rosszkedvűen

Szétrongyolt életed foszlányait félted
és nem érted, hogy ez az átkozott idő
miért rohan ilyen pokolian veled,
megpihennél néha, mert fogytán az erő.

Héják kőröznek feletted, tollfoszlányok,
fagyott-halott galambok gyomrukban, figyelnek,
lenn cerberus mar beléd, ropogó csontok,
de már nem bánod, rég-volt-napok pörögnek.

Benned élnek és emlékeznek eltűnt-rád,
fáj, rózsa szirmokból vetsz puha ágyakat,
elmúlt-szerelem mind, ölelések árnyékát
húzod magadra, játszótér-léted zártad.

Pihenő hinta, szél jár a láncok között,
üres a mászóka, szétdobált játékok,
holt lelkek ténferegnek az idők fölött,
üres szemgödrök bámulnak délibábot.

A kényszer költözött csont-ín-hús létedbe,
még mozdul lábad, de a csillogás vakít,
(falnál furcsa láda, trehányul szegezve)
a pokol kapuja csikorog - füledbe hasít.

Lelkedbe
véstem magam,
szöges cipővel  taposva utam,

tenném ma,
lábujjhegyen,
csendben,  óvatosan,

de hallgatásod
térdre  kényszerít.

elhagyott minket az idő és nem döntött helyettünk,
kevert a teremtő, múltba jövőt álmodtatott velünk,
gonosz a létező valóság, fonnyadt álmok lógnak
kihalt fákra aggatva, árkokba hullt vágyak várnak
valami csodára,

kurvák lettek a szüzek, szabadok
az ágyakban, Isten meg kasszát zár, adok-kapok
és nem tudom hová jutok, pedig valahol kanyarog
még az utam, de már látom a végén ott csavarog
valami furcsa absztrakt festett csúfság, a más-világ,

rohadt érzés látni, érezni, tudni, hogy nincs tovább,
szakadt húrokon még játszom egy hangzavar disszonáns
szólóját, fogd be a füled ha bánt, aztán menj, rohanvást
menekülj, talán-talán még észhez térsz és nem félsz,
fuss hát és ne nézz hátra, tudom, belőlem már nem kérsz

Jó köztetek lenni és a csendet őrizni,
csak úszni a semmiben, immár lelketlen,
megfáradtam, már nem akartam küzdeni,
mi valaha volt, búcsú nélkül elengedtem.

Jó köztetek lenni és csak vakon bámulni,
színeket feledni, fényt oltani, bénán,
rezdülés nélkül, egyáltalán létezni?
paradoxon ez, itt mindenki leírt példány.

Jó mégis köztetek lenni, mélyen aludni,
ha alvás a nem létezés. Minek nevezzem?
létezik még valahol egy sejt emlékezni?
fogalmakat ismerni, mint bánat, szerelem.

Jó lesz majd köztetek lenni, végleg eltűnni,
nem fájni, hallgatni, soha nem bántani mást,
jó lesz köztetek egy sorszámként elvegyülni,
és abbahagyni ezt a céltalan vándorlást.

halott homokszemek peregnek
kezedre, a "nincs tovább"
a holnapba torkollik,
az időknek
végtelenjében a "lehetetlen"
is megtörténve elmúlik,
pillanatok hullanak
megállíthatatlanul,
eltemet az idő,
csapj ököllel bele,
fájni fog?

nem számít,
csak a "múlt idő"
vére folyik halott kezedre