szófűző
rossz hajnal
döccenő gondolat
terel az éjjel végére érkező hajnal álmatlanságába, fázok,
este még a nappalt elpakoló megpihenés valamit bontogat,
de hiába képzeltem érintését mellednek, s azok az elágazások
combjaid tövén hiába égtek retinámra, mást hozott az éjszaka,
sodródtam a semmiben, forró szenvedélyt idéztem, mikor hajam
kócoltad lázas mozdulattal,
hideg most a világ, a takarókba
burkolt létezés mást kíván, megnyugvást, csak anyagtalan
ölelést, mikor lelkünk szeretkezik, vagy éppen egy csók húzódik
szánk széléről a világ köré, és a láz celsius fokban mérhető,
veszélyes tüzeket szítunk, egymást égetjük porrá, gyűrődik
a világ köröttünk
Rögök
Kényszer-képzet, hogy megszűnt az élet,
egy metropolis furcsán néma lett,
a hang tűnt el először, pedig a villamos jár,
és orkánt támaszt a metró, s az égen
felhő morzsákat kutyul a szél.
Egy pohár hullik a dísztéglás járdára,
némán, állóképben szikráznak a szilánkok,
az égből rossz átkok szóródnak,
te nem érzed, mind enyémek,
a színek szürkévé fakulnak.
A Blahán galambok kutatnak morzsát,
kutyaszer díszeleg, az eb mocskát
majd az eső takarítja, nincs szaga,
furcsa, eltűnt a virágok illata,
csak színek bóbiskolnak feléd
fáradtan.
Egy híd omlik a Dunába, de csak lézer kép,
játszik a rendező, nem kényszer
létezni, az ásító alagút feldübörög,
csak én hallom, hiszen engem keres
a metró-szél és engem keresnek a rögök.
HALLGASS POÉTA
Dalolj poéta - vagy dúdold halkan
azt a dallamot mi lelkedben ébred,
mond ki a szót, vagy csak gondolatban,
magadban adj ritmust, vagy talán érezd,
hogy mi az, mi visszhangot kelt benned,
miként dicsér egy lángoló éjszaka,
szeretőd ölében mint ég tüzed,
aztán nyugalom, már rád simul karja.
Dalolj poéta - vagy nem is - üvölts,
üvöltsd világgá fájdalmad, könnyebb lesz,
karcos vörösbort kapj kezedbe. tölts
és igyál, jó néha szállni, nem kellesz
Istennek, a Fiúnak, te magad vagy
mindkettő, szegezd keresztre tested,
érezd, véred folyik, a világ elhagy,
ördög markába csapj, övé a lelked.
Dalolj poéta - de nem is - hallgass,
nem kell már a szó, a halottak csendje,
némaság fon rád hálót, csak zavarsz,
hallgass hát, az öreg temetők kertje
dalokat rejt, ülj egy padra és hallgasd,
lelkedben szól az a dallam, elringat,
tűrj, ne lázadj, soha ne "kiálts farkast",
örök az éjszaka, hajnal nem pirkad.
Jannus
Szörny álmokból ébredve csak a kétely
marad mikor félve nézünk a világra,
még bennünk az iszony, hisz a sötétben
Isten és a Sátán állt a ringben,
s rút volt az Isten, szép az Ördög,
megingó bizalom a hitben, öröm a
métely mit a paradicsom emléke ültetett el,
s nincs kétely az erőben, míg egy sikoly
nem ébreszt végre fel - s rábambulunk
a valóságra, szép virágok száradt leveleit
tűzzük gombostűkre s rakjuk dobozba,
hogy angyalszárnyak ne repdessenek,
nyugalom árad el bennünk, szerepelünk,
most épp a gonosz oldalán.
Pedig előző életünkben - millió világunk
létezett már - talán épp zsoltár szólt
ajkunkon és az ostya bennünk vált Istenné.
Kik vagyunk hát? Féllábbal a mennyben,
félig a pokol tüzében égünk? Kivel harcolunk?
Önmagunk vagyunk, vagy csak festett
hasonmásai a hit-regék szereplőinek,
second-hand gúnyánk sír egy kis mosásért,
vagy éppen képünkön maszatoljuk szét
rossz tetteinket s töröljük véres kezünket
mások tiszta bőrével, mit lenyúzunk, mert
a proszektúra a mi világunk
magunkat fektetve a hideg tepsibe,
hogy egy MR analizáljon agyunkban
s keresse meg a pozitív hőst
a szemétben.
Kezdet és vég között imbolygunk, arcunkra
maszkokat húzunk, s vagyunk a jó és rossz
között a határ.
bűneink alliterációkban
szétszórt szógyöngyök szemétbe szóródva
fakulnak fagyott félreértésekbe,
keserű kételyek képekben, kiakadva
láthatatlan lelked lebomló létezésében,
időtlen idők ígértek immár idejemúlt
végtelen vágyakat, vadul variálva
szerelmes, széthullt szirmokat
a sárba süllyedt bevallott bűneinkre