petaluda blogja

milyen szép…de inkább tökéletes,
ahogy a pára száll…
a teáskannát, mikor megemeli kezed,
a leheleted mentavirág szirmai,
szent mozdulásod, égi világgal telt szemed,

milyen egyszerű vagy, tisztább a kelő fénynél,
suttogsz lágyan…
ahogy a lépcsőn hajnalban ereszkedem,
egyszer érintelek észrevétlen,
mégis örök jel maradsz szívemen…

 / Rúminak/

https://www.youtube.com/watch?v=QhJtaa-cCXg

Megírnám gyönyöreinket.
Már megírnám...
Ahogy egymáshoz simultunk
a szikrázó délutánban.
Hajad zizegő szénáját,
ahogy megoldotta kezem...
kezem, mikor a hevülő magaslatok
közé merült. Barna tüzek lángvilláira
hajló fehér alakom. Húsodba faló
ajkaim forró vad szelét. A pilláid közé rejtőző kéj
első rezdüléseit. Mellem. Elszabadult melleim ringását
telt ajkaid felett. Mosolyom. Megtörő
szomjazó tekinteted. Sóhajod buja szikráit,
mikor vállaimra hulltak. Öled szent csatájába
vesző mártír testem ellobbanását. Izzó érced
szentélyembe hűlő vörös árnyékát.
Már. Még. Megírnám...

                       

https://www.youtube.com/watch?v=N4ebZvq94sg

A vérembe élveztél;
névtelen hideg eleganciád még csak meg sem érintett 
csak a tenyered mi forrón reszketve hozzásimult 
enyémhez tudattalan fürkészve a jövőt. 
Te néma báb nem is ismernek fuldokló 
asszonyok, sóváran görcsbe ránduló hímek, 
szavaid innák innen is onnan is, 
hozzád görbülnének a csillagok is, 
pedig gyáván rabolsz csak, magad sem tudod 
érted, miért, húsod keserű kéjét hajítod ránk 
röhögve, daccal.....méhünkbe felszökő gőgös isten voltod
megteremti csonka léted végtelenbe vetélő magzatait...
még, suttogod... 
még, sikoltjuk... 
még, ordítják... 
ölésig ölelve a szavakon át 
gyilkos falloszod 
szemérmünkbe köp 
műnek nevezve 
s azok nem is felérve hozzá 
magukba eresztik, 
mint gyémántfényű magokat 
egy meg sem formálódott hajnalon...

Nézem, hogy nem pirul az arca,
nyaka vastag és konok, ő a nyírségi kanca.
Sörénye kese, vaskos, mint a kender szára,
a zabot falja folyton, mire gondol?-csak a mára.
Gazdag tomporára csődörök hágnak,
csúfjára a soh’sem  létező világnak.
Nyerítése öblös, vakmerő, de színtelen,
füstös ködökbe vesző, mint a végtelen.

Mint füstös fanyar teák a délután,
hegedűk nehezülnek fejembe
a könnyű álmok után.

Kibontja tested majd az est'
vagy te engeded meg egy lány haját,
szőke-vörös hangokba gázolok
a ruhátlan emlékeken át.

Sósan lágyan az esőt ölelem,
combomra engedem a hű ruhát,
megérintem elhagyott nyomod
s nélküled lebbenek tovább.

/Zoltánnak/