SEBHELYEK

Köröttem némán-üres, széthullott világ,
oldhatatlanra fonódott labirintusok,
sejteket megmaró lobbanó lángvirág,
bőrömre égett vérzőn fájó harapások.

Mint sebhelyet visellek, kívül és belül,
lemosnálak magamról, de már összenőttünk,
meztelen díszem vagy vad szemérmetlenül,
emberből-embernek magunkból kivetkőztünk.

Összetört időkben rég-pillanat képek,
rajta suttog a lélek és felüvölt a test,
magamhoz ölellek aztán meg széttéplek,
fröccsenő véred engem is vörösre fest.

Parázslón izzik még az az ágy utánunk,
de üres szobára riad reggel a hajnal,
borítékolt már a pokolra jutásunk,
széthullik a világunk sátáni gúny-kacajjal.