piroska71 blogja

Te vagy nekem a sötét alagútban a fénysugár,
Hidegben a kandalló melege, a forró parázs.
Te vagy nekem a tűz mellett a mese, az álomba ringatás,
Meséimben én a varázsló, és Te a varázs!

Te vagy nekem a fájdalomban simogató tenyér,
Bizonytalanságban a biztatás.
Te vagy nekem éhségben a friss, ropogós kenyér,
Friss étel után az áldomás!

Te vagy nekem hideg tél után az ébredező természet,
Méhraj, a vízesés, a tavaszi zsongás.
Te vagy nekem a kikelet, a tavaszi szellő és a fény,
Az illatok, és a csodás virágzás!

Te vagy nekem maga a valóság, a remény,
Az ébrenlét, s az álmodozás.
Te vagy nekem bűneim alól a feloldozás,
Ez már nem szerelem, ez sokkal több,
Ez valami Más...

Fények felé sietsz most a kikövezett úton,
Hátra sem tekintesz, már nem aggódsz a múlton.
Emelt fővel fentről nézel, nagy-nagy messzeségből,
Mi itt némán hallgatunk féltett büszkeségből...
Keserű a fájó búcsú, mardosó a bánat,
De te csak menj, ha menned kell, tárd ki angyalszárnyad.
Búcsúznunk kell Tőled, te már szebb világba értél,
Levetetted a földi gúnyát, fényes angyalruhát vettél!

Befészkeltem magam elmédbe személyem,
nem volt bennem ezért semmilyen szemérem.
Tekervényeidbe bolyongok szemtelen.
Engem nem zavar, hát zaklatlak csendesen.

Mint kukac egy almában - lustán henyélek.
Gondolatod rágom - mással nem cseréllek.
Minden rezzenésem megbénítja elméd,
senki vagy nélkülem - ezt hinni sem mernéd.

Édes fantáziád lassan megemésztem,
nem hagyok senkinek, felfalom egészben.
A kerék zakatol, százfelé kanyarog.
Kirágom magam és füledbe kacagok!

Jöttem.
Morzsányi szerelem
Által.
Buzogó ereken,
Árral.
Babszemnyi a testem.
Vagyok!
Jaj, mi ez? Rémisztő!
Zajok.
Valami megragad!
Félek!
Sajduló húscafat -
Vérzek!
A szemétbe dobtak,
Torzan.
Semmivé így váltam,
Gyorsan.
Tán ő sem szeretett,
Leírt?
Sírba sem temetett.
Nem sírt?
Rövidke életem
Talány.
Miért így történt ez?
Anyám!

Szegény ördög tőrbe esett,
csalfa mosolytól megveszett.
Fásult arcán fagyott vigyor,
bakancsával szívet tipor.

Rezzen buja lelke álma,
tépett szárnyán tovaszállna,
kétség malmán titkot őröl,
mámort habzsol, kéjjel dőzsöl.

Fülledt rejtély forró ölén,
kucorog a pokol kövén.
Verejtékben bőrig ázik,
fanyar csóktól foga vásik.

Elhagyatva sikolt árván,
hűtlenségnek hideg ágyán.
Szava most már ócska kacat,
bezárult az ördöglakat.