Ellenzékben

Itt a lépcső alján azt az almafát
ahonnan legalább néhány hajléktalan
lopott néha pár falat almát - kivágták,
a lépcső alsó foka ketté tört, valahonnan
murvával töltötték fel a pár üres gödröt,
de a gyep most is vágatlan, és minden más
változatlan, az a pár tini épp olyan "lökött"
mint tavaly volt, és nem csodás ma sem
az akác-sor a leveles nyárfákkal vegyesen,
a kutyapiszok is épp úgy halmokban sorjáz,
a tárnák szintjére süllyedt város, szegényesen
büszke valamikori erejére, de már minden más
és más lettem én is - az ujjatlan póló a régi
(és fázom a kövön ülve), - hiányzik egy mosoly,
a pad is túl nagy - magamban - némán ülni,
hol vagy? senki nem nevet
a pillanat szülte ötleteimen,
csak az idő rohan el mellettem.

azt mondtad fáj... és semmi részlet, éreztem
nem is kell több, mert fáj már az egész élet,
az este árnyai között megbújva pohárral
kezedben, pár korty sör csupán, azt is szabadkozva
- "tudom, hogy csóró vagy, ne költs rám",- fogadtad,
én meg hallgattalak, befogtam a szám,
negyven éved beszélt, álmaid temetve rég,
pedig osztályelső voltál, csendes, szerény,
munka, család, becsület - nem egy regény,
se meccénás, se jó helyen lévő ismerős,
a munkának meg nincs becsülete, viselős
a létezés, de, hogy mit fog szülni nem tudjuk,
jobb ha nem is gondolsz rá, ha szemünk lehunyjuk
lehet eltűnik ez a rohadt világ, varázsoljunk,
(ha tudunk) - két gyermek otthon nem csak vacsorát vár,
még várja azt is, hogy adj nekik jövőt, milyen kár,
hogy te sem vagy hajlandó megtanulni lopni, gázolni
másokon, pedig látod, erről szól egy ország,
az boldogul ki hatalmat lop magának, vele a pénz jön,
nagy pofa kell és gátlástalanság, képes vagy rá?
ugye nem, helyette húsod adod ételnek, véred italnak
és cipeled tovább kereszted, a remények halottak