Néma Ima

Befelé égek. Elejtem magam, mint
kés ejti a gyilkost. Vedd vissza Uram
a tüzet, mit bennem raktál.
A kapuban éj és nappal határán
egyetlen testben mindenki fájdalmában
térdelek újra meg újra...
Nézd az arcot, amit alkottál,
szép nyújtózó fényeit áldásod
kútjai felé emelve megmérgezik
hangok és kezek mérgezik meg
újra meg...

De. Uram. Illatod bennem lakik még
a legbelsőbb szobámban./De mit beszélek/
Szentély Az. Magas falak nélküli Tér. Fényben
ázott végtelen Hol sötét karmok alatt is fogan.
Mégis-mégsem.

Előkészítelek. Uram.
Lángoló néma szavakban megyek
Hozzád félúton tudom, hogy ott leszel
szőke gyermekként, vagy lobbanó szikla
mögött-előtt
a köveket, melyeket derekamra én kötöttem
leemeled rólam, mint ezüst hímzést az ég fátyoláról,
melléd fekszem Uram hajlott kicsi testtel
hozzád kulcsolt tenyeremben neved párájával.

                                     /Az Úrhoz/