Napbárka

Te vagy bennem a láz -
Te vagy bennem a tűz -
Magányom vagy, s tükröt tartok magányodnak...

Nem az anyag összegyúrására érkeztünk,
csak lépni egymás mellett.
Magányunkat vezetjük magányunk mellett - együtt.
Testünk kínját-gyönyörét tárjuk fel,
magunkat adjuk - magunknak - egymástól...

Lépcsőn imbolygó lelkünk vajon jó utat választott-e?
Nem tudjuk még - de,
egyszer visszanyeri örök formáját,
s "Napbárkába" lép "konok istenekkel".
S akkor puszta lesz s védtelen, mint indulásakor -
S ott állunk majd mind, leplezetlen szégyenünkben,
a hús helyén lapul majd meztelen lényegünk...

Én vagyok benned a bűn -
Én vagyok benned a remény -
Léted vagyok - s tükröt tartasz létemnek...

Keret vagyok világodban,
világomnak vagy kerete...
S ha nem szeretni jöttünk - s mégis szeretni tudunk,
lépjünk egymás mellé a csendben,
hagyjuk tűzbe veszni magányunkat vacogva is.
Megfosztva kincseinktől - a múlt tékozló kezétől -
ékesítsük arcunk fényével egymás arcát...
S ha még hitünk egymáshoz ér,
s önmagunk dísze lesz önmagunknak,
felzárkózunk az álmainkhoz...
Akkor a lépcsők magasából már bármerre nézhetünk
s lelkünk önmagunk testébe szakad be, újra
Az "Örök" leszünk...

S te bennem leszel -
S benned leszek én...

/Hamvas Bélának, 2000 művészetfilozófia szeminárium/