Kicsi falum temetője

  Már elüti a templomunk harangja az este nyolcat, mikorra a temető kapujához érek. Zörögve - nyikorogva tárul, és én valamiféle babonából sarkig tárva hagyom. Hogy a babona valós – e vagy csak az én fejemben található - e meg, azt nem tudnám megmondani. De az biztos, hogy nem szívesen csukom magamra a temető kapuját. Egyedül vagyok, leszámítva persze a százéves fán fészkelő madarakat és a milliónyi tücsköt. No, nem tudhatom milliónyi – e, de olyan hangosan hegedülnek, mintha valamilyen itt ragadt lélek húzatná velük a nótáját. Lassan sétálok körbe, ráérősen a fárasztó nap után. Egy pillanatra megállok Tamásbá sírja előtt. Lám, milyen gyorsan telik az idő. Már két éve, hogy eltemették az öreget. Sírján angyalka és kőből készült nyitott könyv. Lapjain csupa szép szó, szép gondolat. Bár éltében kapott volna akár csak egy jó szót az asszonyától! Gondozott sírhalom, friss virág.

- Remélem megtalálta a lelki békéjét Tamás bátya. - húzom végig a kezem a hideg fejfán – ha már a Földön megjárta a poklot. Megbotlom a magas fűben, miközben hátrébb lépdelek, a temető végébe. Fehér sírkő, két kicsi fiú, még a múlt század elejéről. Nem hoztam kapát, hogy kissé rendbe rántsam, no, majd legközelebb.  Kicsi falum, kicsi temetője, mégis sok a friss sírhalom. Hosszú tél volt, és hideg tavasz. Esős volt a május, nem került még szandál a lábakra, mint a korábbi éveken. A gabona is erősen zöld még, bár már mélyen lépkedünk a júniusban. Elhanyagolt nyughelyek mellett haladok. Hiába a márvány sírkő, ha a Halottak napi kiégett mécseseken kívül nem díszíti más, még tán a féléves szürke por. Körbejárok, gyertyát gyújtok. – Adj Uram örök nyugodalmat neki, és az örök világosság fényeskedjék neki.. – mormolom, csak csendesen az orrom alatt. Imitt – amott nyári virágok a földbe ültetve, vagy cserépbe. Ilyet is csak olyan mer, aki hetente többször is kijár. Öntözi, kapálgat, közben a múlton jár az esze. Vagy a jövőn, hogy ej hová is fordul ez a világ. Ha Ő idekerül, kerül - e majd a sírjára friss virág?

Távolabb, ott a Lujza sírja! Micsoda asszony volt Lujza! Tömzsi, pocakos, vörös képű, de a szeme, az úgy villogott! A férfiak bizony utána forogtak. Nagyanyám szokta mondogatni.

 - Ez a Lujza igencsak tudhat valamit! Na, hát, ha tudott valami különlegeset, akkor a titkát biz’ a sírba vitte. Bármilyen csalfa is volt Lujza, bizony hamar utána halt az urának. Csont és bőr volt már az öreg, mikor a Halál kopogott érte. Az utolsó hónapjaiban már egy sörrel is beérte napjában. Így, szó szerint. Egy sör volt a napi betevője, nem kellett neki azon kívül más. Nem ismertem én csak morgós, vén öregnek. Néha a botjával oda - odacsapott a Morzsa kutyának. Azt szidta napkeltétől – napnyugtáig. Szegény pára, azt gondolhatta, hogy nem is Morzsa, hanem Takarodj a neve. Élete delején állítólag nem csak a kutyát ütötte, de Lujzának is kijárt a verés. Aztán hogy mi volt előbb? Az alkoholtól bűzös urától, meg a veréstől e lett csalfa, vagy a csalfaság miatt volt - e a verés, azt nem tudta senki megmondani. Mikor eltemettük  Pali bá - t, csak sopánkodott a Lujza, hogy bizony rossz a rosszal, de még rosszabb a rossz nélkül.Odébb a Dénes bácsi sírja. Őt nem ismertem, de állítólag olyan átokfajzat volt a felesége, hogy nem látott más kiutat, hát megmérgezte az asszonyt. Aztán meg felment a padlásra, és felkötötte magát. Az asszonynak kimosták a gyomrát, élt még utána vagy húsz évet, de Dénes bácsi, másik napjára kikerült a temetőbe. Julcsa nem is temetkezett mellé.Vadgalambok  riasztottak fel a merengésemből. Egy fejfán összebújva súgtak – búgtak szerelmesen. Ideje volt hazaindulni. Még futó pillantást vetettem egy fiatal lány sírjára . Egyetlen gyermeke volt a szüleinek. Tizennyolc évet vártak rá, mire megszületett és tizennyolc évet élt.

Nemhiába, igaz a mondás, mindenkinek meg van a maga keresztje.