Óda egy kabáthoz és egy kabátujjhoz

petaluda•  2011. július 19. 17:12

Mint feslett, naftalinszagú kabát járjuk a ködöket;
egy leszakadt ujj és a kabát.
Te hol egy zsorzsetthez simulsz, fércelsz vadul;
a következő állomáson letépi a záródó villamos ajtaja,
nem illett oda
sem színe, sem mintázata.
Én úton-útfélen Múzsákat látok,
égig érő nagy fekete kabátok
lengenek gyűrt álmaimban,
angol szövetből, vagy posztóból,
széles válluk alatt fekete gombok fénylenek,
de mindig felébredek.
Sikátorokban suhanok borgőzös hajnalokon
s a már karolókat is átkarolom,
hallgatom a mesét, sírásukat
aztán észrevétlen lesöpörnek,
mint kifakult hajszálakat.
A mosoda: az illatok és színek háza;
cobolyok jönnek-mennek, frakkokkal paroláznak.
Te inkább szekrényekben válogatsz, ódon kacatok között,
magaddal társalogsz, csonkaságodon röhögsz.
Egy régi kabátkáról szősz ódákat,
mely három számmal kisebb volt,
s nem is volt tiéd,
egy kiszáradt estén hozzád hajolt,
kitöltve a hiányok helyét.
Azóta egy gombot forgatsz körbe-körbe,
bélésed hullatod,
hányszor kerültünk egymás mellé a sötétben
várva a Napot.
Nem beszéltél, de én sírtam,
hozzád feszültem konokul,
te láttad, hogy az ujjad voltam,
de kikerültél szótlanul.

                     /A kabáthoz:)/

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!