petaluda blogja

.................ki szabadnak vágy bűntelen nem maradhat............................

az erény, bűntudattól, a bűntől, a bűn utáni sóvárgástól terhelt emberek tapasztalatainak szokásjoggá formálása, továbbadása generációkon át....

mit ne tegyél, amit mi már megtettünk, vagy tenni szerettünk volna............

......hm.........aki megteszi bűnös.....aki nem.....erényes.................?micsoda idegszálnyi határok...................s aki gondolja, de nem teszi, saki gondolva teszi, s aki teszi, de nem mondja, teszi, de tagadja............ők?hova tartoznak.......................................................................................................

az ember önmaga törvényeit teremti meg, önmagához mér és önmagát ítéli meg, el, önmagához              mérten................................................................

a szándék jósága, vagy gonoszsága lehet a mérleg nyelve......................

ki a szabadság törvényét követi, az ember ősi jogát követeli, s mint ilyen bűntelen, mert jogaihoz hűen cselekszik, de a társadalom irányából a szabadság bomlasztó, individuális,forradalmiságra buzdító cselekedetek sora, s mint ilyen nem kívánatos a társadalom kényelmes, puha, stabil, poros és naftalinszagú karosszékéből megítélve.

...........az utamon járok, méltó akarok lenni önmagamhoz, világomhoz, személyiségemhez, érzéseimhez, vágyaimhoz. Teljesítményem káprázatossága és tökéletlensége nem a Gonoszé. Én vagyok. A jó belülről fakad, meggyökerezik, majd kihajt, bimbókat hoz, s koronát.

Miért keres az ember nagy dolgok mögött ördögi cimborát?!

Aki fülel, figyel, megnyit, hallja, tudja, érzi, ki rázza kapuit.

Szeretek................s ez bűnöm, de erényem is............több nem voltam, vagyok, s leszek............................

Egyedül alszom.

Vállaimon verdes az Idő.

Nem megyek és nem maradok.

Szőkeségem ájult búzamezők

emléke táncol reggeli ködökben.

Hozzád.

És Hozzád.

Szeress. Mondom - gondolom.

Szeretnélek, de......mondanád.

Az idő határozó.

Időhatározó.

S senki sem érti ablakhoz csapódó szomjas homlokom.

Te.

Sem.

Kezed törékeny szép kezed törékenysége.

Létezik valahol a csorba naptükör mögött.

Mégis tudom. Létezik. 

Másnak.

Egyedül ébredek.

Maradok és megyek.

Az időben. Hozzád. 

S ha senki sem érti ablakhoz csapódó szomjas homlokom.

Sem én.

Kezed törékeny búzamezők emléke,

 csorba tükör.

Sápadó Nap.

Szeretnél. Mondod....

....de.......szeretnélek.

Mint szétszivárgó darabok a Végtelenben
utazunk burkainkba rejtett emlékezettel.
Az Univerzum Fénnyel futtatott szemcséi.
Tudat-magok, melyeket őriző tekintetek,
érintések terelnek ütköztetnek Onnan. Vetnek.
S a gondolat mi előrefut sebesen árkokat
vés az Örökkévalóság könyvtárába törölhetetlent,
megismételhetetlent. Vélt magányunkat nyögjük,
kiáltjuk míg ezer és ezer Ölelés ível át. Suttogjuk.
Éget a kérdés: miért, hogy Ők felszentelve
nyomunkban töretlen karddal és dallal
oltalmazzák a sebet a nevet a véget a reményt.
Tökéletlenségünket koszorúzzák
apadhatatlan Forrás glóriáján át Annyian.
Miért óvja a Teremtő sárba lehelt
Vágyát leplezetlen imádattal. Eképp.
Hova dagadhat e Faj.
Hol békét lel alázatlan szíve Égi Szentélyen
s Gömbbe zárt létét félelem nélkül oldja fel
lelkét ajánlva megvilágosodva az Egynek.