Ellenzékben

Miképpen a pokolban, azonképpen itt a földön is
uralkodj Lucifer, add, hogy az ige ne legyen hamis,
sunyi papok felszentelt fejére oltárok dőljenek,
lopd vissza a péterfilléreket, álld útját a bűnnek,
ne félj, megtanultuk, fenn nem Jézus, antikrisztus
az, ki Isten igéjét rég átírta, nincs már hitből juss
a nyomorult emberi páriának, nyersanyag ő csak,
trágyája ennek a pusztuló, elmúló szép világnak.

Ezért feszültél keresztre
Názáreti Jézus, zsidóknak királya,
egy vándorünnepért, mikor
enni-inni gyűlnek a halotti torra?

Ember fia, Isten lelke nemzett,
vagy vaskosat hazudik a fáma?
Próféta vagy, azzá tettek,
kellet egy új megváltó a keresztfára.

Pankrátor avagy Messiás,
Megváltó vagy szélhámos szónokló vándor,
félre-fordítások miatt
örök-értelmezhetetlen ember-pásztor,
támadj fel, lázadj ma értünk,
mert ma húsunk a kenyér, mit mások falnak,
vizezett bor lett a vérünk,
felzabálták-itták lelkünk - most kihánynak.

Szmogba bújt égbolt, nincs csillag,
nem járnak pásztorok, kisöpört jászlakat
talál a gazda, vasárnap
zárva-templom, az árnyak ma fellázadtak.

Egy az Istenünk,
az istentelenek nyomorult Istene,
ki a fájdalmat bőkezűen szétosztja,
kurvaként futtat minket a pokolba,
- útszéli kóbor kutyákat -
kik az édent soha nem látták,
kiknek az eredendő bűnből se jutott
mert almánkat mások befalták,
Káin bélyegét viseljük arcunkon,
darócból szabunk ruhát,
de nem alázatból, csak mert bőrünk izgatja,
játszunk az idővel,
kezünkben hamis kártya
és cinkelt hitünk is,
szánkból a szó hamisan cseng
mint repedt harangé
mi romos templom toronyban leng,
hájas isten-szolga húzza félig berúgva
a lopott mise-bortól,
nekünk nem jut majd a
lélekharang csilingeléséből,
lehet még egy földdarab sem,
hogy rothadó testünket befogadja
és nincs senki aki megtalálja
a végítélet barlangját
és egy kulacs vizet hátrahagyva
a pusztulás hegyét egy sziklával ránk zárja

fényes felhőben jár lelked
porhüvelyéből szabadulva,
isten útja s igéje véled
Júdás, világnak árulója,

cseng a harminc ezüst
és égő sebet csókolsz,
hegytetőn égre szálló füst
marja szemed de nem gyászolsz,
tanítód, Barbéló földi fiát
a vágyott öröklétbe küldted,
egyetlen értő tanítványként
kérő szavát megértetted,
Istenéből végre szabadult
lelkét
végtelen létezésbe vezetted

kötél alatt foszlik bőröd, húsod
sebed nem vérzik
nem áruló voltál,
csak tetted a dolgod
egyszer talán megértik

Add hát vállamra kereszted, segítek,
vagy csak melletted megyek, megvédelek,
ne téged érjenek az ütések, nyál
ne arcodra hulljon, mert a gyáva nyáj
úgy béget, mint az abrakadó kéri,
Istened utálja, nem tanult félni,
nézd! Veronika kendőjét ellopják,
szemét népség, várja az apró krajcárt.
Engedd, hogy segítsek!

Júdás én? Hiszed a hit árulója?
Harminc ezüst is az én zsebem húzza?
Meglehet, de tudd azt, megfeszítettek,
úgy mint téged, s az utak végtelenek,
keresztemhez oda mégsem érhetek,
magam feszítem fel, de majd ki szögez
oda, hogy húsom a napon rohadjon?
Soha sem tudom, mi a "túloldalon".
Engedd, hogy eltűnjek!

Ábelt legyőztem és játsztam hangszeren,
s mert Ő felsírt, megfordultam, megöltem,
a "forgásom" sóbálványt is teremtett,
mond, miért és kiért adtál életet?
Fáj a semmi lét, vagyis csak egy teher,
egy ócska pohár, mit a vak sors lever,
aztán a szilánkok néha csillannak,
itt-ott az éjszakák velem álmodnak.

Végül felébred a világ - nélkülem.