hűséggel

Hűvös esti szél játszik a hangokkal,
sodornak, ringatnak, simogatnak,
lágyan ölelnek, testedre fonódnak,
az éj varázsol ébredő vágyakkal.

Zsongó harmónia, Orfeusz dala,
benne sír téged féltőn a fájdalom,
bántóan fájó szidalmad vállalom,
nem nézek rád, nem fordulok hátra.

Mosolyod felfénylő könnyeim mögött
őrzöm, sötétség telepszik lelkembe,
fényre vezetlek, vissza az életbe.

Segíts felejteni, utat nyitottam
néked, ki sírva tudtál rám nevetni,
őrült módon egy őrültet szeretni.

Árnyak suhannak a nádak között megbúvó
vizek fölött, karcsú testek, korabeli
bikinik takarta szépségek, fiatalok,
ők az élet - voltak, ugye jó emlékezni?

Megdőlt pad ad helyet, gyere ülj mellém,
kezed fogom, szemedbe nézek, emlékezel,
kislány voltál, bátor, fejest ugrottál,
úsztál, szólok, s mosollyal visszaérkezel.

Mesélsz, gyermekkorodról, a szépségről,
mesélsz első szerelmedről, rég volt már,
több évtized elrohant, néhány fájó emlék,
volt, hogy minden összeomlott, kártyavár.

Kaptunk még egy esélyt, nyerő lapok nálunk,
és lépünk tovább, nem várunk csodára,
fogd kezem, vezetlek, vezess, s elérünk
az "együtt boldogság" legszebb fokára.

osztószámokkal darabolt éjszaka, három órás
szeletek mikor nyugtató hallani szuszogásod
(töltőn a telefon)

hőségbe fulladt éjszakák már szemétbe dobva,
nyugalmat hozott az ősz, nevető jó éjt kivánva
(van térerő)

furcsa így ölelni, de mennyeknek országa,
és lelked megnyugszik, mosolyod ébreszt
(kislányosan)

Megyek ha hívsz, addig türelem a társ,
most megrészegülten hiszem, hogy még vársz,
torkomon fuldoklanak a szép szavak,
köröttem az árnyak is elhallgattak.

Nem kérdezek, a válaszok közösek,
a szavak között igazat keresek,
mint kisgyerek tenger-morzsolt kavicsot,
csak nézlek és várakozón hallgatok.

Csókoddal oltottad szomjam, éhem múlt,
testeddel védtél mikor rám a hó hullt,
árnyékként borultál fölém a nyárban,
életet adtál mikor halálom vártam.

Könnyed fénylik arcodon ha majd temetsz,
még ott kimondod, hogy "annyira" szeretsz,
még szemembe néznél, de kék homály már,
lassan lépsz tovább, tovább, elfáradtál.

"Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon",
hozzád sodródni ha rólad álmodom,
az éj-csöndjében veled hallgatni,
kezed fogva csillagokat számolni.

"Én nem tudom mi ez", de íze méz,
amikor hangod simogatón becéz,
szép szemedben kel fel a napsugár,
hangodon dalol nékem a kismadár.

"Én nem tudom mi ez,", de vétkezem,
ha hozzám simulsz én szép kedvesem,
szemed lehunyod, talán szégyenled,
mikor ruháid nékem levetkezed.

"Én nem tudom mi ez", de vállalom,
ha lelkembe mar hiányod, hát fájjon,
egymásba botlottunk, várjuk holnapunk,
tegnapot feledve - új napot álmodunk.

(evokáció Juhász Gyula - Szerelem? c. versére)