Világítótorony

Sirályok kacagnak a múlton.

A tenger habja megtörik az erőd oldalán. Vörös kőfalát moha borítja. Emlékeim nem fedi a homály. Vetkőzném őket, holdfényben. Lassan, rétegenként bontanám le az emlékezés fonalát. A tenger hűvös vize mosná le az eddig megtett út porát. Úszna-e a víz tükrén a szégyen? Látható lenne a sötétben, mint a világítótorony?

Sirályok kacagnak a múlton.

Az el sem induláson és meg nem érkezésen. A rozmaringos pizza illatán. A kanyargós utakon, a sarki pékárus rikácsolásán. Az olíva ültetvények hosszú során. Stella rózsaszínű csipkeruháján. Hajóroncsok sikoltoznak a felszín alatt. Lelkek keringőznek sós azúrkék fényben. Hóhérok zörgetnek láncokat.

Sirályok kacagnak a múlton.

 Nincs hajó. Nincs kikötő. Nincs világítótorony. Fügefalevél mögé bújt titkok vannak. Mostoha szentek és csalfa Ádámok. Csendes tóban megbúvó békák. Foltos lelkek. Üres gyóntatószékek. Letört szárnyak. Hamis ígéretek. Homályos tükrök. Néma szájak. Magány, sokaságban. Forró poklok. Isten adhat csak feloldozást.

Én vajon megbocsátok?