szófűző

Üres kézzel jöttem hozzátok,
tudjátok, ilyen lett az életem,
félelem a holnaptól, az álmok
elszálltak, élek még, éhesen.

Csak kigazolok, a vadvirágok
is elhervadtak már az őszben,
kicsit megpihenek veletek,
a temető végében a csendben.

Reményetek voltam, elhagytatok,
igazságtalan a teremtő,
én élek, ti pihentek, örökre,
jó emberekkel van tele a temető.

VALAKINEK ki nevetett mikor meghalt az "öreganyja"
Öreganyád (mert így szólítottátok: "öreganyám")
még megélte a kilencvennyolcat, csúnya lett
és büdös (a halál szagát hordják egy kor után),
még szürcsölve kanalazta fogatlanul a leveseket,
(más már nem kellett), csont és bőr, szürke arc,
meghúzta magát a kamrába rakott keskeny dikón,

hallgatott naphosszat, neki már nem kellett harc,
nem örült, hogy reggel mindig ébredt, lemondón
legyintett, ha ti még bármiben számoltatok vele,
Istenhez nem imádkozott, sosem segítette életét,
nyolc gyerek, három temetett férfi, elfáradt keze
a munkában, amire már régóta várt - most megtörtént,
két érme szemén, ennyi összes létező vagyona
hangod hallja utoljára, már örökké - nevetésed,
ahogy kitekert testét a tizenötös lámpánál látva,
csak kacagtál s nem bírtad abbahagyni - ne szégyelld,
hisz csak öreganyád lépett tovább a másvilágra.

mint föld-alatt megbúvó patak bont hegyet
benned a lenyelt könnyek tépik lelkedet
s mert Isten tapintatlan - talán sok a dolga
- már agyadban visszhangzik a göröngy hangja
ahogy a gödörbe engedett lakkozott koporsóra
hullik,

temetsz, s mert a halált nem lehet tervezni,
most megszaladt a szokvány, nehéz értelmezni
miért vagy már törzsvásárló a koszorúsnál
és miért van, hogy automatikusan nyúlnál
a xanaxért,

mert jó lenne végre nem a hajnallal ébredni,
jó lenne aludni és álmodni, talán megérteni,
hogy miért lett sorsod a gyászruha, holott unod
ezt a színt, még szeretnéd a színeket, de hordod
a feketét,

dac szülte mozdulat, mikor a fiolát markodba öntöd
és lépnél a gödör felé, aztán mégis a sötét göncöt
dobod az automatába, mert tudod, hogy Golgotád
néhány állomása még hátra van, önmagad gyilkosát
nem játszhatod el,

nehéz már a lélegzet is, s ha feldobban a szíved
magadon nevetsz, egy filctollal selejtezed
a szép szavakat szótáradban, aztán az egészet
a sarokba vágod, válladra emeled a kereszted
és indulsz - hegymenet

nem hullnak göröngyök
csak az eső csap sarat
a barna-feketére pácolt
lakkozott fenyő deszkákra

felhők sírnak az égben,
könnyük földre hullva
mossa a félredobált
átkozott agyag halmokat

nincs már akarat mi
még egyszer, mint régen
kezed kezébe adná
csak nézed viasz arcát
a halott testet
ma vele hal meg lelked

és visszasírod azt az estet
mikor ölébe vett
s Te kacagva ölelted magadhoz
kicsi lány az apját