piroska71 blogja

Én inkább északi, jó boszorka lennék,
hogy ne orroljon rám a világmindenség,
seprűmmel cikáznék ide, aztán oda -
büszke lenne rám a Boszorkánytanoda,

orkán kapaszkodna bozontos hajamba,
bűvös talizmánom lebegne nyakamba,
nagyokat kacagnék, ha nyeregben lennék,
kedvem szottyanna, a holdig elrepülnék,

elvinném magammal Lucifert, a macskám,
jó, nagy banzáj lenne boszorkák szombatján,
mindenféle bűbáj fortyogna az üstben -
édes delírium a szivárvány-füstben,

csillogna a holdfény csúcsos tökfedőmön,
holmi apró gonddal biztos nem vesződöm,
sikerül megnyerni néhány csúszómászót,
Keresztes megszőné a mágikus hálót,

rögvest bevetném hát az abraka-dabrát,
fortéllyal zárnám a Boszorkányok napját,
- drágám, hókusz-pókusz téged ne riasszon,
így mormol és bűvöl ma már minden asszony...

A versírás a belső érzések és belsőértékek megmutatására szolgál. Ez egyfajta önmegvalósítás. Az igazi költő mindenről tud írni. Magáról is ír, de nem kizárólag önmagáért! Az érzéseit és gondolatait, ami megfogalmazódik benne, így tudja kimutatni a világ és az emberek felé! Felszabadulnak a belső, elfojtott érzelmek, indulatok. Könnyít a lélek vívódásán, szárnyra kelti a boldogságot és az örömöt. Átlendít az egykedvűségen, bánaton. Egyszóval felemel!
A versírás a magyarságot és a magyar nyelv szeretetét is magába foglalja.
Nem használja fel ezt a fajta tudást, képességet senki ellen, de annál inkább másokért és önmagáért! Ez nem egy egyfajta hóbort, annál inkább elhivatottság a költészet és a művészet irányába! Mert a szavakkal lehet alkotni, festeni, építeni, de ugyanakkor rombolni is.
- Írj le pár sort, építs fel belőle egy mondatot és az olvasód megmondja, hogy milyen ember vagy valójában!
Aki verseket ír, annak lelke egy nyitott könyv lesz a közönsége számára.
/ Horváth Piroska /

Pipacsok szirma
szívekből sarjad,
végtelenségbe
skarlátot varrat,

napsugár-parázs
fodrozza vágyát,
szerte teríti
tüzes palástját,

bíborban feslő,
végtelen lángok,
elérhetetlen,
szél-tépte ráncok

menedékében
izgága, locska,
szertelen, huncut,
pajkos húgocska,

csintalan fruskán
lágy, szatén gúnya,
délibáb-varázs -
lázzal rótt rúna

halk susogása,
mint angyal szárnya,
tánca oly kecses,
bíbor a szája,

nyár-leány suhan
izzó pirosban,
ügyet sem vet rá -
olykor tilosban...

Te vagy a dal, a szó, a csend,

egy tej-fehér, nett pergament,

megfestettél engem egyszer,

aztán többször - végtelenszer,

jövőt, álmot rám pingáltál,

szeretettel megformáltál... 

... szirmaid közt bibe voltam, 

támaszt kaptam, ha botlottam,

hogyha féltem, ölelgettél,

cirógattál, nevelgettél... 

... csintalan és rossz is voltam, 

az öledbe kucorodtam,

rózsavíz-csepp volt a könnyed,

altató a békés csönded, 

halk sóhajod szellővé vált, 

rózsaszirmod bebugyolált,

elpilledtem két karodban,

egy végtelen nyugalomban - 

reánk hunyó csillagoktól, 

édesanya-illatodtól... 

Most mondanék annyi mindent,
kérem inkább a Jóistent,
adja át a szóvirágom -
- míg itt voltál e világon

annyi sok jót cselekedtél,
sokkal többet, mint képzeltél...
... messze mentél - olyan korán,
lábaidnak áldott nyomán

örök-virág bontott szirmot,
csoda virul, szerte - itt-ott,
hátra hagytál annyi szépet -
nem volt hiába a léted...

... inkább lettél halhatatlan -
itt vagy szellőfuvallatban,
mindenhol - több csöpp csodában -
unokáid mosolyában...