hűséggel

"Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon",
hozzád sodródni ha rólad álmodom,
az éj-csöndjében veled hallgatni,
kezed fogva csillagokat számolni.

"Én nem tudom mi ez", de íze méz,
amikor hangod simogatón becéz,
szép szemedben kel fel a napsugár,
hangodon dalol nékem a kismadár.

"Én nem tudom mi ez,", de vétkezem,
ha hozzám simulsz én szép kedvesem,
szemed lehunyod, talán szégyenled,
mikor ruháid nékem levetkezed.

"Én nem tudom mi ez", de vállalom,
ha lelkembe mar hiányod, hát fájjon,
egymásba botlottunk, várjuk holnapunk,
tegnapot feledve - új napot álmodunk.

(evokáció Juhász Gyula - Szerelem? c. versére)

Hát eljött a pillanat, mikor az unalom
söpörte félre a vágyakat, mikor a tegnapom
lett érték immár a holnap nélkül.

Percember már másodperceket keres, mikben
még látszol, ahol még játszol mert játékunk jól esik,
de előtted már szakadék mélyül.

Furcsa harcot vívtál, az ész a lélek ellen,
a szívdobbanás most már csak egy fura érthetetlen
ritmus - mert hát győzött az értelem.

Egyre vigyázz, soha ne emlékezz, fájni fog,
ne nézz vissza, ne kérdezz, mert én már nem válaszolok,
és az éjben a könny is fénytelen.

Ásító nap nyújtózik az égre,
érintésként fut át rajtam a fénye,
mint a kezed, ha arcom simítja,
mint ölelésed, ha testem átfonja,

Elhullott a múlt, feledett a tegnap,
álmainkban sóhajt fel a holnap,
hogy belőlem egy álom létezzen,
álmodj hát velem és álmod én érzem.

Bűneim nem sorolom, sok létezik,
ki csak vágyaival élt az vétkezik,
a szerelmet te hoztad el nekem,
nekem születtél, s lettél az életem.

Elfutó idő, hozzád egy végtelen út,
érkezni, szeretni, feledni háborút,
megbújni megbocsátó szerelmedben,
szeretni, élni az örök szeretetben.

Napokat, órákat számolok és várok,
várok rád, újra idéz az emlékezet,
téged, karcsú tested, forró pillanatok,
álmodok, álmodok létező szerelmet.

Álmodok egy szeretőt, egy szerelmes nőt,
kinek mosolya már retinámra égett,
testemen érzek egy rám simuló csípőt,
fonódó combokat - mikor szemed fénylett.

Rest az emlékezet, de velem vagy mégis,
nevetésed hullámzik időben, térben,
szeretkezésünkben sikolyod szintézis,
gyöngyök testeden, gyöngy rajtam a kedvesem.

Álmodok egy szeretőt, egy szerelmes nőt,
kinek lelke-teste enyém, valóság vagy,
percek, órák, ritka napok adnak erőt,
mikor ölellek, szerelmes szeretőm vagy.

az értelem rajzol köröket létezésünk kétségbeesett
megkapaszkodásai köré, a valóság fojtja lelkünket
a tudatba, hogy véget érhet a tegnap végig sem
álmodott éjszakánk

ölelő karod fájó nyomát hordom magamon,
éles harapásod számszélén, cipelem kíméletlen
ráeszmélésem létezésünk különbségére, a nappal
realitását hurcolom

s hurcolom kettőnk keresztjét úttalan utakon,
hol a tehetetlenség fizikai fájdalommá vált,
tér s idő korlátait kerülgetjük szakadék szélén
tántorogva, részegen a vágytól

gyere, ez a szikla már közel a naphoz, minden sugár
meztelen tested simogatja, a világ csodál,
ne szégyelld, hisz Istenek kincse vagy, csodája
a létezésnek én szép szeretőm