gyermek

"Ne játssz a szavakkal, komoly ember vagy!"
Nem Kedvesem, nem!
Engedj újra gyermeknek lenni, engedj játszani,
a temetett időkbe pajkosan visszakacsintani,
megkeresni kis-autóm elveszett kerekét,
látni a világ minden színét,
futni a képzelet végtelen ösvényén
és botlani a meglepetés küszöbén.
tiszta hittel hinni a világot,
letörölni arcomról a mocskot,
add vissza rég elveszett, széttépett bizalmam,
hogy újra csak az igaz szó tiszta dallamát halljam.
engedj néha nem-felnőttnek lenni,
engedj néha gondtalan gyermekként játszani.

Mondd el apám, milyen az a világ, van ott virág?
A szandai réten ott is rohannak a paripák?
A Holt-Tisza úsztat-e nagy hínárszigeteket?
Nyújtsd most kezed, kérlek, szorítsd meg kezemet!

Anyám, milyen az a világ, a cseresznyefaág
még mindig vonz téged, az a szédítő magasság,
mit én úgy bámultam és féltem, apám nevetett,
tudta, hogy bátor vagy, pedig nagyon féltett.

Ki segít neked borsót pucolni, ki szalad vízért?
Ki pikkelyezi a halat, itt maradt az, akiért
mindent megtettél, akit magadhoz öleltél, ha félt,
néhány pofon is volt, könnyezted, már megbékélt.

Mondjátok el, van-e ott helyem, itt rossz minden,
nyújtsd, apám, a kezed, segíts lépni, csak ezt kérem,
ígérem, most már jó leszek, és mindig szót fogadok,
segítsetek, az élet eltűnt, már halott vagyok.

szappan illatú gyermekkor lubickol
egy holt-ág csendjében, parti fűzek
árnyéka ad menedéket, sehol
felhő az égen, hőhullámok remegnek,
levél sem rezdül, mégis szép a világ,
nekem nyílik minden szál szép virág

ajtó nyílt a világra, felnőttem,
kezemben szólt a hang, gitárhúrok
vallottak szerelmet, megismertem
mit jelent ha illatos levelet kapok
és ébren álmodok, egy ölelést,
mikor hozzád érek, egy remegést

lassan hét évtized rajtam, omló tető,
megfáradt test és hallgató lélek,
lelassult dobbanás, elfogyó erő,
közel az elmúlás, jöjjön, nem félek,
néha még emlékezek, még vagyok,
magány-éjekben néha még álmodok

Apám a kenyeret lassú mozdulattal törte,
a lehullott morzsákat tenyerébe söpörte,
gondosan vigyázott mindenre,
egyre talán nem: az életére.

Előttem inas keze, mely soha nem nyugodott,
ritka pillanat volt mikor simogatott,
s ritka volt, hogy szólt, inkább hallgatott,
szavának súlya volt, igazságot mondott.

Ha eszembe jut, sokszor eltöprengek,
soha nem beszélt róla: volt gyerek?
néha kis pohár bor mellett a háborúról mesélt,
a félelemről mit kegyetlen módon megélt.

És beszélt egy rombadőlt országról,
beszélt, beszélt, mindig a munkáról,
hallgatag téli estéken a meleg szobában,
míg égett a fény a petróleum lámpában.

Arcát látom ma is, s érzem kérges tenyerét,
nem tettem, ma tenném, megcsókolnám kezét,
figyeld utam Apám, figyeld a világot,
fogadd el köszönő szavam és sírodra a virágot.