phoenix9876 blogja

Nem igazán várom ezt az időszakot, de hát mit lehet tenni, miden évben eljön. Már az eseményt megelőző időszak is kész hányinger. Én legalábbis így gondolom. Szóvá is teszem ezt olykor másoknak, kapok is cserébe hideget-meleget.

A karácsony szép, a karácsony jó, ez a szeretet ünnepe, meg hasonlók, de hát csak annyit látok az egészből, hogy mindent feldíszítenek már októberben az utcákon, mindenki várja a Black Friday akciókat, az az előtti, és az utáni leárazásokat, hogy a szeretet nevében harcba küldjék a pénztárcáikat. Persze a pénztárcák mindig a vesztes oldalt képviselik, hogy is lehetne ez másként.

Aztán ha még ez nem elég, a szeretet se kerül ki győztesen ebből a küzdelemből. Családi veszekedések közepette halott fenyőket díszítünk mindenféle csilli-villi üveg és műanyag díszekkel, ezzel is hangsúlyozva a mű jellegét az egész ünnepségnek.

Anyuék már előre eltervezték a programot, szent este napján feldíszítjük a fát - szigorúan csak műfenyőt, mivel így olcsóbban megússzuk ezt az időszakot, és még a természetbarát jelzővel is illethetjük magunkat. Persze nem maradhatott el a "szeretetteljes" vita. Apu olyan pofont adott anyunak, hogy a kezében lévő fazék töltött káposzta a földön landolt. Jött aztán a hiszti, meg hát én sem úsztam meg, de egy 13 éves kis srácot, mint amilyen én vagyok, ki védene meg az apai terrortól? Elnyomott édesanyám, vagy 2 éves kisöcsém? A tölött káposzta nélkül, és mindenféle vacsi nélkül kellett lefeküdni aludni, ez volt a büntetés.

Ha ez a szeretet ünnepe, miért így kell történjen minden? Miért nem lehet jó semmi sem? Elhatároztam ezen a karácsonyon, hogy dédnagyanyám szokásait követve én is imádkozok nap, mint nap. Tudom, elég kétségbeesett és hasztalan lépés lehet imádkozni olyanhoz ami nem létezik. Hisz amit nem látunk, az nem létezik. Anno erre dédim azt mondta, hogy a levegő is van, pedig nem látjuk, és nélküle nem tudnánk létezni. Isten is ilyen. A szeretet is ilyen. Kicsit elgondolkodtatott, de hát érezzük a levegőt, hogy van. Az Istent nem érezzük, se a szeretetet. Vagy mégis?

Követtem az utasításait, de nem változott semmi. Sőt, inkább rosszabb lett minden. Dédi már öreg és beteges volt, de szegény meghalt rövidesen. Nagyon szerettem őt, sokat sírtam miatta, de csak titokban, hogy ne lássa senki. Apu meglátta volna, biztos felpofozott volna. Erős fiút akar belőlem faragni. De hát nem vagyok én Pinokkió, hogy faragni kelljen.

Aztán nem elég a tragédia, a szüleim elváltak. Ez szörnyű csapásnak tűnt számomra, és úgy éreztem, hogy az imáim ahelyett, hogy segítenének, mindent csak rosszabbá tesznek. Anyumhoz kerültem a válás után, ez pedig azzal járt, hogy sokszor éheztünk, mert keveset keresett, és albérletben éltünk ráadásul. Apu nem fizette ki anyát, sem a gyerektartást nem rendezte, állítólag külföldre ment dolgozni. Ami lakásban laktunk együtt, az is csak az apjáé, az én nagyapámé volt, aki hallani sem akart arról, hogy anyu, én, és a kisöcsém ott lakhassunk.

Idővel az imáimmal elmaradoztam, a végén már csak annyira futotta tőlem, hogy azzal feküdtem, le, szeretném, ha minden jobb lenne.

Eljött közben az újabb karácsony. Próbáltam most már pozitívabban hozzáállni az egészhez, ha már semmi jó nincs az életemben, akkor az ilyen kényszerű események legyenek jobbak.  
Eleinte észre sem vettem, de valahogy kezdtek az események megváltozni pozitív irányban. Anyut előléptették még a nyár végén, ami fizetésemeléssel is járt. Apu törleszteni kezdte a gyerektartást. Az is csoda, hogy egyáltalán felkeresett minket, mert a külföldre költözése óta semmit sem hallottunk róla. Ez sokat lendített a közérzetén is, és nekem is jól esett, hogy végre kaphattam minden nap vacsorát, a szakadt ruháim helyett kaptam újakat, és még az osztálytársaim is kedvesebbek lettek, bár ebben szerintem a megjelenésemnek is nagy szerepe lehetett.

Anyunak lett egy pasija még karácsony előtt. Ebből kifolyólag a terv az volt, hogy közös karácsonyozás legyen, és a pasi lakásán tartottuk. Én nem ismertem őt egyáltalán, mert annyira friss volt így ez a pár hetes kapcsolatuk, hogy nem is tudtunk találkozni előtte, úgyhogy meglepetés volt az egész. Aztán eljött a nagy nap. Anyu, a pasija, én, öcsém, és még a pasi részéről még valaki, akiről eddig nem is említett senki egy szót sem. Anyu pasijának volt egy gyönyörű lánya, olyan kaliber, amire nincsennek szavak, a magamfajták csak álmodozhatnak róla.

Ha még ez nem is volt elég, beszélgettünk is. Hát amilyen félénk vagyok, ha csajozásról van szó, nagy szó, hogy egy ilyen csajjal beszélgethetek. Kicsit zavarban is voltam, de maga a szituáció is kicsit fura volt. Úgy tűnt, hogy még akár lehet is köztünk valami. Miért is ne, hiszen nem vagyunk testvérek, vérfertőzés szóba se jöhet. Anyuék tudta nélkül találkozgattunk karácsony után is. Úgy éreztem, ő a legjobb karácsonyi ajándék számomra. Egyébként a neve is elbűvölő, úgy hívják, hogy Anna. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, talán túl közel.

A lány apjának idővel gyanússá kezdett válni minden. Rákérdezett kerek perec egyik vasárnapi családi ebéd közepette, és se köpni, se nyelni nem tudtam hirtelen, anyum szintén, mert ő mit sem sejtett a pasijának megérézéséből eddig.

Kínos csend következett. Majd mikor már vettem a bátorságot, hogy elkezdjem a mentegetőzést, Anna fogott bele a dologba…

/2019.12.26/

Sose hittem volna, hogy megtalálom az igazit, de bekövetkezett, ráadásul a mai napon megünnepeljük első évfordulónkat, ugyanis egy éve pontosan ezen a napon csattant el az első csók köztünk. Habár volt már szerencsém jópár lányhoz, de egyik sem keltette fel érdeklődésemet annyira, mint Elizabet, egyiknek sem volt olyan édes a csókja, mint az övé.

Megérkezett a busszal, és amint leszállt róla, rögtön a nyakamba is ugrott, átölelt, melyet viszonoztam, és így voltunk percekig, csendben. Nincs szükségünk szavakra, hogy kifejezzük, mennyire szeretjük egymást. Ő az én hercegnőm, a mindenem.

- Szeretlek! - Súgtam a fülébe, mire ő szorosabb öleléssel és csókkal reagált. Az idő számunkra mintha megállt volna, örökkévalóságnak tűntek ezek a pillanatok.

Miután elengedtük egymást, végre oda tudtam adni azt a szép szál vörös rózsát neki, amit eddig a nagy ölelkezésben észre sem vett, aztán újra egymás karjaiban kötöttünk ki. Talán nem nagy szám egy vörös rózsa, de neki mégis ez a kedvenc virága, és ez a gesztus is része annak, hogy a kedvében járjak.

Rákérdezett szerelmem, hogy mi az első állomás, ahova megyünk, ugyanis megegyeztünk, hogy meglepetéssel készülök számára a programot illetően és ezt a hétvégét itt, Budapesten töltjük a mai, péntek délutánnal kezdődően. Hamarabb nem tudtunk találkozni, mert mind a ketten dolgoztunk, de a hétvége szabad.

- Annyit elárulhatok számodra, hogy a kikötőbe megyünk.

Ennek megörült, mert szeret hajózni, viszont rég voltunk vizen. A Nap állásából és az időből következtetve hamar rájött, hogy ez egy naplementébe átnyúló sétahajókázás lesz, a gondoltainak pedig hangot is adott.

Nem árultam el előre neki, de mindent elterveztem erre a hajóútra, és összességében erre a hétvégére.
Elmentünk hát a kikötőbe, éppen időben odaértünk, a hajó indulására nem is kellett sokat várni. többen voltunk a hajón, mint amire számítottam, de ez nem akadály szándékom véghezvitelében. Az egyórás sétahajózásnak kb a felénél járhattunk, amikor erőt gyűjtve rászántam magam, hogy letérdeljek elé, és megkérjem a kezét. Szinte biztos voltam benne, hogy igent mond, hisz sokat vagyunk együtt, szinte mindent tudunk egymásról, ráadásul nagyon hasonlítunk egymáshoz érdeklődési kör, gondolkodás zenei ízlés tekintetében és még folytathatnám a felsorolást. Sose hittem volna, hogy valaha is ilyet fogok tenni, mert egykoron távol állt tőlem még csak a gondolat is, hogy bárkivel összeházasodjak.

- Hozzám jössz drága Elizabet hercegnőm feleségül? - Hangzott el a nagy kérdés, ahogyan térdelve mutattam neki a gyűrű kinyitott dobozának tartalmát. Ennek az akciónak a része volt az is, hogy a hajó egyik utasa, aki barátnőm számára ismeretlen személy, csinált pár képet ezekről a pillanatokról, hogy örökre megőrizhessük.

Teltek a másodpercek, melyek óráknak tűntek, de tele voltam magabiztossággal addig, amíg meg nem kaptam a választ.

- Sajnálom - kezdte remegő hanggal, szomorú tekintettel - de nem lehet.

Egy világ omlott össze bennem, elsápadtam. Mi az, hogy „nem lehet“? Mégis mi, vagy ki lehet ennek az oka? Túl korai lenne? Nem elég szép a gyűrű? Van vetélytársam? Ezen se csodálkoznék, hiszen álomszép a lány, én pedig nem vagyok éppen álompasi külső alapján.

A lány szemei könnybe lábadtak, elfordult, és elkezdett zokogni. a fényképészem zavarban volt, és látta, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy jó lenne. Belőlem csak egy „Miért?“ kérdés jött ki. Ennek nem így kellett volna alakulnia, nem lett volna szabad visszautasítson, hiszen ő is szeret. Vagy mégsem?

A hajóút hátralevő részében sírt megállás nélkül, engem pedig válasz nélkül hagyott. Hiába próbáltam faggatni, nem kaptam választ. Annyira rosszul esett nekem az elutasító válasz, hogy szó szerint a szívem belefájdult. A hajóról leszállva a kikötő közelében maradtunk, lent a Dunaparton.

- Mi nem lehetünk együtt - Újra megszólalt, és vártam volna a folytatást, de nem mondott többet semmit, pusztán elővett a zsebéből egy hivatalosnak tűnő, de kissé már gyűrött papírt, melyen barátnőm kézírásával is szerepel pár mondat kiegészítésként, ugyanis ő már felkészült, tudta, hogy nem lesz olyan állapotban, hogy elmondja saját szavaival. Mindent elolvasva világossá vált számomra: ő a féltestvérem, amiről ő is csak nem sokkal ezelőtt szerzett tudomást. Nem az igazi szüleinél nevelkedett, ez nem volt titok, azt viszont még az apám sem tudta eddig, hogy az ő vére tovább él egy, házassága előtti rövid kapcsolat gyümölcseként, a sors pedig úgy hozta, hogy ez a lány lett életem szerelme.

(2017.07.12)

Még pár nap. Alig várom hogy eljöjjön a csütörtök. Sokan mások is így lehetnek ezzel. Vannak, akik már átéltek ilyet, mint ami lesz, vannak akik nem. Én még nem, hisz fiatal vagyok. Furcsa érzés lehet átélni egy olyan eseményt, amikor minden sötétségbe borul, pillanatok alatt. Hamarosan bekövetkezik nálunk is, ezt már előtte megjósolták. Igazából nem is ez a megfelelő szó, inkább úgy lehetne mondani, hogy előre kiszámították. Néha elcsodálkozok, hogy lehet az, hogy régen is jóval korábban tudták már egyesek, mikor jön el a sötétség.

Nah, nem is gondolkozok inkább most ezen, hisz késő este van már, holnap pedig iskola. Nem mintha nagyon vágynék elmenni, de muszáj. Néha pedig kifejezetten érdekes dolgokat tudhat meg az ember, bár ez iskolától és tanártól függ. Habár nem valószínű, hogy a jövőben hasznosítani fogom például a tengeri élővilág főbb jellegzetességeit, de némi információ mégiscsak hozzá tartozik az alap műveltséghez. Hülye pedig nem szeretnék maradni. Kicsit olykor ki is tűntem az általános iskolában a szorgalmammal és érdeklődésemmel, de a hatosztályos gimiben már több hasonló egyénnel is találkozhattam.

Ajjj már megint elkalandoztam a gondolataimban. Alszok is inkább.

Másnap felkeltem, és nagyjából semmi szokatlan nem volt, és a csütörtök előtti napok említésre sem méltóak.

Eljött a csütörtök, a nagy nap. Legalábbis nekem az, másnak lehet egyáltalán nem fontos. Én mégis kíváncsi vagyok nagyon erre.

Véletlen egybeesés talán (bár az apám nem hisz a véletlenekben, és én is kissé átvettem ezt a szemléletet), de az esemény pont a fizika és matek óránkra esik, ami egymás után van nekünk, a tanár pedig komoly hobbiként foglalkozik mellékesen csillagászattal. Egy napfogyatkozásról nem maradhat le ő és az osztálya semmiképpen sem, főleg ha a városunk beleesik a legjobb láthatóssággal megáldott területre. Ki is mentünk az egyik városszéli dombra, és próbáltunk páran jók lenni, de az osztály többsége nem volt éppen a toppon a viselkedésével.

Egy másik osztállyal együtt mentünk ahhoz a dombhoz. Jaj de miért pont az az osztály. Ott van az a lány…az a…öööööö…szóval tetszik nekem. Azt hiszem nem is kell részleteznem. Ő minden nekem, de mégsem merek hozzászólni. Ó én, szegény én, aki nem tesz semmit, mert az kényelmesebb. Nah, most a lány el fogja vonni a figyelmem. Talán közelebb kellene kerülni hozzá. Csak nem lehet nagy baj belőle. Remélem. Hisz mégiscsak össze van most vonva a két osztály. Talán ez a nap lenne a legjobb arra, hogy valamit elérjek nála.

Kiértünk a dombra, és a folyamat el is kezdődött már, A Hold lassan de biztosan vánszorog az égen a nap „közelében”. Habár szabad szemmel szinte semmit nem látni ebből most még, de tudjuk mi megy most, Meg különleges szemüveggel láthatjuk a fogyó napot.

Nem sokat vacakolok, inkább odamegyek a lányhoz, most éppen egyedül van, nem rajongják körül úgy, ahogy néha szokták a barátnői. Talán azért, mert most a 2 barátnője nincs ott, biztos lógnak.

Odavonszolom magam, bár kissé kényelmetlenül érzem magam így, hogy nem tudom eléggé a bátorságom összeszedni. Lehet nagyon látszik rajtam majd a teszetoszaságom. Ez pedig nem lenne jó.

Amikor odaértem mellé, éppen a szemüveggel az eget leste. Kihasználva helyzetet, a szemem végigémértem gyönyörű testén, de aztán gyorsan észbekaptam, hogy lehet nagyon feltűnő.

- Ööööö…Szia – nyögtem ki nagy nehezen az első szót, amit felé intéztem.

Mint aki észre sem vett engem, úgy bámult az ég felé.

- Szia Lili – szólaltam meg mégegyszer kissé erőteljesebben, illetve úgy próbáltam. Ezt már meghallotta.

- Látod a Napot? Már a fele hiányzik.

- Igen – rövid tömör választ adtam, ezt is kissé megkésve, mint akinek meg kell emésztenie először a hallottakat, és lassú számítógép módjára megkésve reagáltam tömören. De igazából alig tudtam feldolgozni amit mondott, így bizonyára nem vagyok első osztályú gép, de talán jobb is. Lekötötte a figyelmem a gyönyörködés. Nem a Napunk fogyatkozásaé, hanem a lány kisugárzásában való gyönyörködés. Aztán észrevette hogy bámulom.

- Nah mit állsz ott, felfelé nézz, te kis butus, ott fent van, nem itt lent – válaszolta, éppen a fűben ül, azért van ő lent, a Nap pedig fent.

Leültem mellé, és nem szóltam semmit tovább. Kínos csend volt a folytatásban. Örültem hogy a közelében lehettem, ugyanakkor utáltam magam, hogy nem teszek semmit, de egyszerűen nem megy. Éppen amikor már elindulok, le is állok. Ezt nem így kéne. Sajnos ez van. A környezet ( a többi diák) beszélgetése pedig nem érdekel, így ki is zártam a külvilágot e tekintetben.

Később ránk borult percek alatt ez a misztikus sötétség. A Hold teljesen eltakarja a Napot. Sötétség nappal, a fény hiánya. Furcsa. Ritka jelenség, de szép. Hirtelen el is felejtettem a lányt, elfelejtettem minden rosszat, csak gyönyörködtem a sötétségben. Olyannak tűnik, mintha sosem akarna véget érni, vagy mintha parancsszóra várna az ég, hogy újra világosság boríthassa el a Földet. Így könnyebb megérteni, hogy a régi időkben miért rettegtek az emberek a napfogyatkozástól, és ha tudatlan lennék, talán én is elhinném, hogy a magasrangú papok képesek sötétségbe borítani az éjszakát nappal, és csak rajtuk múlik hogy visszajön e. De szerencsére tudom a rendes magyarázatát ennek, de mégis….félelmet kelt az emberben.

Az örökkévalóságnak tűnő pár perc idővel elmúlt, és visszatért a világosság. A gyönyörködésből kissé kizökkentem, és el is vakított a nap kicsit. Arra a pár percre nem kellett. Kissé észhez tértem ekkor, de azt tapasztaltam, hogy a lány nincs mellettem. Szétnézek hogy hol is lehet, és egyszer csak észreveszem, hogy más fiúk társaságába keveredett addig amíg, én a vakító fényben pillanatokra elvesztettem a tisztán látásomat.

Így távolról nézve úgy tűnik, mintha engem beszélnének ki.

Másnap kiderült, hogy a gyanúm beigazolódott, és most értünk arra a szintre, hogy mindent, amit csak lehetett, az összes korábbi próbálkozásaimat kibeszélte a lány, és negatív színben tüntetett fel engem. Aznap a 3. óra utáni szünetben hazamentem. Illetve nem, nem haza, pusztán elmentem. Elment a kedvem is…mindentől. Nem ment nekem. Jó napom volt, mert láttam a napfogyatkozást, amire régtől vágytam, de rossz volt, mert a lány amit tett, rosszul esett nekem. Örökké emlékezetes lesz ez a nap számomra. Talán a napfogyatkozás azt jelenti, hogy hiába a kudarc, később újra talpra tudok állni, és újra fényesen ragyogni, mint a nap. Valahogy mégsem megy. Egyre több rosszat kaptam.

Nem mentem többet haza, nem mentem iskolába se inkább.

Pár nap magányos kóborlás után kórházban kötöttem ki, infúzióra dugtak, és arra ébredtem, hogy a szüleim állnak fölöttem aggódó tekintettel.

Arra gondoltam, talán újra kéne kezdeni mindent, újra fényleni, mint az a Nap.

(2009.08.10)