Lassan elégni

A szónak éle van, ugye érzed
mikor a lelked hasítja és véred
cseppenként hullik álmaidra,
még úgy véled csak tévedés, mert
valahol megbotlott a tudat és utat
tévesztett néhány gondolat,
aztán rájössz, nem csak a ruha feslik
már cafatokban, de a felvett sárm
is málik és a tavalyelőtti szandállal
kerül a kukába - ad acta a ma.

Miért nyitottál ajtót a pokolra?
nem tudtad mi vár? ez iszonyat,
a nyálkás fattyak ürüléke folyik
a falakon, meg talán a nem használt
agyak zöld penésze burjánzik
mint moszat tenger, hol Kharon ladikja
feneklett az örök halálba, a holnapba
invesztált akaratod rohad meg,
s ha ez meglep, akkor magadra vess,
ezerszer mondtam - ne szeress!

A betonszegélyen már helyem van,
néhány hajléktalan előre köszön, de van ki
elvárja, hogy én emeljek kalapot, vagyok
olyan gané, hogy megteszem, szeretem
a békét és ezek az emberek jóindulatúak,
nem akarnak már semmit, csak túlélni
a téli fagyokat, aztán majd a tavasz
valahogy gyógyítja a végtagokat
és eltudnak botorkálni az ingyenkonyhák
moslékos vödreihez - velem együtt.

Kövérek most a madarak, az egerek lusták,
a patkányok kibújnak a csatornákból,
a bolha sem ugrik, csak mászik,
nem akarnak a levelek sárgulni, nem fázik
a világ, csak az éhes ember érzi,
hogy féli a holnapot, s ha valahol egy
tányér levest kapott utolsó cseppig
kitörli az edényt, elteszi a reményt
holnapra, hogy biztos talál jótét lelket
ki enni ad - de mindegy is, ma már evett.

Menekülj! Fertőző ez a világ köröttem,
feküdj a kényelmes kapcsolatok ringatásába,
hallgass tiszta hangokat, a disszonancia
felsérti füled, a lelked pedig széthullik,
szemed vörös lesz a sírástól, amin nevetek,
mert önmagad siratod nem engem, s ha végleg
megfeneklettem ebben az ingoványban ránts
egyet a válladon s ne lásd a bolyongó
lángokat lápvidékemen, lassan fogok elégni
a pokol kínjára - mert valaha tudtam szeretni.