A döntős és különdíjas versek

szederfalu•  2021. április 9. 11:03  •  olvasva: 284

Külön díjas versek:

 

Azért választottam ezt a verset, mert tökéletes időmértékes, és még rímes is. Sajnos sokan nem értékelik az ilyen klasszikus formát, de szeretném erre felhívni a figyelmet. Nagy hiba volt őt kihagynom.

 

virginas-andras: Évszakok

Ébred a természet, mint hős tavasz, égi ajándék.
Fagy, neked itt van a vég, érzed a Nap melegén.
Olvad a hó, meglesném, hátha virágra találnék.
Kék ibolyánk mosolyog, túl van a tél nehezén.

Oltja a szomját, áztat az égből lágy-pihe felhő.
Friss szirom illata száll, kedvez a jó levegő.
Kell ez a földnek, bő termést majd tőle akarnánk.
Zöld a mezője, a Nap szórja a fénysugarát.

Így lesz a gyengéden viruló tavasz egy tüzesebb nyár.
Mozdul a nagy tömeg, int, fürdeni kellene már.
Éget a nap, perzsel, tündöklő kép terül itt ránk.
Kánikulában aszott földeken éghet a láng.

Mit tavasz ígért, s érlelt volt sárgára az izzó nyár,
készre begyűjteni most jöjjön az ősz, mire vár?
Sárgul, végül hull a levél, most hervad e szépség,
míg tavaszunk kopog itt újra, ha olvad a jég.


 Nagypapám mindig azt mondta, hogy nem kell a legjobbnak lenni, elég annyi, ha csak mindennap törekszünk rá. Hiteles, őszinte és tartalmas alkotás egy szép, szabályos szerkezetbe csomagolva - szerintem megérdemel még egy lehetőséget!

 

hangyasi: Benned élő én

Tó tükrében jelenés, lám mennyire más vagyok,
Lelkem barázdáin csontos varjak ülnek,
Fáradt szememről elszálltak a szép, szűz Angyalok,
Harmatos könnyeim benned szenderülnek.

 

 „ami eddig nem érintett meg, most arany szavakat súgott. „

 

vkmaria: Érett asszony…

Érett asszony az ősz, haját, ha kibontja,
arany zuhatagként omlik le a kontya.

 

Dús koronájának minden egyes ága
feje tartásának büszke méltósága.

 

Mosolya, ha villan, szeme, hogyha rebben,
a kacér tavasz sem kacsintana szebben.

 

De nem tagadja le, bizony, meglett korú,
hosszasan sírdogál, ha nagyon szomorú.

 

A bánatos napok kedvét, hogyha rontják,
megcibálja a szél, hát feltűzi kontyát.

 

Dolgos tenyeréből javakat oszt széjjel,
s ha minden elfogyott, elköszön a téllel

 

 

Az én választásom azért esett erre a versre, mert sok rossz, gyenge vers után ez volt az első, amiben láttam fantáziát, és tökéletesen tükrözi azt az érzést, amit a mottóval szerettem volna sugallni. Hiszen nem csak az ember, vagy növényi szépség tud hervadni.

 

Boldogistvan: Vén torony...

Nagy
sötét
szájat tát,
ásít a vén
torony. Denevér
se jár, enyészet
pulzál itt. Rég
nem szól a
harang
sem.

Nincs
szokott
nyüszörgés:
disputa a
lépcső és öreg
egér között, ki
haranghangért
élt-halt sok
évet
itt.

Már
szánni
való lett
rágnivaló.
Világgá űzte
a csend. Hű grádics
leszakadt - az
utolsó
lábnyom
is.

Az
este
jön mindig:
betakarja.
Vár ő álmában.
Harangot ringat,
a párkányát
galambok
lepik
el.

 

 

 

A tizenöt döntős vers 2021.

 

 

 

SirGarhem: Fantáziadarabok Shakespeare és egy lázadó modorában

Szonettkoszorú

Reménylett kedvesemnek,
múzsámnak, ihletőmnek,
Petrarcának és Keatsnek,
kik mindig segítettek

1.
Ó, te, előttem feltárulkozó,
nekem kinyíló virág. Vagy talán én
érzem csak, hogy vágyam el nem fogyó?
Illatodra réten még hol találnék?
Hisz eljő majd a hervadó halál,
és nem marad más, csak mit lelkem óv:
mikor megláttalak, mily szép valál!
Menten elapadt tőled tenger-szóm.
Mint folyó, úgy csilloghatsz csak te, és
verőfényben tündöklesz, éj párja
vakítva elrejteni mily kevés!
Rajtad lépdel át szép fényhazába,
ahogy mindenkit legyőzve vetekszel,
úgy nézem szűnni nem vágyó szemekkel.

2.
Úgy nézem szűnni nem vágyó szemekkel
e tájat, mint arcodat. Rám talál
kacskaringózó birkanyáj, hegyen fel,
leomló vízesés, türkiz madár.
Kérlek, úgy ölelj, mint a tél kinyíló
mandulát. És légy vele ébredő
kikelet. Tekints rám, légy égi bíró
sorsom felett, s nekem csilingelő.
Csókolj, mint tűz parazsát, szeress úgy,
mint kislány rigó dalát. Óhajod
hadd lessem - fonj belőlem koszorút -,
mint anyját szende gyermek. Ó, hagyod?
Az lennék, sugarait érted ontó,
magasan jár e büszke fényhozó.

3.
Magasan jár e büszke fényhozó,
ha eljő, szolga méhek nekilátnak,
és jobban siet a kicsiny folyó,
derűt és örömöt hoz a világnak.
Hallga, mint sír mégis e hölgy után
reggel, kedves reggel, kit mindig elhagy.
Szegény, így általnéz bájos hugán,
mondván, kicsi még ő. Mégis milyen nagy!
Hajnal, csöndes hajnal, ki sok virágnak
harmatágyat terítesz, ki szelekkel
lágyan fákat simogatsz, bár kiállnak
ők díszesen, egyszerűen te tetszel.
Szebb vagy homály leplén, mégis ha felkel,
könnyét ontja a hűvös, nyári reggel.

4.
Könnyét ontja a hűvös, nyári reggel,
s a fű fogja bánatát. És ki hinné,
cseppjeit csak csoda szárítja fel.
Búját bár égi szférákba kivinné,
hallanád hangját, néma zokogását?
Elvakít madarak lágy éneke,
és nem érzed álmod komoly vágyát.
Magány a társa - ennyi élete.
Ám, ha hideg hold végleg elszelel,
s másnak oly édes éj már véget ér,
lám, leveti szűzi-özvegy selyem-
fátyolát, csókja a napig elér.
Ó, reggel, én érzem, s szivem kigyúl,
ha napkorong ajkadtól elpirul.

5.
Ha napkorong ajkadtól elpirul,
mikor szeme is épphogy csak kitárul,
midőn természet nyomodban virul,
vöröslő orcám engem is elárul.
Rabul zölden csillogó tó-szemed
s ébenfa-hajad minden nap elejt.
Kisvirág kezed, s e homlokgerezd -
tőlük szivem minden bút elfelejt.
Lágyan hullámzó, csendes tenger-hangod,
fehér márvány-fogad, szelíd mosolyod;
ó, remélem, egyszer talán hagyod:
tűzzel csókoljam halvány homlokod.
Majd akkor mindened, mi még hideg,
rózsapiros szád színe fesse meg.

6.
Rózsapiros szád színe fesse meg
kalmár posztóját, püspök bíborát,
kofa áruját - almát vegyenek! -,
mélyben elnyúló pincék hűs borát.
Parázsló őrtűz tőled fellobogjon,
légy égi csillag, kitől vitorlás
hazatalál; s kiért véremet ontom:
ékes zászló, otthonom, ragyogás.
Legyél csend a zajban és megnyugvás,
kis csermely a hegyi kősivatagban,
bölcset is megszégyenítő tudás,
és mindaz, mit valaha is akartam.
Te légy lágyszellős hajnalom, felindult
lelkem mitől majd menten elcsitul.

7.
Lelkem - mitől majd menten elcsitul,
álom hogyha jő, édes cselszövő -
Tükörország víg foglyává simul.
Figyelj jól, várj egy kevést, eljön ő
táncos-vidám alakban, kire vársz.
Itt a napok percek, s mi nem jutott
ki néked sorul, tiéd, mire vágysz.
Boldog lehetsz, ez a való, tudod.
Míg röpke szenvedés álom csupán,
mit embertömeg életnek nevez,
te bölcsen álmodj, mit elvet furán,
ki nem tudja, mit képzelet tehet.
És áll még majd palotád, a remek,
akkor is, midőn e kéz már remeg.

8.
Akkor is, midőn e kéz már remeg,
és már mély barázdákat vont idő
ekéje arcomon, gyümölcs kinő:
oly édesen mondom még ki neved.
Legyek bár, vagy legyél te oly beteg,
és épp bánat vagy öröm könnyiből
legyen több, nem lesz, tudom, más, kitől
oly repesve hallanám, hogy szeret.
Trillázó madársereg is bizony
kacagva kinevet. - Képzeletem
szélvészkavaró szárnyán se birom
e gondolatot, hogy másként legyen.
És mégis hiszem hű remény szaván,
veled tartok én e szép éjszakán.

9.
Veled tartok én e szép éjszakán,
bármily hűvös legyen is bár. Kisérlek
hangtalan, belül csiklandoz csalán.
Magamból kifordulok, és tiéd lett
öntelen önmagam. Jaj, meg ne fázz!
Vegyél fel, mint kabátot, bújj belém!
Hidegben hadd legyek véled egy száz
meg száz napon, s ezeregy éj mesél:
miként védtelek én szél s fagy kezétől,
míg tiédet mily nagy gonddal simítom;
és otthonra vágyó lelkem testéből
mint lett otthonod, meleged. - Finom
arcodon lám, örök nyár tüze ég,
igy cseréld le kopott kabát helyét.

10.
Igy cseréld le kopott kabát helyét!
Fájdalom - mennyit viseltem, de már
köddé foszlik, s elpárolog testén
bánatom, érte minden cseppje kár.
Hiányom a szomjúság, kenyerem
kővé száradó igazságtalanság.
Belevésem és el nem engedem
ezt a szent szót: Szabadság!
Rab szülte vágy, vágy szülte rab. Hisz én
érzem, de csak mint vihart akarom,
s nem mint haló, ki éltét kéri még.
Hadd legyek örök fogoly szavadon,
kísérő árnyékod, lét tutaján
vizet nem érő boldogság talán.

11.
Vizet nem érő boldogság talán,
bánat könnyek nélkül, véget nem érő
halál. Hajad tavaszillata, láng
nyári kékég-szemedben - ezer égő
tüzé -, lágy szellő puhította kéz,
tölgyfahordó érlelte finom vágy,
s mit csillagsereg is ámulva néz,
jaj, mind oda lesz, mit álmodom ágy
mélyébe rejtve. Elmúl test, erő,
szépséged is majdan így hervad el,
és nem lesz senki érted epedő,
de múltnak örök képe, akvarell
festené: szeret ő, s miként mesél
idegen, ki mégis siet feléd.

12.
Idegen, ki mégis siet feléd,
hidegen kit szél is megbabonáz,
hátam, arcom éri kacér kezét,
lét lapjain vagyok én pár vonás.
Lerombolom léleknek templomát,
sok munkát tör át, agyagot, követ,
önpusztító végzetem. Vágyom át,
el, le, fel, utánad. Híven követ
téged, titkon csodálom én szemét,
mindenség minek tüzében elég,
és csak szépség, arany marad. Szemét -
vagyon, tárgy eltűnik. Egy is elég:
én, te, ő - már ismered, mint karod,
egy leszünk már mi hárman, akarod?

13.
Egy leszünk már mi hárman… Akarod
még látni e letiport nemzetet?
Országom szakíták szét, darabok
csupán, hol büszke zászló lenghetett.
Három kincsem egy helyen lelt, de lám, más
elvitte mindenem, csendben csitítom:
Hisz ragyog! Tán elvezet e lámpás
hegyen-völgyön, vizen, kicsi hídon
át, túl s keresztül, és ha megmutat
egy szép, új hazát, az lesz otthonom.
Hitem Isten felé jár szűk utat,
lelked szeretem és csak csókodon
nyugszik reményem. Jönnek oly napok:
nézem, nézem én reménylő arcod.

14.
Nézem, nézem én reménylő arcod,
és nem akarok már mást látni többé.
Apad a dagály, nem úgy jár a hold,
elbódul menten, hisz fény nem övé,
mit belőled sugároz. Ó, ha csak
tükrében csodállak, és elveszítem
pillantásod percre is, bús szavak
le nem írják, nincs mi rajtam segítsen.
De ha veled vagyok, belém karol
boldogságmadár - változó világ:
nyárfényízű virágillat dalol,
a szabályok foglyaim, és hibák
végre nincsenek, csak én, rád vágyó,
ó, te előttem feltárulkozó.

Mesterszonett

Ó, te, előttem feltárulkozó,
úgy nézem szűnni nem vágyó szemekkel:
magasan jár e büszke fényhozó.
Könnyét ontja a hűvös, nyári reggel,
ha napkorong ajkadtól elpirul.
Rózsapiros szád színe fesse meg
lelkem, mitől majd menten elcsitul.
Akkor is, midőn e kéz már remeg,

Veled tartok én e szép éjszakán.
Igy cseréld le kopott kabát helyét!
Vizet nem érő boldogság - talán
Idegen, ki mégis siet feléd.
Egy leszünk már mi hárman, akarod?
Nézem, nézem én reménylő arcod…

Tükörország, 2021. febr.-márc.

 

 

 

ezaz : távozó

két tenyeredben laktam én porszem
őrizve védve mint anyja fiát
szép mese kár hogy hol volt meg hol nem
nem maradt más csak az ócska hiány

téged ábrázolt képek ha lógnak
szívem már rég nem utcai vágy
a végtelen éjben a dolgok alólam
rendre kicsúsznak mind mondvacsinált

és ami elmúlt ezredszer is nincsen
száz feladásnak is elme a gát
kultúrmorzsákon koplal egy isten
míg holt szeretője már festi magát

 

 

Gebics: Idővel

Idővel óvatosabbak a vágyak,
és szégyenkeznek a férfiálmok,
a nők köröttem már nem tulipánszálak,
mindinkább vartyogó Bosch-látomások.

 

 

 

zelgitta1: Valaki itt jár

Elhalkuló dalát hallod-e a nyárnak,
míg puha-zizzenve lombuszályból szállnak
arany-moll akkordok, s ez a haló szépség
még zeng, és fölötted kifeszül a kékség?

Még igéz, még bűvöl, még izzik a parázs,
homlokod mögött még bizsergető a láz,
álmaid peremén verőfény és éjek,
ahol vágy virágzik, s a fák égig érnek.

Holnap talán már a rózsák haldokolnak,
rőt avarba hulló selyem-sárga lombnak
ezüst dérrel üzen a csendes hervadás...
S végtelen ellebeg egy ökörnyál-varázs.

Kósza borzongás ring hullámzón a ködben,
foszló reménységek zuhannak törötten,
sápadt hosszúságba nyúlik az éjszaka,
valahol készül már a Nagy Halál maga.

De ha látó szívvel felszín alá nézel,
a mélyben a Titok, az Igazság fészkel:
mag hullott a földbe, s az avar - szerintem-
lábnyomot is őriz, talán itt járt Isten...

 

Molnar-Jolan: Barkák és petárdák

Zöld tincseket hintáztat a lenge lég,
ablakomra nyílnak a fűz barkái.
Hamar hervadó szépségük zsenge még,
s a múló bájban van némi altáji.
Későn alszom el, felszínes az álom.
Ágcsúcson vagyok elkésett hajtás,
nyári lombhajam lazán szétzilálom,
de ősszel elfúj egy hideg sóhajtás.

Ábrándos felhőkben Rorschach-teszt voltál,
mit a húsevő vágy rojtosra rágott.
Néztem, hogy a szél eltorzít, átformál,
már csak szétfolyt párafoltokat látok.
Szellemed petárdáit mind ellőtted,
szememben kihunytak a színforgácsok.
Elképzelt fiaink fel sosem nőttek,
mentegetést szültek a kifogások.

Hajnal van. Szálkás esőre ébredek,
az elengedés utóízét érzem.
Arcod már vaktükör, üres képkeret,
kávé alján leül sűrű kétségem.
Öncsalásom kínos lélekkísérlet,
éppen innen a szekunder szégyenen.
Barkáit a fűz is elszórja szélnek,
nem fontos már, hogy emléked szép legyen.

 

 

eskarita: A halandó emlékezetére…

Finom ered fényes diadalt dobolt,
hajad selymesen ragyogott a Napra,
szemeidben tűz, lelkedben láng honolt,
sosem gondoltál holmi holnapokra.

Elméd ezeregy kedves tervvel játszott,
születő szíved vérző vágyban égett,
tengernyi szépség igézete várt ott,
hol elveszni bűn, dicsőség vagy érdem.

Foszló fuvallat, lenge ábránd, ármány,
így suhant el, mi kelt, élt s a múltba fúlt.
Hűs hant őriz már és mesél a márvány:

harcát kiállta vagy sírba temette
roskadó terhét hűséggel viselte,
ember volt ő, küzdött, örült és okult.

 

AndrasKacso: Őszutó

Bár fénylenek a nappalok,
a hatalom az éjeké,
óvatos, vizsla kém-fagyok
osonnak udvarod felé.

Csíp a reggel s a délelőtt
- november kedve paprikás -
sok siető járókelőt
drótjáról szemlél egy madár.

Tollát borzolja, hallgatag,
közelebb húzná a napot,
bolyhos köd volt a paplana,
bizony keserves állapot.

Csőréből elröppent a nyár,
vacog a hang, remeg a dal,
nagy ég alatt csodára vár:
zúzmara-zúzó diadalt.

Őszül az ősz, szépül a tél,
vadgalamb látja s bánatos,
ábrándokkal hó-szag beszél,
fehér lesz tán a holnapod.

Kék a hideg, acél-lila,
ajkaidba csókol a szél,
készülhetsz levél-randira,
búg a madár s drótot cserél.

 

 

M. Laurens: HERVADÓ SZÉPSÉG

Mondd, hová tűntek lelkemből a vágyak?
A hajnalra gyűrt lepedőjű ágyak,
Az ölelés, a sok-sok szerelmes szó,
A réges-rég feledett tavalyi hó.

Mondd, hová tűnt szépséges ifjúságom?
Úgy illant el, akár egy kósza álom,
Hová lett belőlem a tűz, szerelem,
Mosolyom már nem kell: a kutyának sem.

Az utcán, a férfiak félre löknek,
Átnéznek rajtam, vagy épp kiröhögnek,
Csatakos ősz hajam a szemembe hull,
Ráncaim csak mélyülnek, egy sem fakul.

Elhervadt a szépség, kiégtek a vágyak,
A hajnalra gyűrt lepedőjű ágyak,
Az ölelés, a sok-sok szerelmes szó,
A réges-rég feledett tavalyi hó.

Budatétény 2021. február 27.

 

H-Toth_Eva: Virágzó fák

Emlékszem egy fára,
erős törzsére,
égig érő ágára,
és arra a rengeteg
illatos virágra,
amit rajta szellő lengetett,
a nap fénye meg dajkált.

A szirmok bársonyán
áttetszőn csordogált
a lenge tavasz,
kócokat babrált porzók
szálaiba egy döngicsélő
szárnyas munkás mohón,
s rügyek bontakoztak,
pattanva nyiladoztak
egyik a másik után.
Virágból növesztett
lombot egyetlen délután
a lágymeleg tavasz a fán.

Emlékszem, miként duzzadt
pihés erezetében az élet,
rezzent, fodrozódott a szélben,
és édes illatát szórta,
mint szirom molekulát,
hogy hírül adja mindenkinek,
aki csak arra járt,
ha jól figyel – lélekkel -,
nagyon szépet lát.

Holnapig. Csak holnapig.
Aztán barnán rozsdálva
foltokban elvérzik
a selymes vászon,
foghíjakat tép a virágokba
az a komisz szél,
s azt a gyönyörűt
- ami volt tegnap még -,
szertehordja, szerteszét,
szerelmes tavaszi
sóhajának halk neszét.

Emlékszem egy fára.
Arra az erős törzsre,
arra a vaskos ágra,
a szirmok illatára.
Emlékszem egy nyárra.
Szerelemre, ifjúságra,
csókok ízére, a lázra,
a forró éjszakákra.
A letépett virágra.
Emlékszem a szépre,
a kósza hervadásra, és terád.
Mert te voltál a virágokból
szőtt lomb szívem tavaszán.

 

 

111111: Volt-nincs téli esték

Kemencepadka, gubbasztó semmi,
régen összedőlt a búbos háta.
Jó lenne újra ott tenni-venni,
sóhajtva sóvárgok karácsonyára.

Tovatűnt, volt-nincs hólepte esték,
ablakon kukkoló, kíváncsi hold,
vibráló légben apró szénszemcsék.
Istenem, mindez de régen is volt.

Emlékszem, s álmomban visszamegyek,
örökölt szőttes takar, átölel
bús esteken a nagymama-meleg.
Szilva aszik a langyos sütőben,

édeskés szaga torokkaparó...
- kemencéből szálló emlékillat
a kalácsnak érzett friss vakaró,
s ahogy a mama dúdolva ringat...

 

 

 

teve: A fűzfa

S hogy mellkasára vette köntösét,
a nyírfa mély aranyba öltözött,
juhar fonákján gyúlt a tönk-sötét
a bükk-sudár s a szőke szil között,

és suttogott a szélbe sok titok,
a sűrű álmot nem hallotta fül,
míg ősi tánc ütése kondított
a törzseken, a szívben legbelül,

csak ő fordult a földnek, napra hét,
és számlálta a lépések sorát,
a hervadásba zárva üstökét
a lápokon, a réten és tovább

a száz talányú víz fölé hajolt,
mert szépnek lett, s mert ő csak fűzfa volt.

 

 

piroska71: Dérvilágom

Dérben írom meg a mondanivalómat,
avarmenedékben reményem megóvhat -
apró rőzseneszek, moha-puha álmok,
szívem galagonya, bordám száraz ágbog,

dércsípése sajog őszi koronámon,
smaragdszínű, bársony mohaágyba vágyom,
hogyha sértik lelkem ólom-nehéz könnyek,
reccsenő csontjaim öregedést nyögnek,

galagonyaszívem parázslik, majd hamvad,
csilló gyöngysorrá lesz pókhálón a harmat,
rőt lombjaim gyengék, kristálykönnyben áznak,
rézszín leveleim szép emlékké válnak,

hó-tiszta papíron bíboralkony mesém,
őszkönnycseppbe mártott fűzfavessző hegyén
rozsdás memoárok, megrajzolt gyöngyszemek
regélnek csendben, majd törpülnek a neszek,

görnyedt magzatpózban borul rám az alkony,
zúzmaracsipkében örök-álmom alszom,
hantomra hullik a jégvirágok szirma,
sötét éj felettem, mint kiborult tinta...

LLzoli: Belégzés

nem zártad be az ajtót magad után
csendben küszöb alá fekszik a vágy
a huzatot nem lovagolja semmi
az univerzum magába inhalál

csak ingerekkel nem válhatok teljessé
a létben már csak néhány pillanat van
eltűntél és én este megfürdök
a legsötétebbik magány-árnyalatban

 

 

Church73: Intermezzo’

Körülöttünk csendes, zajtalan az éj
- a félig égett gyertyán viasz csordogál -
van bennünk még tartás, szunnyadó erény,
halk futamot játszom a bordád-zongorán.

Vágyakozva nézlek: szemedben ott a tűz,
- bőröd hófehér, a sors alig korrodál -
bár hervadó a szépség, pillanatot űz
a szenvedély, mi sóhaj-kottát komponál.

Hangod nekem dallam, a tested ékszer
- amit az idő oly hiába farag -
és nem bírtalak viselni elégszer
ahhoz, hogy egyszer is megunjalak!

 

 

RudolfB: Minden mindennel

Csak nézem, ahogy a kockacukor
a jéghideg kávéban vergődik,
némán, majd a sötét mélyben kuksol,
pedig minden románc így kezdődik.

A konyha kreolbőrű, leégett hátáról
lehámlik minden odacsapódott szó.
Zsíros kijelentések valóságától
egyedi ízű a csempe és a rezsó.

A mosatlan, mint absztrakt alkotás.
Kezeim megmosnám, de nem tudom.
Olyan csend-életbe festett akt-vallomás,
piszkos. Egyszerű. Az én kubizmusom.

A csap is csöpög, vízkövet táplál,
félre nyelt a lefolyó, csak kluttyog.
Olyan, mint a régen megtelt ágytál,
szaga ugyan jelez, de csak suttog.

A hűtő bentrekedt zúgását figyelem:
mint egy éhező kisgyermek gyomra.
Bár nincs hitelem mégis fizetem
gyűjtök a leendő nyomoromra.

A mennyezet a nyakamba pereg,
talán korpának nézik a vállamon.
Egyszer ráfestem a téli eget,
hogy hó takarjon be az ágyamon.

Az ablak ereszt, besüvít a szél,
pókhálóba ragadnak a gondok.
Az elmém, mint rozsdás, kopott acél,
határt szab. Talán most, talán pont ott.

 

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Hajnal-2021. április 19. 04:31

Szép alkotások. Gratulálok a szerzőknek és minden résztvevőnek aki jelentkezett . Külön köszönet az értékelőknek a nehéz munkájukért!
üdvözlettel: Hajnal-

szederfalu2021. április 11. 21:13

Köszönöm szépen!

kevelin2021. április 10. 18:23

Köszönöm a szèp verseket. Kevelin.

Hespera2021. április 10. 11:35

Örömmel olvastam végig ezt a versfüzért. Nagyon szép csokor. Szívből gratulálok a nyerteseknek, és ismételten köszönöm a zsűri munkáját.
Áldott, ihletett időket kívánok Mindenkinek.

Hege2021. április 10. 10:11

Nagyon szép alkotások!
Szívből gratulálok mindenkinek!
Szép napokat kívánok.
Szeretettel Évi 🎻 e* - *

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom