Mikhael

Ahogy feketén felbukik árnyékos vitorlákkal,
időtlen tornyosuló csendjével, mint örökkévalóságokon át égbeszállító lélek-hajó.
Mikhael kardjával áll rezzenéstelen aranyba merülő arca mint a Nap, ki rátekint hunyt jövőkbe hull s az érc megtelik fénnyel,
lesújtani vágy, bevégezni a Művet,
kioltani a Létet, a Mindenek Teremtményét.
S a fekete Hajó némán állja az Idő hullámokba
vergődését, ahogy az aláhulló fém szikrái
Istent hozzák el, egy Új fejezetet, az Akaratot.
Mikhael lendül, de a kard az Idő felgyűrődött dimenziójának tükrében landol,
a megkettőződött Arcban, mi a Napot idézi,
s ahogy a Hajó árnyékba fagy fekete vitorlákkal
egy Angyalt emel az Ég Fénylő Glóriával...

/A sorok D.Sz.Z.F. Álmát idézik/