Mindenért alig

szeretkezünk. lihegünk, mint éjjelen a gyárak

az auráink fátylaira gyertyafény árad,

s az ágynemű hurrikán utáni állapotban

feltündököl, mint teliholdas kristálypalota.

gyönyörködve ölellek számtalanszor újra

kezem a derekad legközelebbire húzza

mohó kohó a résre nyitott szám tűztere,

mégis én olvadok attól, hogy közel fűztelek.

ajkaidon a szájfény nyersolajom a tűzre,

de előbb engedd, hogy a nyelvem rád legyen száműzve!

úgy hallgatlak, mint azt a megtestesült költeményt,

ami fennakadt a kimondhatatlan peremén,

és ami úgy kurjant rám, mint egy régi ismerős, 

kinek öröme rámnézve nagyon megtisztelő.

féltő szívem szerint mostmár aludni hagynálak,

és milyen fura, hogy a szív mégis testben lázad,

minden ellen, ami elvehet tőlem reggelre:

az ébresztő a mobilodon, vagy az internet,

egy munkahelyi email, egy rendszerfrissítés

meg aztán a megannyi megszámlálhatatlan "és",

csak magamnak akarlak, mint nagy légvárat az egyke

és azt sem akarom, hogy elmenj másik helyekre 

tudom most azt gondolod :"ez rohadtul beteges"

de ha tényleg énértem vagy, te másért nem lehetsz!