Olykor belefutottál
a forró levesbe,
belekevertél
egy csipet paprikát,
jó erőset, hogy érezze
azt bárki más.
Majd volt, hogy csak
elmentél mellette,
Nem azért,
mert tudatlan voltál,
hanem csak egyszerűen
nem érdekelt.
Éltél, a vonalon,
elejétől a végéig,
mely időnként szaggatott,
de mögötted
élményeket hagyott.
Egyszer jót,
másszor rosszat,
mégis a tiéd volt,
rövidebb vagy hosszabb.
Bohókás ifjúság,
tini-virgonc évek,
ezek is segítették
az időt,
hogy boldogan élhess.
S mikor anyád
figyelmeztetett,
szaladnak a percek fiam,
nem értetted, hogy mi van.
Majd örökséged
az ő cipője volt,
még akkor nem is sejtetted,
hogy minden lépését,
újra meg kell tenned.
Felruházott,
bőséges szeretet,
egészség, boldogság,
bűnbocsánat és tisztelet.
Hasított
húsban izzó fájdalom,
szenvedés, kegyelem,
feltámadás és új kezdet.
Ez jelentett mindent,
mi az élet volt neked.
Egy évszám,
hol kezdted,
s egy másik,
hol befejezted.

Mersinho2020. február 4. 22:03

Éjszaka

Éjszaka van, csendes nyugalom.
Én egyedül ülök kint az éjszakában,
Fényes csillagok alatt nyugszom,
Vagy inkább ébren álmodok.
Míg a többiek eltemetkeznek az álomban
Én kint ülök az ég alatt,
Körülöttem millió kis égő fénycsóva,
S én semmire sem, de mégis mindenre gondolva
Élvezem az éjszakát.

Látszólag egyedül vagyok
S körülöttem csak a fénycsóva csillagok,
Mégsem így van, nem így van,
Mert kint a sötét éjszakában
Te, te is itt vagy mindig velem,
Mint kísértet, de itt vagy
S mint múlt, jövő és jelen
Úgy is látlak én, itt a rejtelmes éjben.

Látlak én a múltban,
És látom ott melletted magamat is.
Látom első találkozásunkat
És első szavunkat, tekintetünket is.
Első könnyeinket egymásért, s első mosolyunkat
Egymásnak, és mindez most oly távolinak tűnik
Olyannyira komikusnak, ügyetlennek, nevetségesnek,
Hogy mindezen most már csak nevetni tudok.
Pedig akkor annyira jól éreztem magam; szerelmesnek.
És elhatároztam, hogy tenni mindent csak jól fogok,
De ha most újra ott lehetnék
Biztos mindent másképp tennék.
Nem sírnék, csak nevetnék,
S nem szidnám, csak dicsérnem
Mind magamat, és mind őt.
Őt a drága őt.

S mit látok, ha a jelenbe pillantok?
Mindent, de mindent elrontva.
Szívünket, szerelmünket romba,
S mi oly drága, kedves volt nekünk:
Egymást meggyalázva, megtiporva.
Hogyan sikerült mindez?
Jó kérdés, még én sem tudom.
Az biztos, hogy egyikünk sem akarta,
Hogy így lássuk egymást újra;
Vérző tépett szívekkel
Mit mi okoztunk egymásnak.
Kicserélt gúnyos lélekkel
Lennie egymás átkának.

Már csak a jövő áll lehetőségként
Arra, hogy nyithassunk egy új lapot; szebbként
Élve le rajta röpke életünket.
És nem kell csalódnom végleg,
Mert látom újra megszépült arcunkat
Szerelmes boldogságunkat.
Hogy újra egymásra fogunk tisztán találni,
És hogy újra szeretnénk akarni.
Látom, hogy mily boldogok leszünk,
Hogy kéz a kézben, egymásba kapaszkodunk.
Látom, hogy tökéletes
És rendíthetetlen lesz boldogságunk
Én a tied leszek, te az enyém; és nem kell kérnem többé, hogy szeress
Beteljesül vágyunk, imádságunk.
Én a tied leszek, s te az enyém.

Ó, de nehéz kivárni ezt az időt.
Mondd éjszaka, meddig kell még várnom?
Vagy tehetek érte, hogy hamarabb megkapjam őt?
Válaszolj rá éjszaka, vagy te
Te múlt, jelen és jövő Édenje.

(Éden: női becenév)

MotoszkaDaniel2020. február 4. 21:11

Őszi Köszöntő

Elmúlt sajnos a nyár melege,
de a Sors meghozta a hosszabbítást nekem.

A vénasszonyok nyara már csak ilyen,
de októberben is szép,
nem kell még november. 

Tulajdonképpen szép nyarat tudhattunk magunkénak,
habár az időjárás idén nem mondható igazán nyárinak.

Nálunk mindenki más télen született,
mégsem szereti egyikük sem a fagyos időket.

Hullanak a levelek,
potyognak a szép barna gesztenyék, 
s kezdődik egyben egy újabb tanév.

Megtelnek az iskolák nebulókkal,
bíznak benne,
jól telik számukra ez a hónap.

Nem jött még el ugyan november,
élvezzük hát majd a frissen jött októbert 

Várom már,
hogy újra nyár legyen,
az a kedvenc évszakom,
nem szeretek dideregni
a fagyott avaron.

De ne tereljük a témát az őszről,
hiszen nagyon finom ilyenkor az üde szőlő.

A nappalok rövidülnek ugyan ilyenkor,
ahogyan megyünk bele a télbe,
de ez ne lohassza le senkinek se kedvét,
szüretjét üsse nyélbe.

Szüreti bálok,
remek dolgok tarkítják eme évszak napjait is,
bánkódni, csüggedni semmi okunk sincs! 

editke2020. február 4. 20:36

Edit Szabó : Átlépek

Átlépek pár korszakon,
Időkapun átugrom,
hova ér majd le a lábam,
megtudom én hamarosan.

Messzire jár az eszem,
hol és mit kell éreznem,
elfelejteni a jelent,
megismerni a végtelent.
.
Múlt századok ismertek,
így maradtam lány gyerek,
fiatalság visszatérne,
mialatt ez élet élne.

Lehetőség megadott
múlt századi alakot,
arcom,testem oly fiatal,
harcomra vár így diadal.

Fellépek a színpadra,
elégedett pillanat,
dalra nyílik már a torkom,
hangom hagyom, messze szálljon.

Nem is hagyom már abba,
énekem taps fogadja,
így akarok tovább menni,
így akarok híres lenni.

Ismerjék meg a nevem,
minden sláger szerelmem,
dalok szárnyán visszatérve
századomnak légterébe.

Időkapu feledve,
itt vagyok a jelenbe,
tehetséget megtartottam,
századokat átugrottam.

Bőcs,2020.02.04.

RakosLorant2020. február 4. 20:31

AZ IDŐ JÁRÁSÁBAN

Megfutottuk ezt a napot is...,
jól vagy rosszul, mindegy talán;
elszaladt ez a pár óra,
s bizony sok mindent hagytam
el, s keveset váltottam valóra:
Nem pengett szerény pénzem
éhes koldus kalapjába;
nem állhattam illőn
jó öregek szolgálatára.
Tán még Istennek sem voltam
jó szolgája ma, imáim
csekélyek voltak, épphogy
csak úgy futtába’...
S most..., ez esti csenden
ismét magam szendergek,
s vélem e napot, míg
vad hajtásán ellengek...
Ah..., menjen ez is a többi
közé, hol sok ócska és kacat,
e nap sem lesz üdvömre,
s bő gyümölcsöt nem arat.
Pihenjünk, hisz lót-futás
volt elég; itt az ideje, hogy
nyugodjunk, míg engedi az ég.
Álomi némaság ringatna el,
ha nem gyötörne valami más,
oly érzés, ami ilyen tájt
nem szokás.
Szobám képei rám merednek,
a kályha halk tüzét
lobogtatja... A messziben
méla harangok mormognak,
s az ereszt az olvadt hó
kopogtatja.
Érzem az Isten csöndes
figyelmét, mi le nem tér rólam:
hol mint fejembe villanó
ismeretlen szépség,
hol mint egyszerre ható
remény és kétség.
De akármelyik is csodáltat
engem, valami még zavar,
valami, ami mélyen
a lelkembe kavar...
...Az óra..., mi békétlenit,
ez ördögi szerkezet, vagy
isteni – nem is tudom én –,
de úgy kiráz, kedvetlenít:
hol csak ketyeg, hol üt;
s mintha egymagam lennék
az emberiség, kiknek jelzi:
nincs végtelenségig idejük.
Tudom, itt más korok járnak,
mint fentebb, hol e rettentő
sorsot kiszabták; de miért
oly kevés az íze e jelen
csodának? Csak látták előre,
hogy mi gyötrelem lesz ám itt,
s hogy szükség lesz örömre,
mi néha megvidámít.
De nem..., még sincs így,
mintha az idő volna irigy,
s csak egy pillanatot élünk
a valóságban, mert mihelyt
szemhéjunk újra felnyílik,
szemhunyásunk már csak múlt...!
S ez kell elégségül lőn, miből
az ember – ha eszmélt – okult.
Hát legyen így..., mert
máshogy még ádázabbul
verne ez él-hal játék,
mit a vergődő ember űzne
harcában a szabadságért.
Ez elég, mert ha még többet
kapnánk, senkit sem szeretnénk;
sőt, ahogy csak tudnánk,
még többet akarnánk!
Oh, hát eme pillanatnak kell,
hogy gazdagítson minket;
s tegyen érdemessé a múltra,
mint egykor eleinket.
Ah..., igen gyors ez a vitel:
ma még zendül, holnap már
kilehel...
De ez az igazság, most nyugodjatok;
s mire szavam ébredező fületekbe jut,
már én is csak múlt vagyok...!

John-Bordas2020. február 4. 19:36

Az Idő Kapujában..
(kvantum gondolatok)

Az idő némán feszül a térben
– egy felfoghatatlan dimenzió –
Idő egy dallam mátrix zenében,
kúszik velünk mint ezüst folyó.

Az idő az univerzum kulcsa,
csillagok között vár nesztelenül.
Csillag tömege magához húzza;
s egy dimenzióval feljebb kerül.

Sebessége más minden csillagnál;
csigaként mászik vagy hussan mint sas.
Idő ha megáll az élet stagnál,
vagy az idő foga rág mint a vas.

Az idő áll,szalad vagy álmodik,
csillagok között féreglyukat ás,
az idő nem él,így sosem változik
és mégis ő maga a változás.

Az idő a kapu a csillagok között
– beleremegnek csillagrendszerek –
idő és tér egymással ötvözött;
szívdobbanással számol perceket.

S a szívdobbanás méri az időt,
ahol szív dobog ott élet ketyeg.
Minden másodperc hoz egy új jövőt;
amit a következő eltemet.

Tudjuk,hogy az idő nem létezik,
múlt,jelen,jövő együtt száll tova.
Ember ki az órával kérkedik:
méri ami nincs – szegény ostoba.

Barbi05022020. február 4. 16:40

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Barbi05022020. február 4. 16:39

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

avandor932020. február 4. 16:37

Számoló

Oly mély ez az űr.
Istenem! A szív még mennyit tűr?
Az örök csak egy perc lenne?
Az idő pedig a megcsorbult fejsze?

Számolok. Egy, kettő három.
Az órák eltüntek mint homokban a lábnyom.
Valaki jó volna ha hozná az időkapu kulcsát.
Akkor talán többé nem beszélnék furcsát.

Kezem a vánkos.
Miért csak én vagyok álmos?
Aludnám az igazak álmát.
De a sors töri csak a pálcát.

Nincs vekker.
Se az aki velem egyszer újra kel.
Várok a percre hogy induljak.
Talán értem is izgulnak.

Holnap szebb lesz s nem fáj semmi.
Próbákon fogok újra meg újra részt venni.
Az időn túl az évek fogynak.
Adj hálát a sorsnak!

Élsz

Katona_882020. február 4. 16:30

Bizalom

Az ég tükrében táncot jár a szél
vajon ily kecsesen és bátran mit remél?
Ágról-ágra, házról-házra mily bátran jár
nézd, hogy bujkál előle minden kis madár.

Nem bántaná csak játszani akar
de oly hevesen fúj, hogy sűrű port kavar.
Kis madár ne félj suttogja csendesen
meg jelenik közbe itt ott egy fellegen.

Barátja nincs neki, oly árván fúj a szél
ágakat tördelve mindenki tőle fél,
pedig csak próbál barátot szerezni
de, hogy kell ezt még nem mutatta senki.

Egyszer csak láss csodát egy madárka a széllel
röpködnek fölöttünk minden Nap és éjjel.
Kölcsönös bizalom e barátság kezdete
csiripel a kis madár jöjj te is jöjj vele.

Azóta a szél s a kis madár barátok
örvendez a lelkem mikor ilyet látok.
Ne feledjük soha, hogy kellenek barátok
önzőség, irigység nincs szükségünk rátok!

Katona_882020. február 4. 16:26

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

lejkoolga2020. február 4. 15:16

Világunk

Csendes párjául választja
történések emlékeit,
szép dallammá alakítja
a múlt elcsépelt képeit.

Elszállt idők, letűnt korok,
megálmodott jövőképek,
rohamszerű fejlődések
szövik át a mindenséget.
Földünk rejtélyes titkai
- megfejthetetlen élmények -
teszik naponta próbára
az emberi képességet.
Párhuzamos világképek,
láthatatlan dimenziók,
alternatív megoldások,
számlálhatatlan verziók.
Alice Csoda országa
egy más világ emléknyoma?
Jövőbe-, régmúltba látás
időkapuk adta csoda?
Bermuda-háromszög titka,
álomszerű látomások,
paranormális élmények,
elméletek, utalások.

Fantázia, vagy valóság?
Megfejti ezt a tudomány?
Csodára szomjazó ember
feszeng, készülődik, kivár.

Hanga562020. február 4. 14:33

Időkapu
Vasútállomáson állok, sugallatra várok.
Vacilálok, melyik vonatra üljek
Az egyik visszarepít a múltba,
A másik előre a jövőbe.

Ha visszamegyek, min változtassak ?
Hisz, az akkori tudásomnak, érzéseimnek megfelelően döntöttem mindíg.
Választottam szakmát -jól, rosszul?
Nem rajtam múlt, h meg nem valósult.
Férjhez mentem , jól-rosszul ?
Utólag sem tudom, de akkor az maga volt az álom.
Gyermekem születése a csoda, a mámor !

Utazzam inkább előre?
Fürkésszem ki , mi lesz jövőre ?
Lesz e egeszségem, pénzem
Lesz e ki gondomat viseli nékem.
Ehhez nincs elég merszem.

Ahogy sugallatra várok, tanakodva
A vonatok elindulnak akadozva,
Majd egyre gyorsuló iramban elérik
Az időalagút kapuját .
Mind két vonatról lemaradtam hát .

Elszalasztottam a soha vissza nem térő lehetőséget
Utazást a múltba vagy jövőbe.
Marad a jelen pillanata,
A múlt következménye,
A jövő előkészítése,
A vissza nem térő idő pirkadata .

perzeus2020. február 4. 13:49

Megjöttem

Nyakamon egy hurok,
de küzdök, ahogy tudok,
s belőle kibújok,
körülöttem a burok,
reped, szakad, sajdul,
nyílik az időkapu,
megjöttem, szia anyu!

(Nyiraty Gábor)

PEBerta2020. február 4. 13:29

Az idő síkján

Telnek a percek, az órák
Lassan elphen a világ
Sötét éj köszónt ránk
Csak a hold szórja sugarát

Hallgatom az óra ingát
Komótosan ballag tovább
Szendereg a lélek lassan
Arcod is beköszön halkan

Valamit súgsz nagyon
De az ingától nem hallom
Mélyül az álom az idővel
Kezed szorítása ér el

Kezemre kulcsolod kezed
Válladra hajtom fejem
Csak hallgatom szíved lüktetését
A mennyország most a miénk

Álmomban mindig velem vagy
Csókod tüze nem hamvad
Kívánom mindig itt légy
S tartson ez mindörökké

Lép tovább egyet az inga
Így tesz pontot az álomsíkra
Tik és tak lép az óra
Mély álmot hoz az álmodóra

catlyna2822020. február 4. 12:33

Időkapu

Időkapun járok múltba és jövőbe,
látom azt,hogy mi volt,s mi lesz
majd,előre.
Érteni a múltad nagyon jó dolog,
mert előre visznek az ok okozatok.
A jövőben járás még nem olyan mesés,
sok-sok nekifutás,elesés,felkelés.
Bár még a jövőmet most álmodom éppen,
átlépve a kapun,láttam amit kértem.
Csodás világ várt ott,béke és boldogság,
mert Egységben élünk,ls nincs megosztottság!
Ám addig még sok dolgunk van ezen a világon,
Köszönöm hogy ráláthattam....időkapum zárom.

JohanAlexander2020. február 4. 12:13

Az idő nem játék

Ha egyszer összefolyna
a jövő és a múlt,
már értelme sem volna,
az ember mit tanult.

Hiszen mit szerzett tegnap,
ma már értéktelen,
kitörli bárki holnap,
ha múltból ott terem.

Ha nyílna most egy portál,
két idősík között,
úgy elvinné egy "hordár",
reményt, s az örömöt.

Tehetnénk bármi rosszat,
bátran büntetlenül,
és csalhatnánk naphosszat,
hisz' ki úgy sem derül.

Majd nyerhetnénk a lottón,
élhetnénk gazdagon.
De nékem az a mottóm,
azt inkább kihagyom.

Ha nem küzdesz meg érte,
nincs benne semmi tét,
soha ne hidd: Megérte!
Majd igazol a lét.

Ha létezne egy portál,
s mi átlépnénk azon,
milyen világ mi ott vár?
Azt sosem tudhatom.

Talán az ifjú énem,
jön szemben majd velem,
előle ki kell térnem.
Mi van ha nem teszem?

És mi történik akkor,
ha összeütközünk?
Félek ha halált markol,
mi többé nem leszünk.

Most megkavart az elmém!
Hogy mehetnék oda?
Hiszen azon az estén,
kinyírt egy ostoba!

De hogy jöhettem vissza,
ha meg sem éltem én,
ez időkapu titka,
életem delén?

Egyébként azt sem értem.
ki ír most lelkesen?
Utam végéhez értem.
Majd megkerestetem.

2020.02.04.

nagyvendel2020. február 4. 11:40

Kitüntetett költő dilemmája…

ÍGY, A KÖLTÉSZET NAPJA TÁJÉKÁN

Megkaptam a
Külön dijat!
Mostmár írhatok
Bárkiről, bármiről
Bármit.

Ma már tudjuk,
Ám, hamis az illúzió,
Ma úgy tudjuk,
Ez a helyes útmutató.

Átadták a
Kitüntetést,
nagy az ováció,
Ezután már
Nem írhatok
Akármit!

Ez a helyes konstrukció.

NYIBA, KÖLTŐK IMÁI DÍJAS 2017.

ARANY BOT KÜLÖNDÍJAS 2018.

SZEKSZÁRD, 2020. 02 02.

szelltunde752020. február 4. 09:33

Várakozás

Itt vagyok, várok
A bokáig érő hóba állok
A hidegben reszketek
Nem bírom a hideget.

Állok s várlak
Hát ha erre jársz.
De nem jössz
Hiába várok rád.

Csak a csend áll ott
Mellettem a sötétben
De én mindig várok
S rád vágyom.

Gyere erre várok
Hideg a szél fázok
Gyere melegedre vágyom
Te vagy nekem e világon

Eci2020. február 4. 09:07

LÉLEK UTAZÁSA

Lélek elhagyva a testet,
űrutazásba kezdett.
Hullámokban emelkedve,
még tartja a Föld légköre.
Mily gyönyörű e kék bolygó,
körbe fonja arany háló.
Légkör szélén időkapu,
őrzi két hatalmas Kerub.
Kapun túl, fátyol lebben,
ott már az idő végtelen.
Lelkek lebegnek fényesen,
segítenek új jövevényen.
Melléje suhan két angyal,
körülfonják szárnyaikkal.
Együtt lebegnek Szférákon,
S szellemvilág feltárul.
Nap sugara nem látható,
de minden fénytől áradó.
Kék, rózsaszín, fehér, arany,
rubin, ezüst, lila, smaragd.
Fák, virágok és források,
mint tündöklő gyémántok.
Zene, léleknek kellemes,
Szférán, a hárfa húrja zeng.
Az utazásnak végével,
angyalok kíséretével,
időkapunál megállva,
lélek, elköszön hálával.
Földön teste visszavárja,
érvényesül Föld vonzása.
Ezüst fonala vezeti,
Napfonaton beérkezik.

Db. 2020.02.04.

Krisztina112020. február 3. 23:52

Mégis

Olvadó hó, a langymeleg délután
komótosan issza.
Közben a drága örömöt
kamatostul roskadom vissza…

… mintha ismertelek volna…
egymás karjába kábultunk.
Kezed most félretolna,
de akkor egymásra ámultunk…

Azt hittem, túl vagyok rajta.
Ez már a múlté, s én tovább lépek.
De ahogy fejét ölembe hajtja
a magány, megrohannak a képek.

Ez az ősz nekem nyár volt,
végtelennek tűnő utazás.
De az örök pillanat már holt,
temeti közönyös havazás.

Olvad a hó vagy várat épít a jég…
Süt a Nap vagy dörren az ég?
Tegnap történt vagy egy éve tán?
Elfolyt napok bucskáznak rám egymás hátán,
ostromra fogva engem,
s én hol suttogom, hol ordítva zengem:

Ha egy percig tartott csupán
szemem előtt a millió tulipán,
reánk ömlő öröm ajka,
már csak egy éhes veszett falka
a sok bolygó, fel-feltörő emlék,
mindent ugyanúgy tennék!!

Talán egy pillanat volt csak,
de az én szívem vak,
s mégis téged lát
azóta is szüntelen,
nem ússzuk meg bűntelen,
s ami volt utána vagy előtte,
oly mindegy, mert mellembe lőtte
jeges – tüzes nyilát
a szerelem!

Volt – e vagy sem, el nem feledem…
S e belém égett, belém fagyott nyíllal
kereslek, pedig már minden elveszett…
Kába remény, hogy egyszer újra meglelem!
Messze jársz már, mégis itt vagy velem…

sarahwyard972020. február 3. 23:24

A jövő reménye: az idő kapuja

Fakapu zörren, majd kattan a zára,
letűnt korok porát kavarja a szél.
Rálépek a jövő nagy színpadára,
padlója márvány, az ajtaja acél.
Most szélcsend van és zenél a lelkem,
viharfelhők válnak csillagköddé.
Engedem múltam, hogy útra keljen
és megígérem nem szidom többé.
Kinyílt a szívem, ideje volt,
virágát bontja a dobbanás.
Az élet bűnöm alól felold,
kacagásom atomrobbanás.
Kinevetem a régmúltat,
átölel az öreg karma.
Rám csak a jó Isten sújthat,
borzongat örök hatalma.
Az idő lejár, véges,
a valósága meszes,
de nem is olyan rémes,
csak rohanva ily sebes.
Pulzál vörös vérem,
öröm lüktet bennem,
elveszlek a térben,
lobog a szerelmem.
Holnapom álmos,
az vagyok én is,
a múltam átkos,
én élek mégis.
Lettem mának
üldözője,
voltam árnyak
temetője.
Veremmé
változom,
jelenné
áldozom.
A Nap
fénye
harap
éjbe:
Te,
én,
re-
mény.

Zotya901032020. február 3. 22:49

Ha még egyszer gyermek lehetnék...

Gyermekként nehézkesen,
teltek a hosszú évek.
Nem értettem miért én,
miért én vagyok ilyen?

Sok dolgot megéltem,
bántottak.
Sok mindent akartam,
amit rám nem bíztak.

"Nem vagy rá képes!"
- hangzott el sokszor.
A könnyeket takarta el sokszor,
a hamis mosoly.

Küzdelem volt minden perc és óra,
"Holnap is ez lesz, újra és újra?"
Minden nap a kérdés,
nem találtam az utam.

Összetörve sokszor,
de mindig felálltam.
Ha könnyek között is,
de tovább haladtam.

Minden rendben.
- inkább mégsem,
ott van bennem,
egy nagy seb hej.

Én voltam a rossz gyermek,
tudom.
Mert mindig jót akartam,
s nem a hazugságot.

Be kellett volna nekem is,
állnom a sorba.
Követni a másikat,
mint egy birka.

"Más vagyok,
de főleg érzékeny!"
Ezt kaptam csak,
biztos ez az, amit érdemlek.

Nem volt olyan,
hogy ne tudnék panaszkodni.
Ha meg is hallgattak,
utána tovább álltak.

Nem csinálnám másként,
pedig sokszor hibáztam,
Vezettek utamon,
csak én ezt nem mindig láttam.

Már tudom,
rossznak is kellett volna lenni.
Csak egy kicsit, hogy én is,
a sorba tartozzak néha.

Csendes voltam,
s az is vagyok, nem tagadom.
De attól még, ember vagyok én is,
mint mások.

Már lassan a harmadik x-et taposom,
elértem dolgokat, de van, ami hiányzik.
Ezt nem lehet kérni,
mert akkor nem igazi,

Csak egy kicsit kaptam volna,
akkor lehet, boldog tudtam volna lenni újra.
Csendes voltam, s nem hallották talán,
hogy hozzájuk szólok, a szeretet szaván.

Becsülném minden percét,
mikor gyermek voltam.
Csak egy dolgot kérnék
másként, legyen minden és szép.

A sok nehézség közül,
maradjon néhány tőlem.
a távolban még,
fusson jó messzire, előlem.

Már nem lehet visszahozni a szépet,
bár kevés volt, de hálás vagyok érte.
Nem is én vagyok ma itt,
csak a hit hozott el mégis idáig.

Szerelem, talán volt ilyen,
de jót nevetett rajtam, csendesen.
Felnőtt fejjel is átélhettem,
de a jövőben, csak barátként megyünk,
egymás mellett, ketten.

Gyermekként nem volt pillanat,
hogy ne lettem volna nyugtalan.
"Más vagy, nem érsz el semmit!"
ma már elértem mégis valamit,
az álmaim egy részét, s még valamit.

Megértettem talán,
hogy nem ott kell keresni,
a szeretetet,
amit fojton próbálok kutatni.

Ott van a szerelemben,
de ez délibáb.
Helyette más lesz,
ez a barátság.

Sokan voltak mellettem,
mára viszont sokan elmentek.
Én vagyok a hibás, mert jó voltam,
vártam volna vissza, de ritkán kaptam.

Megyek tovább, nem tehetek mást,
holnap is egy új nap vár.
Szeretek tovább, mást nem tudok,
remélem lehetek még, úgy igazán boldog.

RozaBraun2020. február 3. 22:47

Időkapu

bűvös utam lásd,hozzád vezetett
az időkapun túl kerestelek..
tudom hogy rég vársz ,megbízol bennem
hozzád érkezett megfáradt lelkem..

nem választhat el már senki minket
időládámban találtam kincset ...
kezemet fogod? ölelj meg bátran,
Tiéd vagyok e bizarr világban...

vágyom a boldogságos csendre
melletted élni itt szeretetben...
ahol nincs betegség, nincs se bánat
csak szeretet, amely szépnek láthat

akkor is ha majd múlnak az évek .
veled lehessek mást nem is kérek ..
lelkedben élek,s te lelkembe élsz
ne szólj kedves , mert a perc véget ér ....

Vivien33992020. február 3. 20:34

A múlt árnyai

Lelkem egy sötét kalitkába zárva,
Hol egykor boldog madár dalolt,
Hallom a világ szavát, mint még soha,
S nem értem mégis hol romlott.

Egy ablakon át nézek mindent,
De csak egy árnyékot látok,
Az enyém az, a régi önmagam,
Mely most csak bámul rám szótlan.

Szívemben zavaros fájdalom tombol,
S leküzdeni könnyen nem lehet,
Egy nyomasztó gond, megpróbáltatás,
Mely lelkemre nehezedett.

S ha néha szabadságért kiállt hangom,
Léptem nyomát szárnyam szegik a gondok,
Mert félek, hogy a múlt még minidig követ,
Mely egy rég feledett álomként büntet.

Oly jó lenne egyszer igazán, ha kiálthatnék,
Ha hangomat adhatnám a világért,
Egy bátor önfeláldozó tettet másokért,
Mert akkor végre látnák, egyedül is bírnék.

De megrekedtem a fájdalmam tengerén,
És úgy érzem, egyre mélyebbre merülök,
Nem tudok megálljt parancsolni a múltnak,
Mert a gondolataim mindig visszakóborolnak.

Qurton2020. február 3. 19:40

Felföldi csoda...

A Dunától és a Tiszától északra eső,
A Tátra, Fátra, Mátra bérceit magába ölelő,
Hegyekben, völgyekben, dombokban gazdag táját,
Felföldnek hívják.

A Vág folyótól a Hernádig húzódó,
Magyarlakta területen, a sajátos viseletű népre,
A Palóc megjelölést is használják, ezért e
Tájat a néprajzosok Palócföldnek is hívják.

E népet egy bizonyos Kálmán, a Mikszáth hozta hírbe,
Megírta őket több regényben és elbeszélésben,
A palócság létének jobb megismertetésében
Egy novellája, A Jó palócok hozta őket csodába.

A tánckultúrájukat egy világ csodálja,
A pásztortánc, söprűtánc, baltatánc,
Korábban a verbunkot a friss követte,
A lassú csárdás csak később került a táncrendbe.

A keleti lassú csárdás gazdagabb,
S a fent hangsúlyos frissel egybeolvad,
A menyasszonyfektető gyertyás tánc különböző,
A formái a nyugati vidékre jellemző.

Jellegzetes palóc szokás a Kiszehajtás,
Virágvasárnap a lánykák menyecskeruhába rótt bálát
Visznek át a falun, a határban levetkőztetik,
A Folyóba dobják vagy elégetik.

A Palócok fontosnak tartják az Újévi Étket,
Szerencséjüket szárnyasok elkaparják, ezért ilyet nem esznek,
Viszont szívesen látják az asztalon a lencsét,
Hogy a pénzben ne érje őket veszteség.

A bort vagy pálinkát mindig a gazda húzza meg,
Azután ihatnak belőle a többiek,
"Ereő egesseg" koccintásnál az "Ima",
"Dicserjeük minnyájan" a vendég ezt válaszolja,

Ha erre járnak a többiek, nézzenek be bátran,
A Kopár hegyoldalból pompás a kilátás az Alföldi Világra,
A száraz, köves gerincúton kis tisztások váltogatják egymást,
A Végén pihenjenek meg a Palóc-házban, a népszokások Világában.

Lariona2020. február 3. 19:19

Fény

Mikor azt hiszed, hogy minden ellened történik,
ha jövődre gondolsz, az alagút vége sem fénylik,
minden érzésed már mélyen bezárkózik,
és sebzett szíved minden egyes embertől irtózik,
észre sem veszed már azt a pici szikrát,
mi mai napig sem dobta fel reményteljes talpát.
Ne fordulj el tőle, ne keresd odaát,
mert ott van most is az orrod előtt az igaz barát.
Törd már át a börtönöd éjfekete falát,
hogy érezhesd már végre annak is a szagát,
milyen is az igaz szerelem, s a magányt
felejtsd el egy életre, hogy ne okozzon halált.

Lehet, hogy elvesztetted rég
az éltető reményt,
de akkor se add fel,
hogy megtalálhasd azt a fényt.

Az is lehet, hogy csak rossz irányba mentél,
vagy egyetlen alkalommal rosszul döntöttél.
De nincs olyan, hogy vége, hogy annyira elestél,
hogy ne tudj felállni, nincs olyan, hogy elvesztél.
Tudom, hogy most csak egy kicsit berezeltél,
csak intsél be a rossznak, köpéssel feleljél.
Emeld fel a fejed, más irányba menjél,
minden erőddel most már a folytatáson legyél.

Lehet, hogy elvesztetted rég
az éltető reményt,
de akkor se add fel,
hogy megtalálhasd azt a fényt.

simoarpad2020. február 3. 17:44

A könyv ugyanaz

Mi az Isteni lélek ?
Ha halandó a vágy
S hogy mitől félek ?
Az ha idő a tárgy.
Életet megfakító
Vagy kíszínező tán
Értéket megvakító
Vagy gondol rám ?
Múlt, jelen, jövő
A könyv ugyanaz
Csak ép más a szövő
És a borító amaz
Ez amit formálhatunk
A borítót csupán
Jogunktól megválhatunk
Le nézzük bután.
Gazdag vagy szegény
Múltban vagy jelenben
A tiszta elme erény
Rajtad áll jellemben
S ha kitörsz a burokból
S gondolkodsz józanul
A történelem sorokból
Ordít neked torzan vadul
A legnagyobb érték
És az örök élet titka
Csak mámoros mérték
Aki megérti ritka.

kovacsadammate2020. február 3. 15:40

Elképzelt szerelem

Megáll az idő, ha Veled vagyok,
Kaput nyitsz Lelked ajtaján nekem.
Szívedben már én is nyomot hagyok,
Lényed megváltoztatta életem.

Kezedet fogva, szemedbe nézve,
Én leszek a legboldogabb ember.
Átölelve, nevedet becézve
Kimondom: „Édesem!” - végtelenszer.

E pillanatot múlni nem hagyom,
Tündöklésed Lelkemre ráragyog.
Együtt repülünk angyalszárnyakon…
Az idő megáll, ha Veled vagyok.

joco472020. február 3. 14:43

Körbe jár

Derengő fénysugár
az űrben körbe jár.
Keresi kutatja a helyet
ahonnan a forrása ered.
Ezért is jár be minden helyet
ami a teremtésben
adhat erre a kérdésére
feleletet.

De hol is kezdödött
ez a történet,
amiből minden keletkezett?
Csend,sötét,végtelen nyugalom.
Egyszer csak valami borzalom,
megmozdult az,
amiben addig nem volt más
mint a sejtelem,
hogy önmagamban létezem.

A mozdulat maga volt a teremtés,
amiből kibontakozott az öröklét.
Egy folyamat jött létre,
amelyből világmindenségek
kezdték el a végtelen tágulást,
ami a lakóhelyét adja
sokféle éleformának,
és vele együtt a társulást.

Igen együtt, mert ami létezik,
az egy síkon keletkezik,
majd átalakul.
Egy folytonos változás,
ami elindult a kezdetek kezdetén.
De a két megnyilvánulás
a fény és a sötét,
amelyek alkotják a teret.

A teremtés színpada
mely a fény által
hol látható,hol pedig
a mindent átható sötétség
borítja be.
Hogy honnan ered minden,
ezt kérdezed?

Örök talány,
és ez adhat okot arra,
hogy mi,
az emberiség megfejtsük
az indítékot,
ami miatt létezünk.

A kis fénysugár ki körbe jár.
Ő az,ki segíthet.
Mert a fény volt az,
ki a sötétből kilépett,
ezáltal megteremtve
a kettőséget.
De hogy tudnánk
megkérdezni őt?

Régi idők mondái,
misztikus művei,
szóltak egy helyről
vagy inkább egy teremtményről.
A neve Időkapu.
Mikor megleljük,
a választ megtaláljuk.

Mivel ezen a kapun átlépve,
megtapasztaljuk az időtlenséget.
Így a jelen,a múlt a jövő,
eggyé válik.
Mert ott abban a dimenzióban,
nincs mihez viszonyítani.
Ezért is mikor oda ha elérünk,
elfelejtjük miért is éltünk.

A személyiség megszűnik.
Ott nincs kérdés sem válasz.
Csak a tudat önmaga,
szemléli mindazt amiből áll.
Majd végtelen gyönyörében,
újabb és más világok születnek,
amik fenntartják az örömöt,
amit a létezés adhatott.

lilapetunia2020. február 3. 14:01

Kapukon át

Nincs kezdet, se vég
Annak, kinek minden Egy,
Ugyanaz’ kapu
Lezár egy létet, de egy
Másikat aztán elkezd.

Az út kapukon
Át vezet, segítenek,
Mint mérföldkövek,
Felkészülés a kapu
Előtt támaszod lehet.

Ki készíti a
Kapukat, nem látja át
Az emberi ész,
Mégsem vak, kit szíve visz,
Időtlen hit és remény.

nagyvendel2020. február 3. 11:26

GONDOLATAIM A KÖLTÉSZET NAPJÁRA

Mottó időkapu

A költészet viszályos időszakairól

Ablakom kitárva,
Belecsapok lantomnak húrjába,
S rácsodálkozom
E csodás világra.
Itt állok az ég alatt
idők viharában,
gondolataimba zárva,
írásaim kizúdítom
költői mustrára.

Aktuális gondolatok
gördülnek elébem,
írom serényen, hogyha
érzem elhívatottságom,
féltő reményben.

Kritikusaimnak ajánlom,
mindegyik tisztán lásson,
sohase találgasson.
Éjszaka születtem
Lanttal a kezemben,
Eleve megfenyegetve
A költészetnek
Mindenféle Múzsáit,
S megtapasztalva
A forrongó pokolnak
Kénbűzös bugyrait,
S a Parnasszusra felhágva
Miközben folyton szállt a dal,
Sokakban felötlött
Gyenge testemnek
Sárba tiprása,
Ez volt többeknek
Legfőbb óhajtása.
Pitiáner irigyeknek
Álnok ármánysága.
Álságos kultúrák
Belterjes világa.

Azt a hétszázát.

Nem kétszáz,
nem négyszáz,
nem ezer,
csak hétszáz csupán
verseimnek száma.
A többi prózáim virága.
Ne gondolja senki bután,
nem vagyok szószátyár,
csak költők sokaságának
alázatos követője, talán.
Nem tudom, hogy mi az oka,
csak sejtem, mint vad a vihart,
ennyien nem írtak még verset soha.
Ha nem tömegekhez szólsz,
versed lóg a levegőben,
ha fiókodnak írsz,
sohasem jutsz előre,
ez az írni tudók felelőssége.
Mindenképpen várj a vevőre,
ki megjön előbb, vagy utóbb,
de ne igyál előre
senkinek a bőrére.
Kell bele paprika, só,
hadd eméssze az olvasó.
Csípje száját, és szemét,
hívja fel a figyelmét.
egy gatyám, Egy ingem,
a vers számomra csaknem minden,
dolgozom folyton ingyen.
meg kell győzni a sok bohót,
kikkel döngölni lehetne a földet,
kik soha nem olvastak még el könyvet,
meg kell tudniuk a valót.
A költő mind koldus,
az írások szerint,
de mégis több Párizsban tanult.
Hogy is van ez?
Lámpásod tartsd magasra,
ne kezdj munkádhoz sután,
de vajon mi marad egy költő után?
Pár olcsó könyv,
s néhány, örökérvényűnek vélt
őszinte gondolat csupán.
A dolgokon elmerengve mondja,
nahát,
ejha,
azta,
hűha,
jé,
nocsak,
hetedszerre azt mondja,
hm,
mert ő a kuka.

A hét vezér,
a hét törpe,
a hét mesterlövész,
a hét szamuráj,
és a hét gonosz,
s a hétszáz vers,
a hétfejű sárkány,
hetet egy csapásra,
a hét szűk esztendő,
egyre megy.
Ha megkérdik tudod e
hány szentség van?
Gondolkodj el ezen,
a hétszentségit neki,
most nem jut éppen eszembe.
Ne törekedj a tökéletesre,
sohasem érheted el.
Elégedjél meg
csupán csak a jóval.
A mákos tésztában is ott a hangya,
de a többi az mák,
meghintve jó erősen
fekete borssal.

azanyja..

Néha, ha lanyhul a hitem,
elvesznek öröknek hitt
Nemes gondolataim,
A feledés homályába.
Évek elmúltával
Kihunyni készülő
Öregedőn romos
Rideg cemende
Fekete kemence lukába
Agg testemet elrejtve,
Az örök feledésbe temesse.
Ráutalva arra,
A száraz fát kezében tartva,
Mindenki maradjon
Annál a fánál,
Amelyiket kapta.
S majd, a végítélet során,
Mi is marad egy vak költő után?
Néhány könyv csupán,
S egy pár örökérvényűnek
Vélt gondolata.
Vigyetek magatokkal
néhány Vendi könyvet,
gondolom a javából,
vegyétek le a polcról,
mindenképpen ingyen,
ne legyenek egy helyen.
Aztán megkínállak benneteket,
üljetek le olvasni velem,
a diófáim alá.

Írom soraimat egy papírlapra,
igazságoknak halmaza.
Az idő barázdákat szántott homlokomra.
Mindenre odafigyelni,
dicsérni és perlekedni,
ez a költő dolga.
Soha ne múljon el
a múzsák csókja,
dicsően szóljon
előre mutatva,
a magas Literatúra.



2020. 02. 02.

A KÖLTÉSZET NAPJÁRA AJÁNLVA.

......
...

Blankacska2020. február 3. 10:56

Kotirlán Blanka
Volt...

Volt amikor boldoggá
akartalak tenni.
Az idő eldöntötte helytem,hogy
Nem te vagy a meg felelő!
Köszönöm,mind azt amit kaptam
Kis időnk alatt tőled!
Minden perc,minden másodperc
Elhatározza hogy mást szeretnék.
Törödnék veled most is,de
ez a korszak az életemből
Leszárult.
Most újabb periódus kezdődik
Amitől nem rettegek meg mert
MInden ciklus új ajándékot,
Lehetőseget ad az embernek!
Lejárt lemez lettél nálam.
Másnál lehet hogy új vagy.

Barbi05022020. február 3. 06:47

Ökrös Barbara
Szeretnék

De szeretnék aranyhajú kislány lenni újra,
önfeledten játszadozni a homokban.
Kergetőzni kifulladásig a sok baráttal,
s nem foglalkozni mindennapi gondokkal.
Szeretnék boldogan beszaladni a boltba,
ahol a boltos néni csak rám néz s máris tudja...
Tudja, hogy most gyűlt össze a zsebpénzem,
és megvehetem a kedvenc édességem.
Szeretnék visszamenni az időben,
ahol hátam a problémáktól még meg sem görnyedt.
Szeretném még egyszer nagypapám bölcs szavait hallgatni,
vagy csak hangjára kristálytisztán emlékezni.
Szeretnék vele kocsikázni az öreg szürke Wartburgban,
róni az országutakat csak úgy, boldogan.
Szeretnék ugyanaz a tiszta szívű kislány lenni,
akinek jókedvét semmivel sem lehetett megtörni.

judit.szego2020. február 3. 06:20

Szegő Judit
Fanni levele Radnótihoz

Gyere, drága Mikem*, át az időkapun! Úgy várlak!
Tömegsírról szedett virágom már régen elszáradt.
Benne hiszlek inkább, és nem a hazug temetőben.
Szerelmedet hímeztem életemre, s szemfedőtlen

tested melegét annyi árva év után is érzem.
Kezedet fogva felhőt járni, már csak ezt remélem.
Hosszú évtizedek hiányát pótolja majd szavad!
Nem perlekedem veled, mit szabad, vagy mint nem szabad....

Maradt pár bútor, s tűnt könyveink szelleme a polcon.
Rád várunk hűen, átlépve mennyországon, meg poklon.
Hány sötét éjszakába kiáltottam a nevedet.
Gyere drága Mik, szólj végre! De nem jött rá felelet.

Élek jelenben, és múltban. A jóság most sem érdem.
Halni akartam teutánad, de azt is lekéstem.
Itt felejtett sorsom, míg elrabolt téged túl korán.
Bor vad rézbányája árkolt sáncot költőm homlokán,

ki" rémhírek és férgek közt"** éltél, míg csak bírtad ott.
Néhány szép verssor volt csupán, ami rólad hírt adott,
hogy még életben vagy, te, aki drága társam voltál.
Majd elhallgatott a vers is, még rímekben sem szóltál.

Gyere Mik, át az időkapun! Tömegsírból lépj ki,
vagy várj rám, lelkemet akarom magamból kitépni.
Jöjjön el már a pillanat melynek "nyugalma nyugtat,
mint egy hűvös hullám"***, s megtalálom hozzád az utat.

Ifjontin dús hajad könnyeimtől lesz újra nedves.
Nevem betűi rákerülnek sírkövedre, kedves!
Feketén felragyognak, mint megannyi hieroglif.
Tudd és érezd, hogy szeretlek mindig és mindenkor! Fif*

*Mik és Fif= így nevezte/becézte egymást a Radnóti házaspár
** Radnóti: Hetedik ecloga
*** Radnóti: Levél a hitveshez

Kriszti122020. február 3. 05:53

Végtelen szeretet

Titokzatos enképhalon
zakatol, mint a gyorsvonat
versenyt futva az idővel,
mi a sík térben megragadt.
Fénysebességgel száll, szalad
s csak azt képes megérteni,
mi tárgy-anyagként képet ad.
Vajon látsz engem, kedvesem?
Hagyd el tested kínzó falát,
húnyd be szemed réteken át,
törd le korlátaid s lépj át
az időkapun és nézz szét!
Itt nincs már se idő, se tér,
szolidáris idő sem mér,
csak dimenzió-valóság.
A tiszta szeretet számít,
mit lélek tart ládájában
azon rejtelmes szigeten,
időtlen időben, mit ír
Újszövetség lapja: "Ezer
év egy nap, s egy nap ezer év."

Az idézet 2Pt 3,8

kovacsevuska222020. február 3. 03:19

Kovács Evuska

Ha a Petőfi utca beszélni tudna

Ha a Petőfi utca beszélni tudna, többet mesélne, mint
egy vonat peronja. Látott már engem, téged, minket
sokszor az az utca.

Amikor márciusi éjben a lámpák fényében, a zászlók
táncában, cigarettafüstöddel veled voltam én, akkor is
ott volt, látott az az utca.

S talán halkan a szívem zaját is hallotta. Amikor leesett
róla egy páncélka. Annak okán, hogy öleltél. S akkor ott
engem igazán szerettél.

Ha a Petőfi utca beszélni tudna. Elmondaná, milyen volt,
amikor szívemmel kerestelek és nem leltelek meg. Oh,
ő tudná, milyen az elhagyott nő arca.

Na, ha az utca beszélni tudna... Mesélné milyen boldog
a lopott percek napja. Milyen a női arc, amikor tudja, az
az utolsó napja.

Jaj, a Petőfi utca! Rajtam, rajtad, mirajtunk csak nevetni,
sírni vagy kacagni tudna. Végigkísért minket az egész
utca. Az elfelejtett Petőfi utca.

Vers nekem, neked és a nyíregyházi Petőfi utcának

kovacsevuska222020. február 3. 03:19

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

BorsosDaniel2020. február 2. 22:19

Feltételezés

Tegyük fel, soha nem írnék semmit,
Tegyük fel, soha nem fognék tollat.
Nem volna semmi, mi riogat,
Én lennék új Játéka a végnek,
Szavaim bevinnének, a múltba.

Múltban élve, a jövőbe látva,
Egy poros végszínpadon táncolnék
Én, a porélet komédiása.
S lehet, csak én fogom tudni már,
Hol lakott rég itt Vörösmarty Mihály.

Szívem, szívedbe örök fonódna,
Halálodig szolgálna, dobbanna.
Mi lenne, ha mi nem is léteznénk?
Szivárványtó-partján vérbe borult,
Árnyékban virágzó rózsák lennénk.

Smen2020. február 2. 22:04

A Bohóc

Bohócálarc, arcára festett mosoly kerül.
Piros, nagy orr virít, a könnycsepprajz legördül.
Pingált érzelmeken barázdát mosott idő
Ajka sarkán megáll, mint vad, szenvedélyes szerető.

Színkoptató, könyörtelen, elmúló idő,
A lelkekre ülő, szívekre nehezedő,
Emlékekben élő a harsány nevetgélő.
Most elítélő, minden erejével visszaélő.

Bohócálarc, a színeit már elfeledték.
Kopott, piros orrát fiók mélyére tették.
Könnycsepp felszáradt, bohóc szíve megfáradt,
Égi mezőn sétálva keres másik színházat.

Rai2020. február 2. 21:25

A versemnek az időkapuhoz annyi köze van, hogy a trák nemzet eredete az ókort eleveníti fel, a gyanta pl. a régi és a napjaink gyógyászatában használatos, az informatika pedig a jelen és a jövő fontos eleme . A versben a történelem is helyett kapott.

Trák gyanta

Ránk mosolyog a hajnal,
Szél susog a hegygerincen,
Ódát zeng az OROMI DAL.

Lenn is indulóban a nap kereke,
A völgyből bölcsen felelget,
A mindent aláfestő ZEN ÉNEKE.

Érzelmekben dús HAT CINKE,
Szárnyukat kibontotta a zene,
Vidáman trilláznak, egyre csak egyre.

Sárga család összedolgozik,
Döngicsélők rajzanak a hárserdőben,
POR, ISTEN MÉHESÉN születik.

Korgó gyomorral ébredem,
Zümmögés simogatja érző sejtjeim,
Az erdőben köztudott: ITT MÉZES SER TEREM.

A múlt megterített jelennek, s jövőnek,
Ikonokban gazdag TOR, FIAIMNAK,
Csordulásig rakott asztalon az étek.

Heverészik, nyújtózik, tekeredik,
Napozik, a jámbor IGLÓI BOA,
De kivetkőzik magából, s vedlik.

Vonalakból és színekből építkezzetek!
Példát mutat a VITÁLIS KARÚ ZULU,
S kirajzolódnak a részletek.

A páston pattog a pettyes lasztid,
Dribli után lövés, majd gólöröm,
ÉLTET, NEVESS, élethosszig!

Tegnapi, az örökifjú logika,
A MAI MAKETT épp erről híres,
Holnap is friss leszel, újra meg újra...

Históriafüzér: ÉNEMRE TÖLT,
Te vagy az emlékezés írmagja,
Ez a tudat, a lelkemben verset költ.

(A vers címe Trák gyanta, amely a Tantárgyak szó anagrammája)

Attila582020. február 2. 21:01

Fényképek a múltból

Régi megfakult fényképek,
Becses emlékek mind neked.
Sok szép dolog életednek,
Elfeledned nem is lehet.

Visszarepülsz az időben,
Felidézed boldog éned
Újra ott vagy önfeledten,
Vidáman,ifjan,szeretve.

Néha fájón belegondolsz,
Nem maradtunk fiatalok,
Eltörölnél mindent mi rossz ,
Megállítanád a Napot.

Évek múlnak könyörtelen
Nem tudsz változtatni ezen.
Fotók gyűlnek szekrényedben,
Könnycseppek a szemeidben.

Eleonora2020. február 2. 19:13

Titkos tekercs

Sok éve már, megült a szó fülében
most percnyi csendben újra ráköszönt,
képek sorát szitálja már fölébe
ím visszajött az is mi elköszönt.

Kaput keres mi élni elvezetné
mit róla tud a földi értelem
képek sodrában egyszer felfedezné
ám sorba rakni most is képtelen.

A tűzbe bámul mint megannyi őse
rőt lángok tánca jóslatot ígér
csak vonalat vés lapos rúnakőre
a múló idő életet kimér.

Időkapu lehet maga az ember
első fázis tán a fogantatás
születés lehet a második tender
a harmadik pedig nagy utazás.

Parisz2020. február 2. 18:44

Időkapu

Esti órák, szürke lakás
Ablakában merengek,
Nézem a várost,az utcán
Már nem járnak emberek.

Álmodom egy éber álmot,
Fiatal vagyok és csodaszép,
Arcom pelyhes, vállam széles,
Ez egy ifjúkori tükörkép.

Délceg vagyok, de hitvány,
Még az otthont keresem,
Elégedett vagyok az élettel,
De teljesen vele sem.

Lányok sora strázsál ajtom előtt,
Egyet szeretek, de az összes kell,
Ilyen vagyok durva, mohó,
Aki boldogságot csak másban lel.

Esti órák, szürke lakás,
Ablakában nevetek,
Kidőlök és esés közben
Minden gondot elvetek.

feri572020. február 2. 17:15

Életszekér...Az időkapu

Poros úton hagyott szekér,
A kietlen tájba belevész.
Lehajló almafa ág alatt,
Álmodik a remény.

Rám szegezi tekintetét a fénylő nap,
Barnára pirított arcom a távolba néz.
Eszembe jut ifjúságom,
A boldogságos szegény remény.

Mennyi boldog idő veszett a múlt homályába,
Mint egy álom ébredtem a változott világba.
Hol vagytok gyermekkori álmok, régi játszótársak?
Az idő kereke elsodort az álmokkal teli világba.

Poros úton hagyott szekér,
A kietlen tájba belevész.
Lehajló almafa ág alatt,
Fut velünk az életkerék.

Fenyhozo2020. február 2. 16:39

Időkapu

Távoli táj, régi álom,
múlt időknek lét fokán,
ha sikerül megtalálnod,
régi titkok hullnak rád!
Idő visszafelé lépdel,
ha emléked rád tekint,
szíved olykor sokat képzel,
Isten így csak rád legyint...

Mennyi év és fájó óra,
lelked útján zivatar?
Te csak vársz a hívó szóra,
s nincsen aki betakar,
de ott túl a kapuk mögött,
szél ringathat lágy ölén,
s minden ami rég eltörött,
benned újra földi fény...

E.M.Miller2020. február 2. 15:16

Egyszer volt...

Egyszer volt, hol nem volt,
Volt egyszer egy különleges karóra,
Mindig ott lógott nagyapám nyakában,
Kezén sosem hordta.

Mindig azt mesélte, hogy e óra
Különleges varázserővel bír.
Többet sosem mondott róla, csupán
Annyit,hogy ha ő már nem lesz,
Megöröklöm én.
Mikor eljött az idő,az órát
Megkaptam én, furcsa
Számlapját tanulmányozni
Kezdtem én.

Furcsa számlapján megakadta
A szemem, nem vot azon más,
Csak a bolygók rendszere.
Sok idő eltelte után rájöttem,
E furcsa óra egy időkaput nyit
Meg,ha a tizes számra koppintok,
S elrepít akárhova. Oda,ahova a
Legjobban vágyom, s segít
Elrendezni a dolgaim,hibás
Döntéseimhez megoldást
Találni,fájó lelkemen a
Sebet begyógyítani.

Kedves óra,kedves időkapu,
Repítsetek el oda, ahova a
Legjobban vágyom, ha mégcsak
Egy pillanatra is láthatnám őket,
Kiket ott hagytam, és értük fáj a
Szívem.

Talán megnyugvást találna a
Lelkem,vagy ott maradni,velük
Mindörökre.
De a vaágyam néha így is
Teljesül,ha rábökök a
Mutatóra,elvisz a jövőbe
És a múltba,más világba
Oda-vissza ő hozzájuk.

De az óra más titkot is rejtett,miről
Nem beszélt a nagyapám. Ha a
Tizenkettes számra bökve egy ksi
Ablakocskán át láthatom őket.

Időkapu,időkapu segíts nekem,
Gyóygítsd meg a fájó lelkem,
Nyílj ki újra,repíts el,majd
Zárd be a kapudat, s hagy
Ott örökre.

HarmatiGyongyi2020. február 2. 15:07

Harmati Gyöngyi: Idősíkok...

Életünk ideje az égi homokórán gyorsan lepereg,
Nem tudhatjuk lesz-e még időnk változni és változtatni!
Milyen nyomokat hagyunk magunk után?

Múltunk fojtogató mocsár, mely folyton visszaránt.
Jelenünk csalóka csapda, nem tudjuk mibe lépünk.
Jövőnk sötét börtön, mely félelemmel van tele.

Amíg élünk e hármasság mindig elkísér:
Volt - van - lesz,
Múlt - jelen - jövő.

Múltunk a maga emlékeivel már történelem.
Jelenünk soha vissza nem térő lehetőség.
Jövőnk remény, mely folytonosan felénk halad.

Amíg élünk e hármasság mindig elkísér:
Volt - van - lesz,
Múlt - jelen - jövő.

GiosoChormii2020. február 2. 14:09

[Nagyapám]

- Nagyapám! Eszembe jutottál.
Most gondolok Rád nyolc év után -
szól hozzád szerető unokád.

Együtt sok minden jót megéltünk.
Nyári estén mustot préseltünk,
citeráztál és énekeltünk.

Befogtuk a csacsit és mentünk,
amerre csak látott a szemünk.
Bejártunk mindent, felfedeztünk.

Vagyis én, mert én voltam gyerek
csak. És még nem láttam eleget.
De Te ismerted a helyeket...

Azért fordulok én most Hozzád,
nos, vannak híreim, egy jó pár.
Jó hírek, meg rosszak is talán.

Sajnos, meghalt a Kormi kutyánk.
Pincédben feldúlt mindent apám,
hordóid nem állnak sorban már.

Nem láthattad az ötös bizim
s különleges képességeim:
versbe írom gondolataim.

E versben most épp Rólad írok.
Nagyapám! Ki eszembe jutott.
Nem hallhatom többé a hangod...

Fülembe már csak a szél suttog.

gyorezoltanne2020. február 2. 13:19

Merengés
Újra itt van, itt van édes íze a nyárnak,
szabadon szállnak a vágyak.
A költő is vesz egy mély levegőt,
s áll a hiányzó szó előtt.

Ha égbolt, akkor kék.
Kacéran veled játszanék.
Mi ránk süt, az a Nap.
Nyár édes ízében benne vagy.

Álmodozni már kevés,
maradt az időn egy kis rés.
Vásott már lábunkon a cipő,
megtesszük, ami megtehető.

Visznek az évek, mint a vonatok,
velünk szállnak néma gondolatok.
Tűrünk szótlan panasszal,
üvöltünk, ha az vigasztal.

Zuhanunk sorsunkba évről évre,
keringünk életünk valcerére.
Egy villámfénynél, szélrobajban
megállunk a kapualjban.

Belepte az időt a por,
múltunk elveszett valahol.
Van a valóság, van a tény,
életünk, egy rövid költemény

LaFodor2020. február 2. 13:19

Mégis maradok!

Huszonöt évet hagyok most hátra,
múltba lépek vissza, hátha
megtalálom, mit már nem lelek,
és lesz majd a jelen is kerek.

Keresek egy arcot, egy helyet,
újra élek múló emléket.
Szembe nézek veled, ha merek,
és lesz majd a jelen is kerek.

Huszonöt évet hagyok most hátra,
a jövőbe lépek most, hátha
meglátom, hogy milyen a családom.
Nevetés, zaj, oda a nyugalom.

Új kép, egyedül szoba közepén,
könnycsepp csillog az arcom szélén.
Nincs emlék, mi szívem melegítené,
így elmúlni, jaj nem szeretném.

Voltam múltba, voltam jövőbe,
most végre újra itt a jelenbe.
Úgy döntöttem maradok, jó nekem!
Időkaput zárom, kulcsot elrejtem!

rencse2020. február 2. 12:52

Egy szobában az Idővel

Kérlek fordulj el egy pillanatra,
hadd engedjem le a hajam!
Tétován mozdítod tekinteted,
türelmest várod míg helyezkedem.

Széles vállaid falnak dőlnek,
vonalaid tekintélyt követelnek.
Vonzónak talállak e gyenge fényben,
amolyan rettenthetetlennek.

Szűkül a tér közöttünk.
Tehetetlenné dermedek.
Meleg lehelet nyakamon.
Titkon nagyot nyelek.

Közrefogsz, majd elengedsz.
Most merengve járkálsz fel-alá.
Homlokod bölcsre ráncolod.
Valami másra fókuszálsz.

Komor közegben semmi történik,
s te tovább járkálsz fel-alá.
Mit tervezel? Vihar jön talán?
Megijesztesz. Ne siess már!

Fogást keresek ingujjadban.
Várj egy pillanatra!
Közönyös tekinted rendre int.
Hát nem én vagyok az igazi?

Képernyőfény árnyékában
sebesen fordulsz sarkadon.
Már nem nézed türelmesen,
míg hajam leengedem.

5367712020. február 2. 12:30

Hová tűnt a szeretet?
(Szeretet kulcsra zárva)
Közhely lenne itt a múltat
csak részemről dicsérni,
megidézem a tanúkat,
ők fognak most mesélni.
Időkapun visszalépnek,
jönnek szépen sorban,
emlékeik visszatérnek,
ott éltek a korban.

1.”Régen minden másképp volt,
mert nem érdekelt pénzünk,
senki sem volt túlhajszolt,
És szeretetben éltünk.”

2.”Gondtalanul játszottunk,
Egy labdát rúgtunk sokáig,
minden fára felmásztunk
a suli után hazáig.”

3.”Nem volt okostelefonunk,
sem táblagép, meg internet,
mégis szép volt gyerekkorunk,
mert szeretetre még tellett!”

4.”Jó hosszú téli estéken
a felnőttek mind kártyáztak,
volt összefogás vidéken
és egymásra is vigyáztak.”

5. „Ó! Napkeltétől estéig
dolgoztunk a földeken,
megpihentünk reggelig
és a nagyobb ünnepen.”

6. „Vérré nem vált a gyűlölet,
nem kergetett a félelem,
de erény volt a becsület,
és érték meg a fegyelem.”

7. „Ott nem volt ennyi magányos,
mert összetartott a család,
túl messze volt a nagyváros,
de megismert a cimborád!”

8.”Légy nyugodt, hogy celebek,
még nem álltak a sorban,
nem figyeltek irigyek,
és hittünk még a szóban.”

9. „Te! Hová tűnt a szeretet,
már kihalt a világról,
vagy letépték a levelet
a szeretetvirágról?”

A szeretet, ne legyen tabu,
hát, tárd ki szárnyad időkapu,
kérlek, küldd őt vissza nekünk,
legyen újra szép életünk!

Agi632020. február 2. 11:51

Van az az érzés...

Van, az az érzés,
azt hiszed megélted,
jövőbe látsz,
vagy vágyaid elértek,
annyira ismerős,
annyira tudod már,
mi következik,
nincs, nincs talány.

Ez az idő, végtelen,
ott van az eredő, a van,
és ott van a lesz,
mely megfoghatatlan,
mégis mindig benne élsz,
egy perc sem,
s már tovább lépsz.

Van e olyan, hogy újra?
Hasonló, de meglehet
feldereng a jövő útja,
életlépek, érzések
már annyira csordultak,
van az az érzés,
talán...már tényleg megélted.

Eperckb2020. február 2. 11:39

Időkapu

Az időnk csak egy irányba halad,
hol egy helyben áll, hol szalad.
Mikor veszeteség fájdalmában vagyunk,
vágyjuk: bárcsak lenne egy időkapunk...

Bejárnám rajta keresztül a múltam,
mikor vidáman éltem, kacagtam.
Kislányként sellő voltam a Balcsiban,
hajam feltűzve két kis lokniban.

Könnyű szívvel dobogtak lábaim,
mikor a színpadon pörögtek szoknyáim.
Kacagott a szemem a táborokban,
barátokkal éjjel-nappal játszhattam.

Aztán jött a nagy Szerelem,
egy szép napon megkérte a kezem.
Életemet betöltötte, lelkemet ölelgette.
Aztán egy napon szívemet összetörte.

Most az időkapun át a jelenben vagyok.
Elengedtem már, de még itt vannak a romok.
Nem akarom még látni a jövőt.
Szeretném most kihasználni az időt.

A fájdalomnak is megvan az ideje,
hiszem, Isten nem ok nélkül engedte.
Remélem megértem, mi akkor a feladatom.
De egy biztos: életemet az Úrra kell bíznom.

Knoska2020. február 2. 11:22

Könyörület

/ a gyermekbántalmazás margójára/

Hiába szólsz már rám.
Nem akarok megbocsájtani.
Ha meghalok fény kisér majd
mit ígértek a szavak, a  gyolcsba tekert
rúnák.

Madárszárnyakon hoznak ők áldást.

Megremeg, talán kézbe vesz.
Ott lesz ő is.
Anyám szavai nyugtatnak, kezeim fogva.
Ne félj. Nincs miért. Vége van, véget ért.

Nem kell többet kezeim arcom elé húzni
védve, hogy ne üssön újra és újra felém.
Neki se bocsájtanék meg. Nem én.

Magamnak kellene ha egyszer végre tiszta lenne az ég.

stapi2020. február 2. 10:58

Hold-kór

Festőecseten apró csöpp – lecsöppen.
Tán egy kis színt kever, s alkot odalenn.
Bódultan, – mert művész kezéből zuhant,
s hatalmas útján az élet elsuhant...

...Belefáradt. A harcnak nincs értelme.
Az ég borult, lecsüng a szédült elme.
Útja sivár, csak a hold-kór, mi vezet.
Un már, s itt hagyna minden őrületet!
Minek legyen? A lét unalmas, sötét.
Mutatja kéjsóvár, vonagló csövét
a sors. Tölténye érintésre vár csak...

– Keretbe feszítve telnek a vásznak,
s a festő már szignózza műve sarkát.
Hátralép, megáll, s feltolja a sapkát.
A mű kész van, csak száradnia kell még...

Meg kell halnia, hogy életre keltsék!

Frank-Shaft2020. február 2. 09:55

Jövőbe kószál...

Mikor a látomásom a jövőbe kószál sokszor,
úgy gondolom hát, csodás, sok felhőtlen órát jósol,
közben érzelmesen a fohászom súgom a szélnek:
kísérjenek a szeretteim az úton, ha félek!
Hol egyáltalán nem érdekel, mi a képlet éppen,
csak buborékokat fújunk, ahogy egy képregényben...
Emelkedik a hangulat, a poénok pattannak,
buzgón énekelni zúzunk, a szomszédok jajgatnak,
a gyerekek nevetnek, engem nyúznak, fetrengenek,
biztos, miként velük negyven év múlva hetvenkedek...
Mesélek nekik nagy tetteket, mert a kis emlékek
idővel majd felidézve hatalmas kincset érnek...

pdavid20012020. február 2. 09:03

Elmegyünk innen lassan,
Nyomunk csak marad,
Egy darab voltunk,

Úgy jön majd el minden
Nélkülünk, sehol már,
Ott jártunk, mennyi helyen!

Eltűnünk, soha nem lettünk,
Vártuk egymást, mennyi lépés
Éjszakákban, bús őszben.

Fáradtan, könyvekkel telve
Sírtunk is, de közben nevettünk
Egykor azon a téren együtt.

Itt kell majdnem hagynunk,
Nekünk menni kell,
Hogy hazataláljunk mindannyian.

Talán látjuk még egymást,
Megismerjük-e majd a régi arcokat?
Kik egykor részünk voltak?

S ők megismernek-e majd?
Zord, tépett arcunkat, szemünket
A régi utcák kopott macskakövein.

Eszükbe jut-e a sok bolondság?
Mit részeg hajnalokon követtünk el,
S hogy mindez hová szökött el?

Megtaláljuk még őket?
Na és egymást?
Ha megjártuk mind az időnket...

Edeke2020. február 1. 21:16

Időgéptelenség
Valamikori magamnak írtam ezt a verset,
Aki anno még oly nagy hitben élt,
Földi mannát magának bármikor rittyentett,
Mert szeretett, bízott, várt, és remélt.

Egy nagy büdös pofont adatnék magamnak,
A mostaninak, az akkoritól,
Mert látom, hogy miből lettem Én ilyen,
Összetört szívű, megalkuvó!

Az időgép eszméje hál` Isten fantazma!
Bölcs volt a teremtő, hogy korlátot emelt,
Itt nincs demokrácia, nem lesz megszavazva,
A kényszerpályán mozgó utunkra terelt...
...csattogó masina életünk, s terhe
Nem könnyíthető, csak szaporítható,
Bár a hajtóanyag az idővel változik,
De vigyázz! Nyitva maradt még egy sorompó!

És elméleti síkon, pusztán gondolatban,
Látogassuk meg azt a fiatal fiút,
(picit irigykedjünk zsenge lelkületén,
ki előtt még nyílik számtalan kiút)

Nézd, ott van a lány! Na erre emlékszem,
Igen tavasz van... mindjárt esik...
Most indul el ajkam, félszegen, remegve,
...és... most áll meg a föld egy picikét nekik...

Könny! Te, szégyen nékem! Mit keresel nálam?
Ne legyek már ilyen érzelmes barom...
Az, hogy az enyém volt az, amit itt látok?
Már túl vagyok rajta... (ezt gondolom)

Neee! Elég, ne tovább, álljon meg a mozi,
Mit elém vetít itt a képzeletem!
Nem akarom látni újra baklövésem,
Ne rontsam el újra az életem!

Ujjaim rácsán át kipillantok mégis,
Hátha a sors most kegyes velem...
S meginti azt a valakit ottan,
S övé lesz végleg a szerelem.

Nem, nincs feloldozás, csupán a mesékben,
Happy end? - ugyan már, ne szórakozz!
Minek kell nékem a múlton álmodozni,
Mikor az csupán csak görcsöt okoz...?

Hát visszatértem ide, ebbe a testbe,
Mi börtönként őrzi a vad szívemet...
S tesznyeség tőlem, de azt hiszem, este
Törölni fogom a könnyeimet...

berndtrichard2020. február 1. 18:09

Magamnak

Hideg volt a ma esti takaróm,
olyan dermesztően hideg, hogy
szinte belefagytam az árulásba
mikor ledobtam magamról.

Erről az jutott eszembe, mikor
évekkel ezelőtt sétáltam a hajnali hegyek között.
(Mivel, nem bírtam már melletted.)

Az eső, mint egy meleg édes érintés folyt
végig a bőrömön és szinte belefulladtam
úgy zuhogott rám.

Már szinte fojtogatóan hatott rám az az üresség
amit magadnak okoztál magamnak.

Aztán mire újra éreztem levegőt a
tüdőmbe, kinyitottam a szemem és
megdöbbenve azon, hogy majdnem megfulladtam,
kihúztam a dugót.

Aztán átléptem a kádat és megtörölköztem.

Dorapoet2020. február 1. 17:52

Időkapu

Több millió fényév messze,
A világűrben,
Létezik egy időkapu,
Egy átjáró a dimenziók közötti térben.
Találkozik a múlt a jelennel,s a jövővel,
Tér és idő eltorzul emberi ésszel.
Az időkapun túl,
Lelassul minden,
Nem tudod a múltban vagy e,
Vagy ez épp a jelen.
Vagy már a jövő felé tartasz,
Vagy épp már benne vagy,
Ha eljutok ahhoz a kapuhoz egyszer,
Őszintén remélem,
Visszatérhetek a múltba kicsit
Hogy elmondjam még egyszer,
Anya szeretlek,és hálás vagyok neked,
Amiért a te lányod lehetek.
De az időkapunál remélem a jövőbe is mehetek,
Szeretném látni a kislányomat,
Milyen gyönyörű nővé lett.
Nem válltoztatnám meg a múltat,
Amit az ember gyarlóként elkövetett,
Inkább elmondanám mégegyszer
Anyukám teneked,
Amikor visszaugrok a távoli múltba,
Mikor felemeled rám a kezed,
Legyen áldott ez a kéz,és ne bánts engemet.
Ezzel megválltoztatnám az akkori jelent,
És a későbbi jövőmet,
Viszont semmi mást nem tennék másként,
Megbecsülöm a mostani életemet.

W.Greg2020. február 1. 17:47

Egy nyugodt perc

Kell az a perc, mikor megáll az élet.
Az elrohanó idő megszakad.
Hol megpihen, és megnyugszik a lélek,
mert kővé dermed a szép pillanat.
Eljön a perc és megfagy létünk sodra,
nem fut tovább, szoborrá merevül.
és kisimul a múlékonyság fodra,
és elpihen a késztetés belül.
Az elernyedt tenyér sem szorít többé,
a benne lévő víz csak elfolyik.
Egy egész élet válhat sajgó köddé,
s a lelkünk egész másról álmodik.
Csend feszül a tájra, mint keresztre,
s mint örök festmény a létkép ráfagyott,
nincs idő már a néma döbbenetre,
a percbe fagyva mélyen ott vagyok.
Van-e halál a rút hétköznapokban,
s van-e esély ebből támadni fel?
Görnyed a lelkünk kínoktól rakottan,
s a kérdésekre vajon ki felel?
És mégis jó, ha jéggé fagy az élet,
és kell a perc, ha szavad bent szakad.
Mert rájövünk, hogy lelkünk újraéled,
s az időtlenségtől lelkünk szabad!
Kell az a perc, hogy véget ér egy álom,
s indul egy új, mely holnapba emel.
A kezdőpontját a mában találom,
s hittel tudok innen indulni el.
A jéggé fagyott idő újra éled,
a képzelet újólag szárnyra kél.
Megélheted az újjászületésed,
s érezheted, megfagyott lelked él!

mamuszka372020. február 1. 16:45

Időkapu

A végtelen Idő hatalmas palota,
az átalakuló véges létek lakja.
Van rengeteg szoba,
mindnek van kapuja.
Amikor születünk, belépünk egy kapun.
Lakásunk az Élet,
amikor meghalunk, kilépünk a kapun,
létünk semmivé lesz.
Iránytű az idő,
utat mutat nekünk,
nehogy eltévedjünk.
Szakaszokra osztjuk: múlt, jelen és jövő,
emlékezéshez e tagolás kitűnő.
A Jelen pillanat,
múlttá válik folyton, mert az idő „halad”,
ha életünk marad, jövő felé szalad
ismeretlen térben, kétséges jövőben,
minden nap rövidebb,
életünk menőben.
A bizonytalanság félelmet kelt bennünk,
a halál közelít: el kéne felednünk.

Dephi2020. február 1. 15:42

Az elmúlás dala

Hajnalom drága tavasz,
Tova suhan szempillantás alatt.
S a nyarak oly fényesek,
Vidámak, szerelmesek.
Az idő meglop, elragad
S feleszmélvén őszben dagad.
Arcom ráncos, csontom fáj
Úgy elszaladsz fiatalság.
Télbe borul lassan minden,
Bennem duzzad az idő keveréke.
Öreg lettem, nem bolond.
Bár tudtam volna egykoron,
Mire megtanított most a korom.

nyakoattila2020. február 1. 14:27

Sic transit gloria mundi

Csüggedt köcsög a verandán,
hasa alján a máz randán
lepattogzott, sarka csorba,
néz egy éltes vajcsuporba.

Rézsút délceg miskakancsó,
ő is maga alatt van csó-
rikám, régen érte epedt
a ház népe, ma már repedt,

poros mentés, megtűrt árva,
kegyét senki nem sóvárgja,
szájról-szájra húzták egykor...
sujtássorán rég csurgott bor.

Légypiszok ül lopótökén,
lócán fakult, megunt kötény,
félrerúgott, saras csizma,
nyikorgó szék, kataklizma.

Gerenda, ott paprika lóg,
szemez vele egy analóg
falra szegelt, antik vekker
dacolva az elemekkel.

Roggyant sezlon, éjjeli tál,
daróc lebben, szag levitál.
Lebegek hát én is talán
letűnt idők fuvallatán...

szakonyibence012020. február 1. 13:49

Karóra

Egy megkopott, de szép óra vagyok
Ki halkan kattog, de mégis zajog
Lassacskán peregnek a percei
De a múlt időt nem felejtheti
Érzem minden másodpercemben azt
Ahogy a halál lépése nyomaszt
A szívem dobban, a percem múlik
Érzem a vég lassan felém kúszik

Nem tudhatom nekem mennyit adtak
De az elherdált percek zavarnak
Oly nagy értéke van az időnek
Kik értékelik mégis idősek
17 évemet magam mögött tudom már
Mindenért fizetünk, idő az ár

Dühít ha az időmet elveszik
De még inkább ha tőlem elnyerik
Mikor saját időm adom másnak
A lényemet a szerelmes vágynak
Elhitetik velem hogy megéri
Csak addig kellek amíg eléri

Egy rozsdás kis óra lettem mára
Lassan múlik, vár a boldogságra
Már sokszor leejtették, hanyagul
De sosem nézett rájuk fanyarul
Tudja már jól, a halál elkapja
De nem ellenkezik, vár a napra
Ha egyszer a halál keze érte nyúl
Megfogja, elrepül az időn túl

TURIKARI682020. február 1. 11:21

Szólongat a Csend.

Már néha szólongat a csend,
Idebent szívem félfáján.
S érzem hogy marakodnak véle falósejtjeim,
Rajtam mint a teremtés prédáján.

Pedig lassan útra kelek,
Magába szippant a végtelen.
De van itt egy álmom, mint a fekete lyuk,
S ha megébredek, ő is életképtelen.

Nem lettél valóságos, csak szereztelek maganak,
Mint a tolvaj hogy tapintsalak.
Csak akkor voltam boldog igazán,
Mikor ez ábrándokból végre összeloptalak.

Száguldok majd feléd pallókról eregetve,
Féreglyukakon át, mint egy nyomorék.
S kipukkanik előtted a lelkem,
Ha odaérek mit egy szappanbuborék.

Bubajboszi2020. február 1. 08:57

Ezt a hozzászólást a szerzője törölte.

Leslie20162020. február 1. 06:40

Állj meg idő !

Állj meg IDŐ, csak egy rövid percre,
veled egyezkedni, hogyan is lehetne.
Hisz megéltem immár jópár zajos évet,
de közelg már valahol, az út végén a végzet.

Oly sok mindent szeretnék még látni,
asszonyt szeretni lényét megcsodálni.
Bejárni még vagy hetedhét országot
fölfedezni oly sok látatlan világot.

Az üveghegyen túlra is elszeretnék menni,
Csipkerózsikával vadvirágot szedni.
A nagymamának finom ebédet csinálni,
az erdőnek mélyén farkasra vadászni.

Meglelni valahol mit eddig nem találtam,
értelmet találni a holnapban s a mában.
Megérteni majd önnön létezésem,
megtalálni benne a való, igaz énem.

Táguló világunk rendre megcsodálni,
először a Holdra majd a Marsra szállni.
Elmenni valahogy a világnak végére,
hogy mindezt drága IDŐ, te ne vegyed észre.

Állj meg IDŐ, csak egy rövid percre,
nem azt szeretném, hogy legyek örökre.
Csak belőled egy kicsit ajándékul kapni,
hogy a megnemtörténteket ne kelljen siratni.

borsigabor2020. február 1. 00:08

A Fotódat nézve

Fotódat nézve állok mindenre készen,
El képzeltelek jaj annyiféleképpen.
A szívemre rátalálsz végre majd újra,
Vagy csak oda állsz majd hozzám néhány szóra.

Mindenkinek szüksége van egy múzsára,
Egy szívbe markoló inspirációra.
Szükségünk van gyönyörű szép dallamokra,
A versekbe foglalt megható szavakra.

A hosszú magányos éjszakákon által,
A kezemben egy teli borospohárral.
Mikor a világom darabokra hullott,
Néha,néha a hangom is úgy el csuklott.

Mikor nem volt semmi fény a sötétségben,
Elmeredtem a visszaemlékezésben.
Vége fele a sötét búskomor éjnek,
Fotódat nézve jöttem rá hogy még élek.

Hullámok moraja hallatszott a partról,
Magányomnak sikolya lelkembe markol.
Nem találom a hazád vezető utat,
Ahogy a nap se látja reggel a holdat.

Egy álomkép ként jelensz meg itt előttem,
Édes pillant mit éber álomként szőttem.
Fotódat nézve kérem meg a sorsomat,
Had halljam újra csengő bongó hangodat.

Eszti12112020. január 31. 16:56

Elszálló idő

Elszáll az idő felettünk egy perc alatt,
Letellik hirtelen,mint maga a pillanat.
Szívünk hajt tovább az életben minket,
Álmodozunk mindíg, amíg tart az élet.
Letehetjük a terhet amit folyton viselünk,
Letellik egyszer észrevétlenül az életünk.
Óh bárcsak ne múlna oly gyorsan az idő,
Itt az életben maradáshoz kell sok erő.
De az idő felett nem mi uralkodunk,
Ő felettünk áll, ő uralkodik rajtunk.

Motyo012020. január 31. 16:43

Egyszer volt

Egyszer volt,
S az emlék ma már az elmén csak folt.
Csillagfüzér, ragyogó égbolt,
Zuhanó vadállat halált rikolt.

Szabadon szállt zöldellő mezők felett,
Mindegy volt, hogy a nap sütött vagy az eső esett.
Együtt létezett vele az élet,
Mint virágzással a méhek.

Nyúlánk alakja lassan összetöppedt,
Néha felegyenesedett még, de nem a régi már többet.
Beszínezte környezetét, mint levelek a fákat,
Kik maguktól látják megszínesedni a tájat.

Eljött a nap, mi a jövő volt,
Most a zuhanó vadállat halált rikolt.
Eljött a ma, s a tegnap már csak …
Egyszer volt.

Bátaszék, 2020. január 27.

sz_zsoka2020. január 31. 15:58

Az idő

Az idő gyógyír minden bajra,
szomorúságra bánatra,
jön egy új nap gondolj arra,
mennyi jót hozhat számodra.

Ha szemeid könnyben áznak,
a barátok rád találnak,
segítenek melletted állnak,
gyengéd szeretettel vígasztalnak.

Vidámnak szeretnek téged,
öröm szívüknek a nevetésed,
mikor hallják kedves csevegésed,
akkor tudják milyen boldog szíved!

41anna2020. január 31. 15:13

Egy kérdés csupán!

Időkapu ha meg nyílna,
a múlt homályába tennék
pár lépést,
édesanyámnak tennék fel
kérdést!
Megkérdezném tőle,mit mások
mondtak,
romboló szóval mocskokat
szórtak!
Kinyílt a kapu,az idő
kereke,
megeredt kútnak feneke,
zúdul a jeges kútvíz,
elmosva gyermekkori hitem,
felelj,
hát anyám,most nekem!
Ne titkold tovább,mond
igaz -e,
kit apámnak hittem,
az-e?
És ha nem,mások miért
tudtak róla,
még éltél,miért nem
hoztad szóba?
Most itt állok a válaszra
várva,
s lehet ,hogy nem is vagyok
árva?!
Felelj,hát kérlek,mert
időkapun,
vissza kell lépjek,
s mit mondok majd,
a várakozó csőcseléknek?..
Erősíts meg abban,mit
mindig is hittem,
időkapun itten ,él ,
az-az ember,
kiről mások is tudnak,
hogy én,
mégsem vagyok
még árva,
csak te tettél lakatot
a szádra!?

Még mindig itt álok,
a feleletre várva,
az időkapu sajnos,
zárva.

2020. Január 29-én

955kondoros2020. január 31. 12:48

(idő és tér mozgásában)
Eszmélés

Napsugaras lombok alatt,
az erdőben áhítatban,
villan belém a gondolat,
létezem,mindig is voltam,
nano-atomja poromnak,
mint ahogy minden de minden,
ott volt már az őslevesben,
engem sem hagyott ki Isten,
vagyok bűvös körforgásban,
örök átalakulásban,
idő és tér mozgásában,
a mindenség sodrásában.

2013.november 27.

efelapi2020. január 31. 12:19

Az út a lényeg

Olyan gyakran útközben, úton vagyok,
remélve, senkit sem akadályozok.
Míg innen oda valahogy távozok,
a szín hamvassá válik szakállamon.

Olyan gyakran útközben, úton vagyok,
a múltból a jelen felé haladok
hittel, hogy szép jelen lesz, mit megélek,
a napok nem múlnak majd rettegésben.

Olyan gyakran útközben, úton vagyok,
utam egyszer ellopják, hol maradok,
ha majd valahova talán eljutok,
a megálmodott csúcsra is feljutok...

Olyan gyakran útközben, úton vagyok,
egyre nehezebb, nagyobb a csomagom,
a lépés, a haladás olyan nehéz,
az út a fontos, az eljutás nem cél.

2018. március 3.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom