Vasárnapok

  A szőke, arisztokratikus szépség, lassan lépdel a belváros macskaköves utcáin. Cipője sarka minden lépésnél hol megcsúszik a kopott, sima felületen, hol meg besüllyed a kövek közötti résbe. A kora reggeli időpont, és a tény, hogy vasárnap van, igazolja az utcák néptelenségét. Most senki sem füttyög, és senki sem fordul utána. Hegedűszó hallatszik. Még mielőtt megpillantaná, lelki szemei előtt megjelenik Sanyi, az utcazenész mosolygós ábrázata.  A sarkon túl muzsikál, a park bejáratánál. Befordul az utcába, maga mögött hagyva az utálatos macskaköveket és a szűk, árnyékos hideg sikátort. A park tipikus nagyvárosi látványt nyújt. Boldog kutyák futkosnak, miközben gazdáik agyba – főbe dicsérik őket a padokon ücsörögve, és élvezik a tavaszi napsütést. Kisgyereket, elvétve látni csak.

A muzsikus elismerő pillantást vet a nőre, és a Love Story – t kezdi játszani. Összemosolyognak. Találkozásaik hónapok óta hasonlóképpen zajlanak. A nő lerakja a forrókávés - termoszt a padra, ő meg eljátssza a dalokat, amikről tudja, hogy a kedvencei. Egy nyári éjszakán, a Duna parton váltak barátokká. A lány a hídon állt, hajába belekapott a szél. Hófehér ruhája szinte világított az éjszakában. Olyan volt, mint egy szellem. A zenész a partról figyelte, és egyre inkább befészkelte magát a fejébe a gondolat, hogy a lány le akar ugrani. Elővette a hegedűjét és elkezdett muzsikálni. Közben, le nem vette a szemét a lányról. Egy idő után a hófehér ruha elindult felé. Ő meg csak játszott, míg a hatalmas könnyáztatta szemek meg nem álltak előtte. Nyúzta a hegedűt, amíg bírta szusszal, aztán reggelig tartő csend telepedett közéjük. A következő éjjelen, mintha csak megbeszélték volna, újra a padon találták magukat és reggelig beszélgettek. Most viszont, nincs erre idő. A muzsikus is tudja. A szépség tovább siet, lesimítja fekete hosszú szoknyáját, és búcsút int, anélkül hogy hátra pillantana. A park túloldalán gótikus templom áll. Büszkén, felújított homlokzattal. Amikor a park teljes pompájában zölddel, akkor csak a tornya kandikál ki a fák sűrűje fölött. Most viszont, így tavasz kezdetén, a sárga ódon falak adják a környék egyetlen színfoltját.

Érzi, ahogy összeszűkül a gyomra. Hol szaporábban lépdel, hol teljesen visszafogja a tempót, ilyenkor alig- alig koppan a cipője sarka. Ahogy közeledik a templomhoz, légzése szabálytalanná válik. Olyan értelmetlen ez az egész. Minden vasárnap szépen felöltözik, sminkel, és útra kel. Nem változik az útvonal. sem az érzései - csak az évszakok váltakoznak. Még a lélegzete is a magnólia fához érkezve kezd szaggatottá válni. Alig vet rá egy pillantást, pedig virágba borult, kecses rózsaszín szirmai büszkén illegetik magukat a reggeli pára súlya alatt.

A környékről már érkeznek a hívők. Sietnek a szentmisére. A forgatókönyv itt is ugyanaz. Előbb a szürke kalapos bácsi érkezik a kis utcából, sétapálcával, peckesen lépdel. Mögötte a lila kalapos hölgy, a lila táskájával. Olyan vénlány típus, ideges rángásokkal söprögeti le válláról a nem létező hajszálakat. A háta mögött, bár még nem látja és nem hallja, de tudja, hogy pillanatokon belül egy nagyhangú asszonysereg tűnik fel. Ők a társaság krémje. A pletykafészkek. A parkolóban is megszaporodnak az autók. Lassan begördül a sötétkék Audi és betolat a legszélső jobb oldali parkolóhelyre. Mindenki, mindig ugyanoda parkol. Előbb a sofőr száll ki. Megkerüli az autót és kisegíti a feleségét az anyósülésről. Közben nyílik a hátsó ajtó és kiszáll egy magas szőke fiatalember. Már az anyja fölé magasodik, hogy megnőtt! A nő szeme az apára tapad. Sötét öltönyt visel és fehér inget, nyakkendő nélkül. Nem várja meg, amíg közelebb érnek. Gyorsan besurran a hátsó ajtón és megbújik a lépcső tövében, amely felvisz az orgonához. Egy Szűz Mária szobor takarásában áll. Megszólalnak a harangok és a kis család belép az oldalsó ajtón. Olyan közel áll, hogy akár meg is érinthetné őket, mégsem észrevehető. A férfi megtorpan. Lehunyja a szemét egy pillanatra és mélyen beszívja a nő parfümjének fűszeres aromáját. Látszik az arcán, hogy az ismerős illat felkavarja. Szemeivel végigpásztázza a körülötte állókat. A nőt elégtétellel tölti el a férfi arcán átsuhanó vágyódás. A család megindul a sorok között előre. Leülnek a harmadik padsorban, ő meg felbotladozik a rozoga falépcsőn. A csigalépcső egyre szűkösebb, ahogy halad felfelé. Bólint, a vén orgonistának. Nem tudja megbecsülni a vénember korát. Csontos, ráncos kezei vannak. A feje teljesen kopasz, orra vékony, hegyes és göcsörtös. Háta púpos, tekintete szúrós, a ruházata fekete. Kezdetben nem tetszett neki a nő jelenléte, de végül megszokta. Mikor tudatosította, hogy nem tágít, bekészített neki egy darabka vörös szőnyeget a sarokba. Azóta neki is állandó helye van a templomban. A baloldalon kuporog a fal mellett. Igen, ezt a pózt, amit felvesz, nem lehet másként nevezni. Még a cipőjét is lerúgja. Néha térdel, néha törökülésben ül. Attól függ, mikor mit visel. Megteheti, senki sem látja. Senki sem hallja. Kezdetben sokat sírt, de fájdalmas zokogását, elnyomta az orgona hangja. Most már csak befelé üvölt. Hangosan imádkozik a többiekkel, miközben tudja, hogy nem érdemli meg Isten kegyelmét. Néha énekel is. Inkább csak ünnepi alkalmakkor. Hallgatja a prédikációt, miközben érzi, mennyire kicsi a hite.  Nem tartja magát jó katolikusnak. Zavarja a pompa, a sok szabály. Nem gyón. Úgy gondolja, ha van Isten. akkor úgyis mindent lát és hall.

A fehér inges férfira vágyik. Tudja, hogy ez bűn, de az érzés sokkal nagyobb, mint ő maga. Túlnőtt rajta, nem tudja kordában tartani és nem tudja Őt kiűzni a gondolataiból. Ez inkább átok számára, sem mint áldás!

A fő imádságot állva mormolja, kissé közelebb hajol a karzathoz és engedélyez magának egy pillantást a fehér ing ama pontjára, ahol a férfi nyakához simul. Érzi, ahogy testét elönti a forróság, lehunyja a szemét és hangosan mormolja: ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól..

Teste megfeszül a vágyakozástól, az ajkába harap. Érzi a vér keserű ízét a szájában, és megfogadja már vagy századszor, hogy nem jön ide többé. Nincs itt számára sem testi kielégülés, sem lelki megtisztulás. Lepillant a szentáldozáshoz sorakozó emberekre, majd újra lekuporodik és imádkozik. Erőért fohászkodik, és amikor a pap száját elhagyja, a menjetek békével, lesiet a falépcsőn és kisurran a hátsó ajtón. Úgy távozik, ahogy érkezett. Csendesen, lopva, mint a betörő, aki tudatában van, hogy nincs joga az adott helyen tartózkodni. Visszafelé indul a parkon át. Vállai előre hullnak, lábai remegnek, testében nincs semmi tartás. Szíve össze – vissza, kalapál. Próbál egyenletesen lélegezni. Csak vonszolja magát. Menet közben elveszi az üres termoszt a padról, a zenész bólint, miközben a Cherbourg – i esernyőket húzza. Arcán végigfut egy könnycsepp. Dühösen letörli, kihúzza magát és betér az üres sikátorba. Végigbotladozik a macskaköveken. A sikátor egy idő után kiszélesedik. Az utca kezd benépesedni, egy kávézó előtt éppen a napernyőket bontogatják. A pincér rámosolyog, de ő lesüti a szemét és megszaporázza a lépteit.

Már nem látja, hogy a kis család épp a gyönyörűen virágba borult magnóliát csodálja, a férfi pedig elhomályosult tekintettel hallgatja a muzsikát.