hűséggel

Mérd a múló időt, most már súlya van,
kérd a jövőt, mit tegnap veled álmodtam,
ne nézz soha vissza, ott ma bánat terem,
ha félsz, gyere, fogd meg kinyújtott kezem,
hogy nyugtató csend legyen
köröttünk.

Örültünk az együtt-pillanatoknak,
őrizzük őket, adjunk esélyt a holnapnak,
nem hit kell - az már itt él régen bennünk,
térdelünk egymás előtt, fáj a szerelmünk,
a csend beszél most helyettünk
s mi felelünk.

Zárjuk az ajtót csendünkre, csak nézz rám,
nézz a szemembe és hallgass, most talán
elég ha kezem megfogod és ne engedd el,
erre van szükségünk, élni, éreznünk kell,
megtanulni létezni a csenddel,
létezni tiszta lélekkel.

és nézlek,
egy fénykép előttem, huncut szemed rám mosolyog,
mosolyog arcod, de kezed fáradtan kulcsolod,
szemembe nézel és rám vársz, vársz, hogy megérkezzek,
csak nézlek,

és álmodok,
egy kulcsra zárt ajtó mögött hozzád bújni vágyok,
indulnék, de látod, itt körbefognak a rácsok,
bilincs rajtam, foglya vagyok múltamnak, hallgatok,
csak álmodok,

az álmok felidézik,
azt a furcsa világot mi csak veled létezik,
a pillanatot mikor létem veled vétkezik,
az akarat meghal, vágyak tüzében elvérzik,
tested álmok idézik,

szeretlek,
imám suttogom, én a bűnös eléd térdelek,
már hitemmé váltál, megtérek, én az eretnek,
a hatodik parancsolat nem érdekel, vétkezek,
mert szeretlek.

A csend mondja a legtöbbet, csak igazat, szépet,
soha nem hazudik, s ha álmodik reggeleket
teszi azt lehunyt szemmel, végtelen szerelemmel,
vagy csak fáj, csak fáj a hallgatás, mit fegyelemmel
kell elfogadni, s hinni, mindent, mert a kétség rossz,
a kutató képzelet zavart okoz és gonosz
gondolatok születnek, mert a féltékeny szörnyeteg
lelkedbe mar, felkavar, tán a szavak könnyedek,
mégis vádak fogalmazódnak, hazug manóknak
nyitnak utat, a tisztaság öltözik bohócnak,
s kitör a hangzavar, ne bántsd hát a csendet, lehet
ő az ki őrzi a legszebbet, a szerelmet.

(Közös vers a Kedvesemmel.)

Cselédje volt
uraknak nagyapám. Magyar. Nomen est omen.
Én már tanulhattam,
de sok hasznát nem vettem tanítóimnak,
semmi lett a hozama.
Mit gondoltál, te bányásznak leánya,
cselédek unokája?

Urak!
Még mindig markoljátok
a tőrt, mely oly sok életekbe vágott,
takarítsátok le róla a vért.

Hiszek, szeretek!
Gyermeki lélek örül csak így a mesének.
Lehettem volna szerelem ajtaja,
bújó melegséget adó. Bőröm simogató.
Édes kábulat.
Azok a szavak!
Ébresztő kislány!
Emléke vagy te már a napnak.
Lehettél volna tövis csalogánya.
Mit gondoltál Te cselédek unokája?

Urak!
Mulassatok!
Rajtam, kinek feléltétek hitét.
Szavak, s ismét megalázva, Te bányásznak leánya,
cselédnek unokája.
Mit és miért hittél?