piroska71 blogja

Szilaj forgószéllel, tajtékozva jöttem,
Rendíthetetlenül konok, csípős ködben.
Én semmilyen sorban nem álltam és vártam,
Sodródtam rémülten vad, örvénylő árban.

Hangos kiáltással, anyaszült meztelen,
Jönnöm kellett ide, nem volt mit vesztenem.
Remény dédelgetett kemény sziklák között,
Reszkető testemre meleg ruhát szövött.

Mint légy a papírra, ide leragadtam,
Mozdulni sem bírtam, ezért itt maradtam.
Súlyos gondolatom, minden rezzenésem,
Szétpukkant buborék őrült reszketésem.

Rám talált egy érzés - ott mélyen, legbelül,
Ami ellen átok és ármány nem szegül.
Mosoly ült görbült számra - pajkos, csintalan,
Összedőlt, porrá vált - óriás kőfalam.

Teszed dolgod, rándul kezed,
Mozdulattól billen fejed.
Egyszer jobbra, aztán balra,
Azt akarják másszál falra.

Fadarabbal nagy kéz rángat,
Ideges vagy? Szedj hangyákat!
Megráncigál, ukázt osztja,
Nagy udvarnak vagy bolondja!

Csütörtökön rád figyelnek,
Lyukas garassal fizetnek.
Hetet-havat összehordasz,
Aztán csütörtököt mondasz.

Fütyülnek te táncra perdülsz,
Zenéjük szól dalra zendülsz.
Marionett vagy madzagon,
Színjáték egy nagy színpadon!

Vágy vörösbe izzó katlan,
Fülbemászó édes dallam.
Kelyhet bontó csodavirág,
Szikrát szóró tűzparipák.
Mérföldlépő szilaj vágyak,
Óriás, szikkadt csontvázak.
Hamis ábránd földön csúszó,
Fájdalmas, kéretlen búcsúszó.
Perzselő tűzet okádó sárkány,
Rendíthetetlen, égő bálvány.
Szívet, lelket emésztő bánat,
Keserves fájdalom, égető alázat.
Szirén a csábítóénekét daloló,
Mély érzelem, vágyakig hatoló.
Szerelembőrbe bújt álomfejtegető,
Illúzió ittas, lázas vesztegető.
Mindenséget zúzó, törtető érzelem,
Csatáját veszítő szikrázó értelem!
Kell nekünk, ha fáj, kell, amikor éget,
Bekebelezi a világmindenséget!

Sokarcú szerelem

Ópiumos alkony puha kelengyéje.
Titkok kamrájának kinyílt szelencéje.
Szellő leheletén vágyak keszkenője,
Lobban - elégette tüzes szeretője.

Arcomon a rózsa - lecsordul a könnyem,
Ágyat bont a remény rózsaszínű köddel.
Bíborvirág szirmán lángra kap a lázam,
Égeti a testem - nem hagyja, hogy fázzam.

Szellő piruettjén megperdül az álom,
Égbolt palettáján azúrkék a vászon.
Jácintbimbó ásít könnyező tavaszon,
Kósza nesz elkábul mézízű szavakon.

Megcsillan a napfény kristály harmatcseppen,
Türkizkék pille ül csipkés angyalleplen.
Némaság zamatát jól magamba szívom,
Álomért zihálok - könnyet fakaszt kínom.

Pajkos hajszálaim susognak vállamon,
Búcsúzó csendnek a bókjait fájlalom.
Varázsos fénytükrön csillanó karcolat,
Naptündér szemében meglátom arcomat.

Rám lehelte csókját - zsibbasztó a mámor,
Fátyolos hajnalon eltűnt, mint a kámfor.
Búcsúzik az álom, felcsendült egy dallam,
Elillant a varázs - majdnem belehaltam.

Gyöngyöző kín - vagy valami más,
Érzékeny érzelmi alkotás?
Áttetszően tiszta kristálygömb,
Nehezebb, mint bármely sziklatömb.

Lelkemet hasítja - legördül,
Minden, mi óriás - eltörpül.
Fuldoklom - úgy érzem, fojtogat,
Szaggat a szívemre rojtokat.